Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott. Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod halott.
– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését, dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz, akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett; természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban… azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta…
A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de még arra sem volt ereje.
– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni… Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene…
Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte. Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel s elszijja a fák nedvességét…
– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet…
A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt. Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom megmondani neki…
Arday igy értette s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen.
– Akkor majd én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen.
– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még ma is…
Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg urra.
Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem birná a levegőt e szobában.
De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és ingerülten állott…
– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott… Agyon van lőve… Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya… mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya…
Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték egymást.