Azon a borus, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan; ijedezőn vagy repeső szivvel öltözte magát minden főrangu szüze Toledo városának. A jeles szent, kinek neveünnepére annyi fiatal szívek néztek várakozón; hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak; amikor a lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit kelljen hinniök; mint később, jeles korszakában a szent inkvizició szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki irott könyvbe foglalta az egek Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az Alcazár legnagyobb disztermében; hivatalos lévén erre minden tisztes és előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi, mindennemü illendő otthoni kiséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga ment el az este beköszöntével leghivebb lovagja, ki szivének szándékával szerette; ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bizhatta magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, ugy mondták, bálanyaként maga a Megváltó szüzanyja van láthatatlanul jelen; ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére; a vérek felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett; és soha, senki nem emlékszik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette a társasági illem. „A szüzanyától kérte meg a leányt!“ szokták mondani az ilyenről…
Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt, alabastrom fésüi, ezüstmivü balzsamos szelencéi közepett; könnyü, százráncu len-gyolcs pendelyében, mely himzett, drága csipkétől volt habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretü ékszerláda barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán ragyogtak a viaszfáklyafényben. Egy sokszárnyu, borostyánszinü brokátfal keritette el az asszonyi hivság e selymes kápolnáját a nagy hüvösszinü palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege s hol az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a keresztlábu, magas ébenfa-székek.
Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával karcsu és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers, ropogós dióbél édessége; ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült, drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a kathedrális Merengő Madonnájáét; de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már – maga keménysége erejével megállott üresen – a réteges, dudoros, brokáthimzésü és aranypaszomántu rokolya; vastag csipő-hurkákkal széttartott, kemény vasabroncsokkal bélelt nagyuri öltözet; hogy elbilincselje és lezárja, mint egy pecsétes titkot; hogy megterhelje, mint az erény sulya és külön rekessze mindenektől, mint a hódolat.
Donna Isabel árva volt; atyját, a Rettenetes Pedrot és anyját, a szigoru arcu, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte; s hajdani tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most: kövér, ügyes ujjaival vörösszőke, dús haját tornyozva és langyos balzsamfürdővel fürösztve arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda; mig urnője lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve sóhajtott.
– Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.
– Meghuztad a hajam!…
– Mért ne nézné jószemmel? Az apja udvari ember s ő maga nagybátyjával, a főinkvizitor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az eretnekség ellen!), mikor hires Beata apácát meg a kedvesét, Juan barátot vallatták és gyötörték. Az ifju Alvaros állva nézte végig az egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyoritva. Erősszivü, nehézvérü fajta; nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!
– Elhallgass!
– Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének; keveretlen vérü, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál lovagolt!… Bernarda de Tovarral, Tajo-menti vár kisasszonyával járta ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két izben is állongált, ezüsttel kivert hires ébenfagitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, Franciska tejtestvéred mesélte… ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugy-e, szivem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát; elébe repes aranyszivecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára és táncoljon veled kéz-kézben a szent éjszakán?…
– Ne fecsegj! – kiáltott rá gőgösen donna Isabel és fehér kezét, melynek éppen hosszudad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömleni a heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon; de elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt ravaszdi mosolygással: „Látni foglak szép urnőm, szent Ildefonso éjjelén!…“ De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor és a Carranzák leánya azt hitte, elérti szavát! Minap mise utáni körsétán oldalához került don Diego Pedilla és felajánlotta a bálra fogatát és magát: de ő elutasitotta, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy kire gondol… talán el is mondta már másoknak,… ó, most már bizonyosan tudják, hiresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai… De hiszen akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog és tudni fogja kötelességét! Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahugát nem lehet szégyenbe hozni, világ csufjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre hagyott, anyátlan, tanácstalan!… Ó, madonna!…
– A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé, – hizelgett a duenna; – most erősitsd meg magad forró narancsborral, mert olyan karcsura szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!… Este van, fáklyák égnek az utczán! Hallod a zajt?…
Keblét, szivét fulladásig szoritotta már a vaspáncél vagy a reszketeg indulat… Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles abroncsos üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifju tagját, egész forró és eleven magát!… Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról; párok ülnek ott a hintókon boldog-egymásmellett; most már örökre együtt… De az ő kapuja előtt még nem állott meg batár!…
– Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki majd a nyakad édes életszinét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe mártottam, mert a sárgás gallérkeményitő a quietisták titkos jele; (Uram irgalmazz!) erről ismerik meg egymást!… Hallgasd csak! Kiáltoznak!… Az utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az ablakhoz! Idébb huzzuk a selyemfalat, bujj meg, nehogy várni lássanak.
– Ó, madre Agneda!… sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és szakgatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.
– Szegény kis árva virágom – simogatta az asszony és alázatos szeméből könnyek hulltak. – Hiszen én tápláltalak szivem vérével, üvegmadárkám! Igy kell nekünk ládd-e; sirni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak mögött; mert ők künn járnak szabadon az ég alatt és minden út az övék!… (Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az apró szerecsen kölykeket!)… Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni; még ha elhagyni nem is birnának, akkor is szivesen csalnak!… (Nézd a sok török hadifoglyot donna Mária Alumbrados kocsija előtt; unokatestvére, Fernandez fogdostatta össze neki és úgy küldte gályán rokoni köszöntéssel!) Ne sírj utánna, fülemilém – nem érdemli meg, csapodár gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt Franciskához, a leányomhoz. „Köszöntetem nemes úrnőd!“ igy kezdte. S a kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét a leányt!… Ó, ne… ne üss! Donna Isabel!… Én nyomorult, fecsegő cselédfejem!… De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágu, fekete lószerszám? A négy hires pej!… Most a fáklyák alá ér… igen! A tovar-i leány, a Tajón túli kastélyból… azt viszi a bálba!… Úrnőm!
Donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma vonaglott. A hangja rekedten zizzegett.
– Hivasd ide a lányod,… rögtön hozd elébem a lányod!… A szolgálómat!…
– Donna Isabel? Mit akarsz?
– Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre vettetem!
– Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!
– Az inkvizició tömlöcébe juttatom!
– Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!…
– Igazad van!… Nem fogom bántani! Az én szivemben több paráznaság lakik! Jól tette a lányod, miért kergetted el!… Ó, madre Agneda, dajkám! – Ó, boldogságos Szűz! – a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!
Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a vasszörny fogaihoz verődött. Kis idő mulva lépések hallatszottak az udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcső feljáróig.
– Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! – Ki az?… Ki van ott?…
– Manuel de la Cruz lovag!… hangzott fel, mintha igen nagy messziségek mélyéből.
– Honnét? Mi járatban?
– Idegen vagyok ebben a városban; messziről való! El akarom kisérni Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.
Már fenn volt a lépcsőn; már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral; a küszöbön állt; gáláns, szép bókkal meghajtva fejét és donna Isabelre nézett. A ruházata pompás volt, aranynyal és selyemmel himzett nehéz bársony; szigoruan divatszerü, nagycsokru, szögletes cipők, hibátlan, magas selyemharisnyák; makulátlan, sokfodru kemény gallér és kézelő; dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.
– Úrnőm, – rebegte a dajka, – egy idegen lovag jött érted, akit sohase láttál.
– Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?
Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjü volt; emberi és tiszta dolgokról adott hirt. A mosolya szelid, okos és szomorú.
– Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? – kérdezte ujból Agneda, de már halkan, bizonytalanul és lesütötte a szemét.
– Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! – felelte a lovag komolyan. Aztán ujra Isabelre nézett és különös szelidséggel, halkan kérdezte: „Követsz-e engem?“
– Megszabadítasz a nagy szégyentől! – felelte a leányzó nyugodtan és le nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. – Induljunk lovag!
Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt – pompás kékbársony baldachinu, ezüstrojttal diszített drága carruzza; négy égszincsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjudad arcu, szép kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.
– Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! – súgta a lovag mielőtt felsegitette. És donna Isabelnek mindjárt eszébejutott. Visszament a kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa fölé hajolva beszólt: „Isten veled hű kis szolgálóm, Franciska tejtestvérem!“ Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel, simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák, tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt s a levegő híves.
Az Alcazar diszterme kétezer viaszfáklya fényében ragyogott; s a földigérő ablakok közén a pompás gobelinek selyemmel szőtt úrhölgyei, pálmaerdőkben sétáló ifju leányai és feketeszőrű méneken vágtató vadászai mintegy megelevenedtek a mozgalmas fénytől és elvegyültek a terem ragyogó vendégei közé; kik mind ifjak voltak és boldogoknak látszók; halkan, nemes illemmel csevegve, nevetgélve sétáltak kéz-kézben, páronkint a márványkockákon. Az égi bálanya láthatatlan jelenléte templomossá, nemessé magasztositotta a szórakozást; s a derűs és boldog teljesülés előtti szerelmek nyugodt és tiszta tűzzel lobogtak a szivekben. Donna Isabel szemlesütve haladt végig lovagja kezén és még nem nézett szét maga körül.
A kardinális előtt csak sebtében tiszteleghettek, mert mindjárt helyet kellett foglalniok a két sorban egymással szembeállított párnaszékeken; a szinházi előadás kezdődvén, mint rendesen szokásos a táncok előtt. Széles ut volt hagyva középütt a székek sora előtt a felvonuló uj jövevények számára. Káprázatos szinü öltözetek közeledtek, sorakoztak egyre még, – és bennük halvány és büszke szépségü leányvirágok, – lendülő, nemes mozdulatu; gőgös tekintetü ifju férfiak. Óriási, harcias struccmadár-tollak diszitették nagykarimáju bársonyfövegeiket; gondosan fürtözött hajakat viseltek; piciny, hegyes állszakált és felálló bajuszt. Mindenki örömmel és kiváncsian figyelte egymást, ki melyikkel páros? És tréfálkozó sugdozással mondtak itéletet. Donna Isabel egy percre fölvetette szemét s érezte, hogy csodálkozva és idegenkedőn nézik őt és ismeretlen lovagját. A következő pillanatban csaknem szemben velük észrevette a csapodár La Lunát; Bernardina mellett ült, oldalvást hozzáfordulva; sötétbíbor köpenye szárnyát negédesen dobta át kardos csipején és térdein s a lecsüngő váll-hajtóka mögé bujt tenyerében rejtve és hizelkedőn tartotta a tovar-i leány balját. Donna Isabel uj lovagjára pillantott, s e percben halálosan megsértett, felhorzsolt szive csodás, hirtelen felujjongásával úgy látta, hogy az ismeretlen férfi arca gyönyörűszép és alakja hibátalan.
Ezüstcsengők szava jelentette a szinpadi látványosság kezdetét; a nagy bíborfüggöny lassan szétvált. „La illustra Fregoná“-t, a nemesi konyhaszolgáló ismeretes, együgyü meséjét játszták előbb. Az uri társaság kicsinylő érdeklődéssel hallgatta a verseket; mert illetlen lett volna túlságos odaengedéssel figyelni a pórian világias történetre. Egy nemes hölgy szerepelt a játékban, ki közrendünek adja ki magát, szolgálni megyen és a nép lányinak szabados módjával, mindazáltal erényében hibátlanul ösmerkedik össze két nemes tanulóifjuval; kik közül egyről kiderülvén, hogy tulajdon testvérbátyja; valódi rangját bevallja s a másikhoz feleségül mén.
A társaság könnyeden élcelődve mulatott a szinjáték felett.
– Mégis csak jobb igy, – szólott az egyik hidalgó nevetve, – mint hogyha nemesi vérnek hitték volna a mátkát és kiderül vala róla, hogy pórfajzat!
– De mégis nyert az álorcával; – bátorult neki hölgye, a szép Inez – mert mint kisasszony sohasem ösmerhette volna ki úgy az ifjak erkölcsét, hogy kedve szerint választhasson férjet. Ezt csak konyhai szolgálók mívelhetik!
– Az ám de hátha mitsem tudván; amaz iránt lángolt volna fel szive, kit testvére gyanánt kellett fölismernie? – kérdezte ártatlanul egy másik hölgy, de arca mindjárt is bíborszinre vált ijedtében.
– Ilyesmi nem eshet, mert a szinészek előre tudják, mit játszanak! – segitette ki nevetve egy San Servando nevű lovag. Az ilyenre ügyelnek a rendező padláson s a mennyei öltöző kamrában is!…
Meghökkent egy pillanatra, nem vallott-e valami tévhitet az egekről való szójátékban; mit félremagyarázhatnának; mert mindenki tudta, hogy a főinkvizitor bizalmasa most a nagy kardinálisnak; s néhány embere mindig lappang az érseki udvarnál papi vagy lovagruhában vagy kiséretéhez csatlakozva. A körben ülők is megéreztek valamit és egy pillanatra elhallgattak. „Az égből… önmagunk mélységéből… mindig messziről kapjuk a törvényt!… Azért veszejtjük nyomát sokszor!“… szólt valaki félhangosan.
Donna Isabel fölrettenve nézett a mellette ülőre; ahogy elfeledkezve tünődőn maga elé mondta e különös szókat. A kétértelmüség vagy homály vallási kérdésekben – jól tudta – könnyen gyanut keltő lehetett; mert abban az időben kezdték éppen szigorubb figyelemre méltatni az illuminánsok és misztikusok veszedelmes tévelygéseit, melyeknek oly sokszor estek a legbuzgóbb hivő lelkek, papok, apácák is martalékául… És a leány úgy szerette volna titokban valami jellel vigyázatra inteni az idegent, ki tán nem ismerős a dolgok itteni rendével. De akkor a csengők megujuló zenéje a második darab meséjére hivta fel a figyelmet. Ennek már szent legenda volt a tárgya; s a vendégek buzgó illedelemmel szedték rendbe tartásukat és gondolataikat, hogy tisztelettel figyelhessenek.
… Hajdani századokban történt, hogy valami Diego Martinez nevezetü közvitéz, midőn a flandriai háborúba kellett mennie, a szent Leocadia templomabeli feszület előtt örök hüséget és házasságot igért egy Inez de Verga nevü leányzónak. Ámde amikor sok év mulva, mint fiatal tiszt hazatért, tudni sem akart esküjéről s a leányról, ki azalatt híven várt rá. A kétségbeesett mátkának nem volt egyéb tanuja a feszületen kívül; mélységes hitében erre bizta hát ügye védelmét.
A törvény emberei beléptek a templomba és hódoló könyörgés után esküre szólitották a feszületet. S akkor történt a csoda! Az Úr kőből való mása megmozdult a keresztfán, odaszegzett jobbkarját kiszabaditva, két ujját magasra emelte, aztán a törvényjegyző kezébe tette, e szóval: esküszöm! A másik pillanatban már csak lecsüngő jobbkarját s nyitvamaradt, szentséges ajkait láthatta az ámuló nép. A feszület máig is úgy maradt a csoda emlékére; a pörlekedő jegyesek összebékültek és mind a ketten kolostorba léptek.
– Ez a legszebb a történetben! – szólott most különös nyomatékkal és félig kérdezőn az alacsony termetü, de annál hosszabb nevü don Rodrigo Amados de Los Rios; egy ravaszdian alázatos, hidegszemü és csufondáros, gonoszképü emberke, kitől – nem tudni mi okból – mindenki félt Toledoban. – Semmi jobbat és üdvösebbet nem tehettek volna, minthogy zárdába lépve, Isten igazi szemléletébe merülten s a titkos belső megvilágitás fényétől áthatva igy mentesitsék magokat a bűn esélyétől… Nem igy véled-e te is, városunk és körünk jeles jövevénye, ki magad De la Cruz szép nevén nevezted?…
Mindenki rettenve és kiváncsian pillantott az idegenre. Elértették! Csalétek volt ez; olyan fogas és veszedelmes vélemény, mely ugyan teljes értelmében megtalálható amaz avelai Sancta Theresa de Jesus könyvében, kit Rómában szentté avattak, mialatt írott tanításai még egy évtizedig ott feküdtek vád alatt az inkvizició tárgyaló-asztalán;… de amely tanításért mostanában könnyen illumináns eretnekké bélyegezhették és egykettőre kinpadra, máglyára juttatták az embert. Don Manuel de la Cruz lassan a kérdező arcára emelte bánatos mosolyu tekintetét. Úgy tudott nézni, mintha valahonnét a tulsó partról pillantana vissza.
– Ámde – mondta halkan a riadt elcsendesülés közepett – ez a mátkapár egymást üzte és kereste még… nem a Magasságbeli utait! Nékiek még egymás szerelmében kellett volna vezekelniök előbb!
A körülöttük hallgatódzó társaság megzavarodva, suttogva széledt odább. Nem tudták mire vélni! Kiszabadult volna-é ügyes módon a csapdából az idegen lovag; vagy evickélve még veszedelmesebb örvénybe: egy uj tévhit rettenetes gyanujába sodródott?… Maga De Los Rios is különösképen megzavarodva forditotta el kigyómerev, gonosz tekintetét. Felállt és odább sétált közönyt tettetőn; ám donna Isabel titkon követte szemével. Kis idő mulva látta, hogy egy távoli ablakfülkében állva suttog valamit egy papi ember fülébe, ki az érsek kiséretében jött ide. És a leány szivét valami sohasem érzett fájdalmu szorongás fogta el; bár nem értette világosan, hogy miért? Sírni, kiáltani, tenni szeretett volna valamit, mert egy másik embert veszedelemben érzett. A maga fájdalmas gőgje, égő sértődése, gyűlölséges szerelme mintha eloszlott volna ebben; az árva, magános, dús és hideg élet első szánalomvirága sarjadt ki forró szivéből. Most először érzett mély és igaz fájdalmat vagy félelmet valaki másnak sorsán…
De citerások és hegedősök pedzették a húrokat; a fényes teremben tánchoz készültek a párok. Az ő lovagja is felállt és gyöngéden tárta felé halvány jobbkezét. Lejtve és tipegve, kimért léptekkel, lassudan és mereven indult meg az előkelők tánca. Enyhe és nemes szinek nyugtató, selymes tarkasága csendes ütemben hullámlott és kavargott a szines márványkockák felett; a muzsika visszafogott mély szenvedelme csak az eleven ajkakat festette lázpirosra, csak a szemek mélyén izzitott sóvár, titkos epedést. – Donna Isabel érezte, hogy az ajka reszket s a szeme ismeretlen fájdalom kinjától homályosul. Égető szégyen gyötörte városa miatt, mert úgy érezte, hogy szörnyű aljasságot készülnek elkövetni az ismeretlen lovagon csak azért, mert nem hasonlit eléggé hozzájuk. – Manuel de la Cruz mintha olvasta volna gondolatát.
– Mondom neked, – szólt halkan, gyengéd mosolygással hajolva felé, – mindezeknél gonoszabbat is megértem én már az időben!…
Isabel elsápadt. A baloldali teremajtó felé pillantott s úgy látta, hogy két lovag, ácsorgás ürügyén bár, a kijáratot őrzi; kardjuk markolatán kezük.
– Lovag! – lihegte szinte fulladozva – a mi Urunk Jézus nevére kérlek, tégy valamit magadért! Veszedelemben vagy!
Elgondolhatatlan kedvességü mosolylyal nézett akkor dult arcába a táncosa. És halkabban, mély, édes szerelmes jelentőséggel kérdezte immár másodszor: „Követni fogsz-é engem, donna Isabel?“…
Abban a percben odalépett hozzájuk don Alvaros de la Luna, – a főinkvizitor unokaöccse. Táncosnőjét elhagyva, diadalmas, csábitó mosolylyal büszke szépségü arcán nézett Isabel felé s a leány szorosabban fonta reszketeg ujjait a táncosa kezére. Ám don Alvaros egyenesen hozzá intézte a szót. Udvarias beszédében követelés volt és a férfiu biztos akarata.
– Megkérhetnélek-e, Toledo legszebb virága, hogy eljárd velem az igért táncot!
– Nem vettél tőlem igéretet, lovag és már van táncosom.
– Ugy-e?
Mérhetetlen kicsinyléssel összehuzott ajka körül, mintha csak most látta volna meg Manuel de la Cruzt.
– Nem ismerem, nem tudom ki fia, honnét vetődött ide!
– Nálatok valóban keveset tudhatnak az én országom felől! – szólt nyugodtan de la Cruz; de eközben oly barátságosan nézett rá.
– Nem ám, – tört ki most elvakult dühvel a lovag, – mert nincsen is igazi neved, – a templomok anyakönyveiben hiába keresnők származásod! Mert jött-ment vagy közöttünk, rejtezkedő, megvetett, ismeretlen! Hogy mertél a mi körünkbe tolakodni, ki vagy?… Ejh, nem felelsz?… Kardot hát, bár nem érdemled!… Kardot ránts, ha mondom!
– Nincs fegyverem!
A másik bősz dühével vágott feléje, egészen közelből, de csak a levegőt érte. Ujból sujtani akart, de akkor az idegen puszta kézzel, szeliden megfogta a villanó kard élét és De Luna keze szinte jéggé dermedt a markolaton. „Segítség!“ kiáltotta elfehérült ajkkal, elrémült, merev szemekkel. „Segítsetek!… Boszorkánymester!…“
Zavaros tolongás támadt a bálban; kábult irama az ijedtségtől összezavarodott táncnak; muzsikások riadt hangzavara; összevissza kiáltozás, ajtók felé tolongás, néhány felborult fáklya… Isabel ájult szeme előtt már minden összefolyt. Csak arra emlékezett még, hogy két gyengéd kar emeli fel a földről és mint mikor álmunkban felhők felett lebegünk… úgy viszi tova innét.
A kék baldachinu batárban tért magához ismét; feje az idegen lovag vállán pihent. Oly jó volt igy! Hogy volt? Merev rokolyái nyügét, páncélfűzője szoritását sem érezte, mintha levetette volna őket. Minden egyszerre felolvadt, megkönnyebbült testében, lelkében. Valami drága biztonság sugárzott rá jegyese lényéből és jól esett, hogy kinn zúgott a januáriusi szél és hideg eső verte a kocsi rojtos, nehéz függönyét. Úgy volt, ahogy a kicsi, gyenge madárkák megbujnak zivatar-időn puha fészkükben… Isten kebelén.
Félig tán álmodta a várost, amint az éjszakában mögéjük suhanva elmaradt. Vágtatva hagyták el a fő-utakat, templomok és kastélyok árnyai tömören tünedeztek és multak el előttük, mint a káprázat. A kathedrális tornyáról szint-szóró lámpások világitottak ki a ködbe. Isabel sietve keresztet vetett, de észrevette, hogy jegyese szomoruan elforditotta arcát a templomtól. Mindjárt azután ugy tünt fel, hogy a mórozók apró házai közt robognak, a fegyveresek, nyergesek, üvegesek szűk és dohos utcáin át. Most a zsidók negyede rémlett; egy sarkon állt még a bitó, ahol nemrég Samuel Ben Meijr Halevy rabbit kivégezték a kereszt nevében… Most a Mártonhidján robogtak át s a viz tükréről visszaködlött a felhős éjtszakai ég… Végtelen!… Messze!… Halál!… Most érték el az északi puertát! Az őrök felmozdulnak, de a fehérköpenyeges ifju a bakon megereszti a gyeplőszárat… Túlmentek a falon, völgynek kissé; majd oldalútra tértek szilaj vágtatásban. Multbaveszett… eltünt a város.
A menyasszony felkapta fejét egyszerre és szemében hagymázos rémület tükrözött. Üldözők zaját hallotta messziről. Nyomukban vannak! De lovagja nyugtatón tette kezét a lány szőke fejére és minden elcsöndesült. De hiszen nem magáért félt, hanem őérette. Ha elfogják, kinpadra feszítik, megölik! Azt, aki mindenkinél jobb, igazabb, ki tisztább, mint a gyermek és öregebb, mint valamennyi bölcsesség! A Próbált Embert… a szentet!
– Valamikor sirtam miattuk! – szólt akkor a fiatal férfi és lehajtotta fejét. – Most már tudom, hogy át kell menniök valamennyi utján a sötétségnek, hogy a pokol tornácáról nincs visszatérés. Most már tudom! Isten sem rövidítheti meg az Időt! De anyáik kínban és szerelemben foganták őket és az asszonyok kínnal és szerelemmel szeretnek mindhalálig, hogy legyen folytatója az útnak és harcnak. Az időben van a megváltás, a bűnben van a vezeklés és mindnyájan ahhoz járók vagyunk! De eljön az idő, mikor a férfiu elhagyja az asszonyt és az asszony elengedi a férfiut és az ember fiában feltámad a Tiszta Ember. Ez lészen pedig amaz Utolsó Napon, mely az Isten megváltását jelenti a Világtól; az Atya megszabadulását a Fiutól! Akkor mindenek megtérnek Őhozzá, mert a világ minden útja körben vagyon és ahonnét elindult, oda kell teljesednie!…
Valószinütlen, vad éjtszakai tájon száguldottak keresztül; sziklás és kietlen, puszta vidék rémlett és ódon romfalak csonka árnyékai, mint rettentő csatákban elpusztított városok. Az ég vaksötét volt, szörnyü szél sírt és vonított ismeretlen szakadékokból és az ég fellegei rettentő távoli némasággal rohantak száguldva és egyre sűrűbb feketeséggel tornyozódtak a magasban. És ujra hallatszott az üldözők zaja, hajtóebek csaholása, dühödt emberi kiáltozás.
– Uram! Elérnek… megölnek téged! – sikoltott a menyasszony és kihajolt, hogy visszanézzen. Borzalmas, ingoványos tájék feküdt előttük; halálszemü mocsarak útvesztő feketesége.
– Anyám vagy-é te, hogy a testemre van gondod? – szólt a lovag megint bánatosan. – Miért féltesz? Igy nem követhetsz engem!
– Mondd, mit tegyek uram! könyörgött a leány.
– Ne érettem akarjad magadat, hanem magadért!
– Nem birom! Asszony vagyok; mátkád, leányod, asszonyod, anyád! Válts meg engem!
– Nem lehet a lelket kivülről megváltani! Isten nyomorultjai, ti világ sebesültjei, szegények! Minden átok a ti véres, tépett öleteken asszonyok!
– Mit tehetünk?
– Még nem jött el az idő! Még kell, hogy életreszeressetek bűnt és halált. Öletek által kell, hogy Isten vezekelje a világot. De asszony fogja megtörni a kigyó fejét!
– Uram, de hát én? Én?…
– Ha legalább ezt a szót nem adatott volna tudnod, szegényem! – felelt kimondhatatlan gyöngédséggel a férfi. – De ezt kell kiáltanod kétségbeesetten és hasztalan; mert, bizony mondom, nem vagy te egyéb, mint a szánalom, amivel a szemedbe nézek. A szerelem!…
A hintó rettentőt zökkenve oldalt billent és megállt. A fehér kocsislegény a bakon, köntöse bő ujjába sülyesztve összefonta két karját. Mocsaras kátyuba fordultak… kerék törött… nincs tovább! S az üldözők zaja most egyre rémesebben, egyre közelebbről hallatszott, – most már több irányból, mintha visszhangja verődnék.
– Mentsd meg magad szerelmem!
– És te?… Itt hagyjalak?
– Mentsd meg magad!
– Igen, igen! Ez a te lelked szava, a féllélek szava a másik feléhez. És talán mégis ebben van megváltásod! Csak én emelhetlek fel: de előbb magamnak kell szállanom. Azért kell elválnunk most. De visszajövök érted, mert a világ minden útja körben megyen.
– Akkor mindig együtt leszünk?
– Akkor örökre egyek leszünk Istenben.
A leány kitekintett és apró, fénylő csillagok sorát látta a sötétség mélyén. Égő lámpások voltak; szelid, bánatos, piciny világaik úgy közeledtek kanyargó sorban, mint testvérlelkek biztatása a vándoruton.
– Szerelmem, ne hagyj el – zokogott hirtelen, eszelős felrémüléssel a leány.
– Ki tudnád-e inni az én poharamat? Vezekelned kell még, hogy rálelj az útra!
– A te utadra?
– Önmagad utjára; mert csak az vezet hozzám!
– De elhagysz?…
– Magadra hagylak?
Akkor a nő kitárta karját, hogy átölelje, magához szoritsa; lázas ajka csókjával lefogja, hogy ne szabadulhasson. Már nem értette, hogy mit beszél, mert csak ezt akarta és nem volt benne többé gondolat. De a férfi visszaháritotta magasba emelt keze egy intésével.
– Ne érints engemet! – mondotta szeliden, mint Magdalénának egykor. – Még nem jött el az idő!…
És akkor a leány meglátta sápadt, áldó tenyerének szeggel vert, véres sebét, a stigmát. És egy pillanatra láthatta dicsőült bánatu, gyönyörű arca körül a gloriát… A bakon ülő szolga bőgalléru, hószinü köpenye meglebbent vállán s olyan volt, mint nagy, fehér angyalszárny. A következő pillanatban sötétség vette körül, a sivó magány.
De az apró, távoli mécsesfények testvéri bánattal szeliden hunyorogtak felé, közelebb jöttek, szétváltak, körülvették. Sötét köntösü, ismeretlen apácák tartották a lámpákat, mint az Irás amaz okos szüzei, kik megőrizték az olajat s a vőlegényre várnak a homályban. A zárda fejedelemasszonya álmot látott az éjjel… Most megtalálták a leányt, uj testvérüket, körülvették, karjukba emelték, némán magukkal vonszolták. S a kolostor sötét kapuja dörögve zárult be utánuk.