A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok opiumtól, cigarettától és csóktól – hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott, Budapesten egy nagy szálló különszobájában. Valami lakomáról vagy bálról jött oda gummikerekű kocsin és a főpincér bevezette egy helyiségbe, ahonnan csak nemrég távoztak a vendégek. Ott egy pamlagra roskadt le szegény. Kétség nem fért hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem lehetett mondani, hogy el lett volna keseredve. Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utóljára, még saját magán is, – ami már a legnagyobb kockázat, – de nem sikerült semmi és hamvazó szerda hajnalra csunya nagy kudarccal be kellett fejeznie az életét. Mikor ezt megállapította, hanyattdőlt és behunyta a szemeit.
Az apja egy kedves erős széles vállú szemüveges ember jött legelőszőr. Alig ősz még és kemény járású. Szigorúan szólt.
– Megmondtam, hogy az opiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Máskép éltem én. Egészen máskép.
Az anyja egy sápadt régen halott asszony zsebkendővel takarta el az arcát és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.
– Miért nem akartál fiam rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én látod nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik szerettek téged.
– Én nem szerettem egyiküket sem – mondta a varázsló. Különben is csak az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak. – De engesztelésül kezet csókolt, mert imádta a drága édesanyja emlékét és nagyon fájt neki, hogy most igy kellett találkozniok.
A varázsló nagyanyja egy főkötős pápaszemes öregasszony lassan topogott arra. Kerekes gombolyitó gépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarát kalitkában. A köténye zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.
– Én foglak megfürdetni fiam és még ma kész lesz az uj harisnya, amelyben el fognak temetni.
A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokái közt. Kétségbeesetten sírt, úgy hogy le kellett vennie a pápaszemét is. De nem maradhatott tovább ottan, mert már egész csomó nőszemély tolongott a varázsló körül, akik legujabban érkeztek s akiket a nagymama látni se szeretett. („Rosszak vagytok mint a fene!“ gondolta magában.)
– A síron túl még látjuk egymást, mondta a nagymama, szemeit törölgetve. Azután hóna alá vette a gombolyitógépét, a kanári-kalitkát és a hátrább állók mögött, mintegy magának beszélve, sopánkodva elment.
A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték és egymásközt suttogva róla beszéltek.
– Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.
– Ó, Istenem és a finom nőies vékony kezeiről le fognak esni a szép körmei.
– Bocsánat, – szólt közbe egy kis pösze szőke nőcske, – neki egész életében barna szemei voltak.
– És széles férfias nagy izmos keze, – jegyezte meg egy magas széptermetü barna hölgy.
– Mily tüzes erővel tudott ölelni, – sóhajtott valaki szentimentálisan.
– Tévedés, – szólt hátra egy rozsdavörös hajú, fehérarcú asszony, – mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy fiatal leány.
– Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne, mondta egy ábrándos arcú süldőlány, mert úgy érezte, hogy most a sok asszony közt egészen háttérbe szorul, ha félre nem teszi a szemérmességet.
De hiába, mert egy erőteljes, hatalmas csipejü nő letromfolta:
– Soha se ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.
És folyt tovább a szó:
– Egyenes, kevésszavu ember volt!
– Úgy tudott haragudni, hogy jaj lett volna annak, aki a kezébe kerül.
– Nagysád téved, kedves és szives beszédű férfi volt!
– Úgy van, ez igaz, én legalább soha hangosan beszélni nem hallottam.
Igy beszélgettek a lányok és asszonyok a haldokló varázslóról, aszerint amint kiki előtt másnak mutatkozott és kikivel másképpen és másképpen bánt. De a varázslót már nagyon idegesítette a dolog. Gondolta, úgyis hiába már minden. Kemény idegenszerü elutasitó hangon megszólalt:
– Menjetek innen! Legyetek szivesek elmenni. Az öreg arcotok kellemetlenül hat rám és különben is a koporsómat hozzák.
Az „öreg“ jelző elérte a célját. A nők – nagyrészt sértődötten – elég hamar távoztak.
És valóban már hozták a koporsót. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte háromszázhuszonöt forintért. (A gavalléria a családban volt.)
– Sok pénzemben van a fiam – mondta a temetkezési vállalkozónak, – de rászánom még ezt is hadd legyen szép temetése.
A varázsló ezután megfésülködött a separée nagy tükrében, elrendezte az ajkait gúnyosan mosolygóra, – amely pózban mindig különösen tetszelgett magának, – azután elküldött egy kis fiut tiszta gallérért és kézelőért. Addig is átvizsgálta a szemfedőt s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkediszt, miután bántóan izléstelennek találta. Egy perc alatt megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Berakta a gombokat, a régit kályhába dobta, teljesen rendbehozta magát, eligazitotta a nyakkendőjét és azután habozás nélkül nyomban beleült a koporsóba. Mialatt eligazitotta magán a takarót, önkénytelenül, minden ellágyulás nélkül – csupán mert ez jutott az eszébe; a gyászzenét dudolta a „Bohéméletből“ – és már le akart dőlni a fekete selyem vánkosra, amikor kis kendőben, futva, kipirulva, és könnyezve egy leány érkezett.
A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt, – hat-nyolc éve, – és a leány semmit se változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal édes arca meg nem öregedett, mint a többi nőé.
– Végre egy fiatal nő! – köszöntötte a leányt a varázsló. – Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép fiatal lányt láthatok.
A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.
– Das ewig Weibliche zieht uns hinan – mondta a varázsló fanyar mosolylyal, bár nem tudott jól németül és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De nyomban ellágyult és megcsókolta a leányt a száján.
– No most menj édesem, mondta, elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép és akadnak igen derék férfiak ott künn. Azzal hanyatt feküdt és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes barnabársony őzike-szemeit. Kis idő mulva ujra szólott.
– Belátom, hogy az opium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni. Igen, ez lett volna a helyes. Sőt még mindig megtenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna. – Igy forditotta a beszédet gonosz tréfára, mert jól tudta szegény, hogy ez lehetetlen s hogy számára már nincs más ut, csak a pusztulás.
A leányka azonban azt hitte, hogy félig meddig aféle veszedelmes és kockázatos tréfa az egész és e szerint cselekedett. Összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihuzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, kiforditotta belőle a varázslót és azután átfogta, a hóna alatt, hogy talpra állitsa. Egészen kifáradt szegényke, a lélegzete is elfogyott a nagy erőlködésbe, mégis amikor észrevette, hogy a varázsló is igyekszik s bár leplezve, de minden erejét megfeszíti, újra és újra teljes erejéből nekifogott és csak akkor hagyta abba a fojtogatóan keserves, kétségbeesett küzködést, amikor végkép elhagyta minden ereje.
– Édes szerelmesem, mondta a varázsló azután csendes és meghatott hangon, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. És már szivesen fölkeltem volna – tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve – láthattad, minden erőmet összeszedtem a kedvedért, mert szeretlek, de hiába, nem lehet. Meg kell halnom. Igazitsd hát helyre a fekhelyemet.
Történetesen az imént a nagy küzködés közben leesett a varázsló szeméről fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, (ami tudvalevőleg ártalmas) és a leány most már tisztán látta a varázsló szemében, hogy az igazán szereti őt és csakugyan fölkelne, ha még lehetne. Igy tehát azt is tudta, hogy a varázsló csakugyan igazat mondott és hogy hiába minden. Helyre igazitotta tehát a koporsót és sűrű néma könnyhullatás közben most már ő segitett, hogy kedvese újra elhelyezkedjék benne.
– Igy jól van! mondta a varázsló, mikor újra a helyén volt. Azután utasitotta a kedvesét:
– Takarj le a szemfedővel.
A leány letakarta.
– Tedd a fejem alá a párnát!
A leányka gondosan elvégezte ezt is.
– Azután ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa pedig maradjon nálad.
Ezek voltak a varázsló utolsó szavai.
Már hozták a koporsófedelet. (Szépen rá volt festve a varázsló neve és életkora.)
A kedves leányka még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már kezdett kihülni, azután ráhajtotta a szemfedőt az arcra is és rátétette a fedelet az alkalmazottakkal. A koporsót személyesen zárta le, a kis kulcsot pedig a keblébe rejtette.
Azután mindjárt elment, – el kellett mennie – mert már jöttek a varázsló rokonai és testvérei s azokkal ő nem volt ismerős.