Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára, és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.

A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. A fölött lógott a nagy vörös bádog ijj. Mutatta, hogy ott ilyen mesterember lakik.

Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval az almárium oldalán csattogott.

– Ne kutya! – mondotta akkorát csattintva mint a puskalövés.

Aztán hogy lépéseket hallott, igy folytatta:

– Nincs ennél bátrabb állat a világon. Itt ütöm verem őket egymás szemeláttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakálamra. Ne kutya!

És a légycsapó a levegőben suhant egyet.

– Édes apám, – szólt Gergely mosolyogva, – jóreggelt!

Az öreg csak erre a hangra fordult meg.

– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az lelkem?

S még az álla is leesett bámulatában.

Gergely maga is csodálatosnak találta, hogy itt van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.

A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.

Ez is épp úgy meghökkent, és éppúgy elbámult.

– Hogyan jöttél? – kérdezte. Mi hozott ide fiam?

S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.

De máskor mintha melegebben csókolta volna meg.

Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.

– Nem egyébért jöttem, – felelte Gergely, – csak hogy térnének vissza Keresztesre.

– Ohó, – felelte az öreg.

Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!

– Láttam a török hadat, – beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják Budát.

– Ohó, – szólt még erősebben Cecey.

Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság.

Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.

– Éhes vagy-e lelkem? – kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem is aludtál?

Gergely igent is nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon levő sakktáblára bámult.

– Vicuskát várod úgy-e – szólt az asszony az urára pillantva. Nincs itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!

S hogy a szobán át élénk sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:

– Jézus Mária! Fut a tejem!

Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.

– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.

– Temet, – felelte Cecey. Összeállt egynehány baráttal temetni.

– Németet?

– Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!

– És nem lőttek rá?

– Fehér ingben vannak. Az ilyent nem lövik.

– Én még sok temetetlent láttam.

– Elhiszem öcsém. Vágtunk eleget.

Az öcsém szó megint kellemetlenül érintette Gergelyt, de már nem állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:

– Most is a királynénál van?

– Ott, – felelte az öreg.

Fölkelt és végigsétált a szobában. Az arca eközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott a Vicára s feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! – Ettől a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.

Gergely eleinte búsan, de aztán ragyogó szemekkel hallgatta az öreget. Kissé furcsának találta, hogy az itt-ott méltóságos arcot ölt, és hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.

– No mi lelt, szólt az öreg. Mitől csinálsz olyan ostoba pofát?

– Álmos vagyok, – felelte Gergely, alig bírván visszatartani a könnyeit.

Mert most már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.