Az ünnepi este már áthajolt az északába, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szeliden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó világosságokat hasitottak ki a terhes levegőből.
Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesitették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába…
Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dült belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.
– Ez a Mari… a Mari…
Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott.
Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.
– Gyönyörü kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.
– Gyönyörü kis virágom, mit csinálsz?… szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis kezecskéid értem nyulkálnak?… Fölvettek?… nevetsz, nevetsz kis rubintom? én vagyok a te rossz cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólálnak… Ha ott felejtettek?… hogy melegitettem, fujtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak hasogatják a szivemet… Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd… Kapirgálsz? Kapirgálsz?… na ne csiklandozz… szivjad, szivjad kis rubintom, mert megszakadok, már szivemnek szalad a tej és kiszakitja az én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…
Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, babuja…
Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, guritgatták a halvány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany-koronák, ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka kaszált a kezével, ide-oda nyult és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szallagot húzott és gyültek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte a szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött.
– Haza… haza…
Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dült alá a liliomos csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok sugták:
– Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráboritja a tornyokra… a Kreml tizennyolcablakos tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba, a testvérek. A harangok csilingelnek, átszállnak a zuzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij pomiluj…
– Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…
Vakurka ümmögött, nevetgélt:
– Lopni fogok… lopni.
Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felorditott:
– Jaj…
Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; grimaceok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillani nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósirban…
Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyultak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött, lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhivogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfuj a szél. Engem, testvéreim az álmok, magukba fontak, dajkáltak, s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyilott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, bújdosó szenvedéseik.
Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette a Carnevált és vontatottan bujtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek.
János gagyogott, morgott:
– Na… ne…
De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.
János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel hagyigálta messzire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött:
– A szivem… a szivem… hol van a szivem?…
János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és libbenek… Ki vagyok én?…
Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefujta rólam a hús és csont béklyókat? a mikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?… És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet ráteszem a szivükre és mi halkan összedobogunk.
Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.
– Ez a néma… a néma…
Ivesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:
– Üm… üh… hő…
Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.
– Milyen a hangom?… Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg talán vagy illata van, mint a virágoknak? mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perditenek a földre?… Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, rángatja az agyvelőmet, tüzes kigyók hemperegnek benne és kinyujtóznak… belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek, emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebujok veled, de gyönyörű, amit mondasz… menni kell már a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak… édes kicsi fiam, ujra megsiratlak, ujra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt – hallom már, hallom – mert beágyazunk a földbe.
Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy nyugalomban, álmok nélkül.