Mint római mezők sötét tekintetű bús őrtornyai, magaslott egymagában a korcsmaasztal tetején a sörös korsó. Kövér fülei megrándultak az öreg Tordon Menyhért kezében. A vöröskockás abroszon végignyúló kezek belekapaszkodtak, a lázzal átfűtött ványadt tenyerek szomjasan szivták a hűs üvegfalak üdeségét.
A korsó tövében egy maradék császárzsemlye ormán kacér billegéssel facsarta hátsó lábait egy légy. Csápjaival szorgalmasan sulykolta a morzsákat, majd a jókedvű kalmárok ravasz mozgásával két első lábát dörzsölgette. Aztán elrepült.
Menyhért felpillantott és feje hátrahanyatlott. Tekintete akadozva kúszott fel a tulsó falra szegezett olajnyomat pereméig. Puffadt ábrázatú ivó fickót ábrázolt a kép, alatta nagy betűkkel valami tréfás ostobaság. Az olajnyomat üveglapja szemébe csapta a gázlámpa sugarait. Menyhért hunyorgott, szemét perzselte a kicsattanó fény, de minden akaratát feltette erre a pontra. Ez volt a bizonyosság, ebbe fűzte búcsúzó életének ernyedt fonalát. Úgy érezte, hogy abban a pillanatban meghal, ha tekintete lesiklik.
Az olajnyomat mezejéről gonosz fenekedéssel vigyorgott rá a festett kamasz. Kancsóba túrt orra csufolódva vöröslött le a halódó vendégre.
Menyhért megdöbbent és e döbbenés megnövekedve dagasztotta testét, torlaszokat rakott a vérnek, levegőnek belső sikátoraiba és vaskapocs erejével szoritotta le mellét, vállát, térdeit. Majd sárga lángok buggyantak ki az ivó figura orrán, fülén; fogai mint korhadt malomkerék lapátjai, lassú lendüléssel forogni kezdtek. Sötét kárpit ereszkedett alá, befödte a söntést, az asztalokat, befödte őt is.
Menyhért lefordult a székről és mielőtt a sörét kiihatta volna, az árát sem fizethette ki, meghalt.
Menyhért teste végignyúlt a padlón. Fölötte asztal meg két szék. Az egyik széken egy fekete macska gubbaszkodott lelketlenül, közömbösen.
Menyhért fejében, e hülő katlanban megállt a gépezet. Idegei, mint öreg hárfa lepattanó húrjai, egy pillanatra megrezdültek, aztán annak is vége volt. Magukra hagyva, cél híjján széjjelzüllöttek, nem hoztak, nem vittek parancsot. A mult, a lepergett élet megszámlálhatatlan rovásával, jelével megterhelt és e terhek nagy részétől immár megszabadult agy kanyarulatai tehetetlenül csavarodtak, összezsugorodva a csontépitmény boltozatainak közében.
Magára maradt, felszabadult és felszabadulásával pusztulásra kárhoztatott matéria. Kiröppent belőle minden, amit hosszú szintelen esztendőkön át felszedegetett, ami állandó maradásra vagy rövid pillanatok eligazitására ott tanyát vert. Képek, fogalmak, emlékek, megállapitások, embereknek, szavaknak, cselekedeteknek, tárgyaknak szine, formája, hangja, története, ize, távolsága. Nagy részüket már rég elmosta, felszívta az öregség. Most már csak az menekült onnan, ami még megmaradt. Amennyi egy nyugdijas, asszonytalan, fiatlan öreg néptanító megrokkant életépületének süppedt falait alátámasztja. Evésnek, alvásnak, rövid sétának mozgató ereje, öröme, valamelyik hajdani szép napnak, kedves, avagy gonosz ábrázatnak, nagy érzésnek, eseménynek megavasodott emléke, jegye.
Kiröppentek e képek, fogalmak a kanyarulatokból. Áttörték a selymes hártyát, a pia matert, majd a másikat, a külsőt, keresztülkúsztak a koponyacsontokon, otthagyták az egykor meleg fészket, most már nem tartotta őket erő, kapocs ottan.
Kiröppentek, körülszállták a korcsma négy falát – mint játszó galambcsapat – elszéledtek, majd ismét összeverődtek. Kiperdültek az utcára és mint a tó testébe fúródó villám tükörképe, cikáztak fel a felhőkbe.
Szabadok voltak és távol a földön maradt nehéz, tehetetlen testtől, ficánkoltak, kergették egymást, éles csengéssel száguldoztak a tiszta magasságban.
Aztán beteltek a játékkal. Előttük a végtelenség, külön, külön kell szállni, egyedül. Széjjelröppentek. Különválva szálltak a határtalan térségek felett, lakatlan, kihűlt bolygókra tévedtek, hóval boritott sikságokról lánghegyekbe zuhantak. Egy rándulással egész világokon szökkentek át a fogalmak, már mint néhai Tordon Menyhért fogalmai.
De mindez céltalan volt. Únottan csavarogtak. Sehol semmi megfogható, rájuk tartozó. Üres és hideg volt számukra a végtelenség. Emberből következtek, emberi akarat tengelyébe akartak visszakapcsolódni. Egymásután szállingóztak, ereszkedtek lefelé a földre, ahová valók és embert kerestek, ahova visszatérhetnek, meleg zugot, ahol megpihenhetnek és ismét parancsolnak, szolgálnak. Földre szálltak Menyhért fogalmai.
Ötven esztendőn át eltemetett kép: Csendes kisvárosi utca. Nyáresti szürkületben zongorából kizokogó Chopin-valcer. Fiatal leány néz ki az ablakon. Menyhért hónapokon át őrizte szeretettel, gyöngéden e hangulatot, aztán elfelejtette. Most szabaddá vált e kép. Sokáig keringett, szűz helyet keresett. Ahol nem fojtják meg az apró gonoszságok, a nyugodt fej lárvája mögött nyüzsgő kigyózsombék – a lappangó ostobaság, szinevesztett aljasságok fonadéka – amely csendesen szendereg és csak az életlenditő pillanatokban csap ki mérges harapásra, igazi formáját mutatva.
Szűz helyet keresett e kép, sokáig keringett városok, falvak felett, füst, piszok elkergette. Hegyek fölé jutott, végig hempergett a havasok ragyogó lágy leplén, aztán egy várost sohse látott, zongoraszót sohse hallott kecskepásztor fejébe surrant.
Derékon tört egy nyugalmas kecskepásztori pálya.
Illés, a kecskepásztor, kinek a kecskéről, legelőről, sajtról, időjárásról abszolut fogalmai voltak, kitűnően végezte dolgát. Amit tudnia kellett, azt tudta, többet nem és éppen ez volt kitűnőségének alapja. Agya sohse termelt olyasmit, ami közvetlen életcéljával nem függött össze.
Hanyattfeküdt a hegyoldalon és nézte az eget. Egyszerre különös zúgás riasztotta fel. Sohse hallott ilyen furcsa csengést. Fel akart ugorni, hogy végére járjon a dolognak, de ereje elhagyta és mintha nagy mélység fenekére nézett volna, megszéditették az ég kemény kék mezején csúszó fehér felhők. Bárhogy gomolyogtak, mindig egy fehér leányalak ringott a felhők duzzadt párnáin.
A felhők elszálltak, a nap elsülyedt az egyik hegy mögött, a muzsikának csak nem szakadt vége és bárhova nézett Illés, egyre a fehér leányt látta. Távoli fenyvesekből, szakadékokból ugyanaz a karcsú, foszló alak káprázott ki.
Éjszaka nyugtalanúl fetrengett vackán. Tarka figurák gyűrűztek a feketeségben és távolról széjjelporzó zsongás szivárgott feléje.
Kiült a kunyhó elé. A hold éppen akkor szállt ki a hegyek mögül. A fenyvesek fekete fodrai fölött az égbolt ezüsttel alászőtt nedves zöld kárpitja feszült.
– Le kellene menni a völgybe – tünődött Illés. Sirni szeretett volna, olyan szépnek és céltalannak találta az életet.
Meredek ormok felett sikló felhők taraját mosolyogva szeldelte a kerek hold és Illés csodálkozva gondolt arra, hogy mi minden lehet még a világon a kecskéken kivül; túl a hegyeken, kőházakban mennyi csoda, amelyről mit sem tud.
Nagy fáradtan ébredt fel reggel. Harangszó erejével kongott fejében a muzsika. Hívta a völgy, otthagyott mindent és elindult. A zöld derengésben úszó tölgyfa-törzsek közül fehér tündérleány integetett feléje, a zongorahangok harsogva nyomultak utána. Köréje csavarodtak, nem menekülhetett előlük.
Mindgyorsabban futott, azt se tudta merre.
* * *
Ragyogtak a sárga tarlók. Búsan lógtak a kocsiút szélére ültetett sovány akácfák poros levelei. Az árok szélén felperzselt gyep, nyúlánk katángkóró alatt kövér fekete bogarak nyújtózkodtak. Fáradt libbenéssel csatangolt egy árva káposzta-lepke. Cséplőgép zúgott messze. Az árokmenti bokor tövéből mint lehántott vastag tölgyfagyökér nyúlt ki két vastag lábszár. Folytatása egy alvó csavargó.
Valamikor kőrisfa állt ottan, de hosszú árnyékot vetett és alatta hitványabb kalászt hajtott a jószág, mint egyebütt. Kivágták a kőrisfát. Tövéből eresztett ágakat a csonka törzs és bokor sűrűsödött az egykor szép szál kőrisfa helyén.
Alatta aludt Énok, a földetlen csavargó. Oda menekült a forró napsugarak és éhes gyomra elől. Énok egy időben takács volt, de a gép kiverte kezéből a kenyeret. Egyideig vesződött, aztán megúnt mindent, otthagyta mesterségét, faluját. Legszebb vágyakozása egy kintorna volt, melynek szomorú nyekergése könnyebben hozzásegithetné jó lelkek garasaihoz.
Illés arra haladt és leült az árok szélére. A hosszú bolyongás, a hangok elől való menekülés elcsigázta; testét sebesre tépték az ágak, a tüskés bozótok. Erőtlenül roskadt a bokor mellé. Úgy érezte most már megpihenhet. A zongoraszó elszelidült zsongással lüktetett agyában. Menyhért kósza fogalmai utánanyomultak és körülötte rajzottak. Éhes szúnyogcsapat fürgeségével táncoltak, kavarogtak. Lesték a rést, ahol betódulhatnak és a vágyakozás, rokonérzés fonalain leereszkedve biztos talajon megállapodhatnának.
A bokor alatt alvó Énok fejébe Menyhért huszonöt esztendős tanitósága alkalmával rendezett ünnepi vacsora emléke surrant bele. Felköszöntők, pohárcsengés, ételszag, a kezdő mámor bizsergése, a hivatás dicsérete, borgőzös elérzékenyedés és egyebek.
Énok felébredt, kimászott a bokorból és könnyezve átkarolta Illést.
– Nagyságos tanfelügyelő úr! szólt Illéshez, kegyes jóltevőnk, a mai nap a mai… én csak egy egyszerű néptanító vagyok. Sírva fakadt.
Illés megértő hallgatással nézte őt.
Énok beszélt Pestalozziról, báró Eötvös Józsefről. A magasztos hivatás, nélkülözés, selyembogár-tenyésztés, ismétlő iskola, Illés zongorázó fehér asszonyával érthetetlen zagyvaságba fulladt. De e két ember felmagasztosulva, szárnyaló megértéssel, testvériesült a megfoghatatlan érzések ködében.
Együtt folytatták a vándorlást, kéregetve apostoli szeretettel, boldogan.
Egy idegen város falai előtt megállitotta őket a vámszedő. A két boldog ember mosolyogva beszélt a vámszedőnek egy jubiláló néptanitó boldogságáról és egy fehér asszonyról.
A vámszedő nem értett azon a nyelven, amelyen beszéltek.
Menyhért a halála előtt arra a gyömbéres kolbászra gondolt, amelyet egyszer diákkorában a nagynénjétől ajándékba kapott.
E felejthetetlen gyömbéres kolbász emléke Ábelnek a vámszedőnek fejébe szállt.
Inypadlását tündéri ujjak cirógatták és nyomban megértette a két vándort. Kezet szorított velük, füttyentett a kutyájának, ott hagyta a vámot és velük tartott.
* * *
Estére egy ismeretlen öreg városba tértek. Egymást kézen fogva ballagott a homályos sikátorok mélyén Illés, Énok és Ábel, míg csak vendégfogadó elé nem értek.
A korcsmacégér – vasból kovácsolt griffmadár – hetykén nyújtogatta hosszú görbe nyakát és a három jámbor megilletődve lépett át a bolthajtásos kapun.
Sötét, nagy udvar közepén, a fészer alatt kocsik, kifogott lovak között kocsisok ácsorogtak. Egyik-másik már horkolt a kocsi mögé szórt szalmán, rétrehajtott ponyván. Az ivóból sárga, piszkos lámpafény, rekedt kiabálás csapott ki a néma udvarra.
Mindhárman bekullogtak és a hosszú kecskelábas asztal végére ültek. Szelíd mosolygással, némán nézték az embereket.
Menyhért fogalmainak maradéka e füstös fülledt szobába rekedt. Bús szűrszabók, nyájas mézeskalácsosok, csizmadiák, fazekasok közé. Keresték a nekikvaló meleg fészket, ahol megindíthatják az isteni gépezetet.
Egyre szaporodott a vendégsereg. Pecsenyesütő asszonyok, lócsiszárok, kócevők tarkították a komoly gyülekezetet. Fürge kezek által megcsipkedett asszonyszemélyek sikoltása hasogatta fel a hömpölygő zúgás, zsivajgás mezejét. Illés, Énok és Ábel felállt és kezüket összekulcsolták. Csendre lohadt a morajlás.
Erős rándulás sajgott végig az emberfejeken. Hirtelen kigyúlt papiros-lámpák módjára kipirultak a hajladozó ábrázatok, az asszonyok letérdeltek, a férfiak mellüket verdesték.
Immár szállást kaptak Menyhért összes fogalmai.
Átjárták a koponyák rejtett zugait, kanyarulatait, eltitkolt indulatok, eltaposott vágyakozások, emlékek zsombékait, felkavarták, széjjelzilálták az esztendőkön által gonddal, nyugalommal lerakott, szentnek megpecsételt megállapítások alapépítményét. Ráterpeszkedtek, gyilkos szövedékükkel megbénították a multjaikból következő energiákat, céltalan vak száguldásra sarkalták a kormányvesztett akaratot.
Boldizsár, egy kopasz gombkötő, Illés, Énok és Ábel elé ment, megcsókolta mindhármukat, aztán a többiek felé fordult.
– Testvéreim, leszállt közénk a szent igazság három csillaga és mondom néktek, megnyiland előttünk az úr kapuja. Testvéreim, széledjünk el és hirdessük a világ minden sarkában az örök világosság égi szózatát! Hirdessük, a felettünk őrködő, boldogságos Menyhért dicsőségét!
Zsibbasztó meleg káprázat ereszkedett rájuk. Boldizsár feje fölött enyhe sugárzás imbolygott. Illés bódult gyönyörűséggel zongoraszót hallott, Énokot ünnepi vacsora langyos hullámai verdesték. Ábel orra reszketett a gyömbéres kolbász illatától, Boldizsár egy vizsga izgalmait élte át, a többiek iskolai dalokat énekeltek, tanrendet diktáltak, csevegtek az erkölcsről, a történelem tanulságairól; egy pecsenye-sütő asszony Aristotelest elébe helyezte szent Ágostonnak, akit pedig egy lócsiszár dícsért lelkes rajongással.
A beteljesülés harcra serkentette mindnyájukat. Harcolni akartak mindenki ellen, aki nincs közöttük. Hogy mit akartak és miért, azt nem tudták, de nem is tudakolták egymástól. Máglyára hányták volna azt a vakmerőt aki feléjük kiáltotta volna az igazságot, hogy egy ismeretlen hulla fertőzte meg őket.
Titkos érthetetlen egység elaprózott darabjává vált mindegyikük, mely önmagában nem több, mint egy hüvelykujj, oldalborda és csak a többivel együtt tesz ki egy egészet.
Ez az érzés, a testvéri összeforradás láza, áhitata megrészegítette őket és az éjjeli együttmaradás mámorában szárnyak suhogása, angyali hangok zengése övezte a gyülekezetet.
Az egész éjszakát átvirrasztották.
Hajnaltájt bejöttek a kocsisok meg a vásáros legények.
Gazdáikat térdepelve, imádkozás közben találták. Hiába nógatták őket, rájuk sem hederítettek, tovább imádkoztak.
Az egyik legény behivatta az udvarról a gazdasszonyát. Az nagy lármával nekirontott a társaságnak. Lehordta őket részeg gazembereknek, akasztófára való bolondoknak. Azok úgy néztek rá, mint egy idegenre. Szót sem értettek mindabból, amit mondott.
Az asszony kiszaladt és egy ostorral tért vissza. Az urát egy asztal alatt találta, ahogy a mellét verdeste.
Kihúzta az asztal alól és az ostornyél végével rácsapott.
– Testvérek! – kiáltott a férj, – agyonver ez az idegen asszony! Segitség, mentsetek meg!
Az asszonyt körülfogták és földre teperték.
– Halál reá! Pusztuljon a pogány! – ordították valamennyien. A kocsisok meg a vásároslegények ki akarták szabadítani az asszonyt. Vesztükre, mert véres fejjel kergették ki őket. Az asszony holtra taposva maradt a korcsmában. A gyülekezet énekszóval kivonult, az utcákon végig, egyenesen a templom elé.
A nyitott ajtón betódultak, kiszorítottak minden idegent és ellepték a kórust. Illés, Ábel és Énok az oltár legfelső fokára állt és áldástosztó mozdulattal a hívek felé tárta kezét.
Napfényes, üde délelőtt volt; a szines ablakokon átömlő sugarak vörösre, kékre, zöldre festették Illést.
A hívek térden csúszva közeledtek feléje, hogy megcsókolják meztelen lábát, rongyos gúnyáját, ki, amit ért.
Illés, Ábel, Énok mozdulatlanul nézték az imádkozó embereket. Úgy álltak ott, mint ősi egyházak kőből faragott szobrai, testvérei a boltozatot megtámasztó oszlopoknak.
A város népe betódult a templomokba, de Menyhért hadserege véresre verte őket.
– Ez a mi egyházunk! harsogott Boldizsár, hangja visszhangot váltó gyűrűző zengésre emelkedett.
– Ez a mi egyházunk és mondom néktek, a mi ellenségünk az, aki egyházunkat bántja.
Megérkezett a katonaság. Megtámadták őket is. Végül is lőni kellett.
Illés, Ábel és Énok egyszerre gurult le holtan az oltár lépcsőjéről.
A hívek valami rettenetes ütés erejét érezték. Mikor kábultságuk eloszlott, értelmetlenül bámultak egymásra. Értelmetlenül bámultak. Nem tudták, hogy jutottak a templomba. Semmire sem emlékeztek. Sem Illést, sem két társát nem tudták, hogy kicsoda.
Menyhért fogalmai tova szálltak. Ők pedig dideregve, mint kifosztott, megcsalt zsellérek kullogtak kifelé a templomból.