Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le. Nincsenek boszorkányok, s azokról a boszorkányokról, melyek nincsenek, nem is beszélünk többé. A külső világ, az tiszta. De belső világunk még ma is tele van rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de talán éppen e tisztitó munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy és egyetlen kérdést. Értjük a testünket, izről-izre és porcikáról-porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész mirevaló? Egy órám, egy napom, kiszakitva az egészből, talán még logikus. Úgy illesztem össze a különböző cselekedeteket, hogy kerékfogaik egymásba harapjanak és egymást lenditsék előre. Ilyen kis egységekben nincs is semmi magyarázhatatlan, vagy észellenes. Mégis, minden élet egy óriási káosz.
A kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppugy, mint a templomhajók mélyén. Voltak azonban korok, melyek e két pont közt csak a jelenségeket vették észre, azok a korok, melyek a földi élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epokák nem is a misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma újra viharos szellemjárás van az irodalomban. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. Magunkban hordozzuk a kisérteteket. Ebben a korban történt meg az uj lélektan döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük; azt az irdatlan területet, azt a népes, óriási birodalmat, mely öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások emlékét, észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik fel a lélek merész, conquistadorjai, hóditói és misszionáriusai. Nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák.
Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még alig beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a huszadik század költői rejtélyes történeteket irtak. Ők már feszegették a szobák ajtait, melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Ujra itten állunk, a század, ez a boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a küszöb előtt, melyet akár az öntudat küszöbének nevezünk, akár másnak, határt jelent. A misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesiti a valóságot, azt, mely mindig kicsiny volt az embernek. De nem úgy, mint a népmesék, melyek a testi lehetőségek végtelenségével kecsegtettek, sem mint a misztérium-irók, kik a földet összekötötték a mennyországgal, meg a pokollal és nem is úgy, mint a mult századbeli romantikusok, kik szines keleti népeket vonultattak fel exotikus tájakon, hanem a bennünk lévő mélységek megmutatásával. A határokat nem kifelé tágitjuk, de befelé. Nem kivetitünk, hanem bevetitünk. Bennünk van a megoldás. A misztikum nemcsak a népmesénk, de hitregénk is.
A huszadik század nagyon misztikus. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. „A miszticizmus – irja Cousin – az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet.“ Az egyéniség megint nem élheti ki önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben higyjen? Mit valljon? Hová fusson? Attól az idegen látványtól, melyet nem érthet meg, önmagába fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor épp ily egységesitő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugoritotta és megsemmisitette. Akkor az egyház nevelte a misztikusokat. Ma az állam. Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus. Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat, az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korokban nincsenek misztikusok.
Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető mindnyájunk számára, kik ma élünk és a szellemek beszédéhez nem kell széljegyzet. Tapintjuk, izleljük, szagoljuk a kisérteteket, az iró nyilt kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes nappal. Meg sem várják, mig az óránk tizenkettőt ver, minden óra a kisértetek órája. Életünk egy másik sikba billen át, a mutatók pedig egy túlvilági számlapra ugranak.
Óránk tizenhármat üt.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ.