A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:

– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?

– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltotta fel Thurzó kisasszony és a többi előkelő hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy Budára segíteni Mária háztartásában.

– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné, akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló, biztosított, nem tesz ki többet huszonötezer magyar forintnál. És ha meg van még valahol az a kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én nem tarthatnék el ilyen háznépet.

Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné mellett maradhassanak.

Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.

– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga, ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amugy is duzzog érte. Nem szeretek ujjathuzni a papokkal. A királyné pedig nem panaszkodhatik az ő szegénységére, mert ugy tudom, hogy már csak a kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé. Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi Magyarországon sohasem látunk.

– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajjon nem éri baj utközben? – kérdezte Mária.

Perényiné önérzetesen felelt:

– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára még se váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki előtt semmi sem szent.

Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.

*

Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak. Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves magyar uriházból. Perényiné örökös ellenség volna.

Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatu evezősök vitték most a naszádot, szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükörében, messzire visszhangzott a víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária őzikéket látott átalfutamodni és a Dunának olyan kanyarodása támadt a hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna utját az ősfolyam. A parton vizivár emelkedett, bástyáin görögdinnye-fejü vitézek nézegették naphosszat a Dunát.

Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:

– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: idecsukják.

Mária a fogát szívta:

– Remélhetőleg, ez nem fog velünk megtörténni.

Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behuzódott a hajóházikóba és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi napokban történtek.

Tizenhétéves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen.