Hrussz Krisztinát, a kabaré-énekesnőt 1912. január 7-én temették el. A temetés délután három órakor volt. Erősen fagyott, már egészen besötétedett, mikor a koporsót kivitték az udvarra és felállították az ácsolt ravatalra, hogy beszenteljék és rátegyék a halottas kocsira. A papnak a hidegtől meggypiros volt az orra. Még szájában volt az ebéd íze, a badacsonyi bor kesernyés zamata. A ködben most angyalokat és rózsákat látott. Mereven emelte a szenteltviz-szórót a koporsóra. Mellette állott a diák, Tass Vidor orvostanhallgató, az énekesnő kedvese, az érdeklődés központja, hanyag fekete ruhában, elegánsan uralkodva bánatán. Közbül néhány ripacs, egy komoly művész is és a kabaré igazgatója. Majdnem mindnyájan jól érezték magukat. Itt a gyász kellős közepében az ebédjükre gondoltak. Buja és dús érzések tarkázták a komoly elérzékenyedést. Később, mikor véget ért a szertartás és a lovak gyásztollukat rázva megindultak a temető felé, fáklyák és lámpások között, esni kezdett az ólmos eső, mely a koporsót vékony jéghártyával vonta be, ugy hogy kivülről üvegkoporsónak tetszett. A cilindereken is finom üvegréteg csörgött. Bevont mindent ez a hideg és csillogó burok, üveggé és cukros-gesztenyévé változtatta a tárgyakat, jégpályává az aszfaltot s aztán siralmasan olvadt és fázó lábak topogtak a hüvös, kásás lucsokban. Már-már a hegyre kanyarodott a temetés. A diák nézte ezt a lángoló és sötét menetet – akárcsak egy túlvilági menet – a koradélutánban. Inkább csodálkozott és bámészkodott mint gyászolt. Olyan hihetetlennek tetszett az egész. Krisztina három nap előtt betegedett meg tüdőgyulladásban. Most pedig egyszerüen elragadták tőle, gyorsan és brutálisan, mint mikor éjjel bekötik valakinek a szemét, felnyalábolják, egy kocsiba gyürik s reggel máshol ébred fel. Ezen csodálkozott, a diák. Nem is igen hitt a halálában. Hallgatta a bús kántálást, a latin jajveszékelést s a csokoládé-uzsonnán járt az esze. A kőmüvesek befalazták a kriptát. Hig habarcsot csaptak a friss téglákra. Azután egyedül jött le a hegyoldalon. Lóbálta a kezeit. A leányra gondolt. Kicsit szepegett igy magában. Ujra fájdalmas erővel fogta el a csodálkozás. Krisztinát kereste és ő – ó igen – ő már nem volt.
De később sírt. A kis asztalára borult, mely a homályos ablak előtt állott és keservesen, jóizüen sírt. Le se vetkőzött éjjel. Három napig alig aludt. Egybeolvadtak előtte a percek, az órák a napok. Mikor az ablakredőkön betetszett a világosság, nem tudta, hajnal van-e, vagy alkony?
– Ha visszajönne – zokogta párnáiba.
Tavasz felé kissé elcsendesedett. De az arca még sápadtabb lett. Most már sírni se tudott s a könnyei befelé folytak. Ezzel az elcsendesedett bánatával azonban még rettenetesebbnek tetszett. Azok, akik látták, önkéntelenül elnémultak.
– Ha viszajönne – sóhajtotta magában.
Este maga elé tette ruháit, a cipőjét, a sárga sálat, amit oly kecsesen tudott a nyakára kanyarintani. Elképzelte, hogy mellette ül, a tűznél, vagy a széken, vagy a földön, finom, gyengéden szeplős arcát a vörös melegségbe forditva. Sokszor látta az ágyán is. Hallotta a hangját. Ha csengettek, az ajtóhoz rohant és csodálkozott, hogy nem ő jön. Ekkor visszament a szobába és pontról-pontra kifestette magának a találkát. Krisztina belép. Ő lesegiti a kabátját, székkel kinálja meg, a leány azonban a nyakába csimpaszkodik, elbujtatva fejét a mellén és kacag. Egész hajnalig játszott igy a leánnyal, hallgatta a kacagását, bámulta a szemét. E gyötrelmes és halálos ölelkezések után másnap szürke arccal és keserű szájjal ébredt.
Mindennap elment a kabaréba is. Kereste őt a kis züllött szinpadon, a szines lámpák között és nem találta. Megvárta az éjfélt. Aztán haza ment. Otthon nem lelte a helyét. Ijedten vette észre, hogy neki az idő nem orvosság. A leány egyre szebb lesz. Az évek fátyolán át szőkén és aranyosan ragyognak eléje a szeplői, ezek az édes, erotikus pettyek. Szája mint egy roppant rubin villog s érzi ezüst nyálának langyos nedvességét is.
– Ha visszajönne.
Ez a sóhajtás úgy maradt meg benne, mint egy szent vágy, mint a bánatának és gyászának desztillált esszenciája. Nem is mondott le róla. Az életét adta volna oda, ha – csak egy pillanatra – látja. A pillanatot gondolatban millió részre osztotta s ugy érezte, hogy ebben átélte volna a gyönyör egész skáláját. Napról-napra alázatosabb lett a vágya. Arra gondolt, hogy csak a koporsóját látja egyszer s félve bepillant az üvegablakon, vagy egy tükörben veszi észre a ruhája árnyékát, amiről nem is tudni egészen bizonyosan, hogy felhő-e vagy csipke. Ezért évekig gyalogolt volna hajadonfőtt, vérző, mezitlen lábbal. Társaságokban, mikor a jókedv bukfenceket vetett, táncközben gyakran végigborzongott rajta ez a gondolat. Hiába menekült előle, követte őt. A diák csendesen megadta magát, kisérő árnyéka lett a halottnak. Szikáran és sápadtan áhitotta vissza a holdfényben. Mereven beszélt. Hidegen és csillogóan öltözködött. Mellén, – mint kriptán a fehér kőlap – állandóan ott feszült a kifogástalan plasztron, tündökölve, szikrázva s az, aki látta, egy halottra gondolt, egy leányra, egy leány bús fejére, aki alatta sápadtan alussza a névtelen álmot.
– Ha visszajönne – rezgett a szivében.
Az arca is ezt mondta. Ebbe a puha viasz-arcba beleégett a szenvedés. Még évek multán is ezt tükrözte, az első ijedtséget és riadalmat, mely megmerevedett rajta, kőkemény és hideg lett, mint egy halotti maszk.
De egy napon Krisztina visszajött.
Pogány lumpolás után ment haza a diák, a forró májusi délutánon.
A köruton az ákácok őrjöngve ontották forróságukat. Kiszögeltek az aszfaltból és bólongtak és nyujtózkodtak és az égbe kiabálták nehéz, harsogó illatukat.
Ebben a parfümös lármában szédült a diák. Émelygett a gyomra. Távol az ég sarkán kénes csíkok kigyóztak, homályos fények, mint mikor valaki a sötétben tükörrel játszik. Ment előre, a lakása felé.
Az előszobában a cseléd fogadta:
– Vendég van.
– Kicsoda?
– Egy kisasszony.
Tass Vidor csodálkozott s nem tudta elgondolni, ki keresheti, mert Krisztina halála óta nem fogadott nőlátogatót.
Benyitott a szobába.
A leány az ágyon ült. Nyakán sárga sál. Az arca szelid, majdnem vidám.
– Krisztina – szólt csendesen.
– Drágám – mondta a leány és hozzásimult.
A diák egyáltalán nem volt meglepetve. Gyufát keresett és meggyujtott két gyertyát. Most már tisztán látta Krisztinát. A halál határozottan jót tett neki. Sokkal egészségesebb volt, mint mikor élt. Kissé meg is hízott a koporsóban. De elegáns volt, akárcsak skatulyából ugrott volna ki. Fehér ruhája, ugyanaz a ruha, amiben eltemették, lágyan símult az arcához. Jól állott rajta. A pereme kissé elrongyolódott, itt-ott a penész zöld virága tarkázta, de alig észrevehetően, oldalt pedig a sírok gyémántja csillogott, a salétrom. Odanyujtotta neki a kezét.
– Nézd, a gyűrűm.
– A régi gyűrű.
A diák mégis kérdően bámult.
– Ne kérdezz semmit – mondotta fuldokolva a leány. – Itt vagyok, hisz láthatsz, frissen és ragyogóan. Ne gondolj Cholnoky Viktor novelláira, melyekben visszajárnak a szellemek. Én nem vagyok se szellem, se kisértet. De nincs időm beszédre. Csak harminc percig maradhatok nálad. Aztán vissza kell mennem. Vedd ki az órádat. Most három óra. Három óra harminc perckor már nem vagyok itt.
– Csak harminc perc – sóhajtott a diák, hamis pátoszszal.
A leánynak ez kissé visszatetszett.
– Ne szinészkedj, drágám – mondta. – Minden perc aranyat ér.
– Ezer aranyat – kiáltotta a diák. – A csókod… a csókod… ezerszer többet ér…
– Te nyolc év óta minden nap hivtál. Most beteljesült a kivánságod. Mit akarsz?
Krisztina kitárta karjait. A szája pedig pirosan, frissen kettéhasadt, ájultan várta a csókot.
A diák megcsókolta.
Aztán mind a ketten szembe ültek egymással.
A diák a tabouret-re, a leány a pamlagra. Kis ideig bámulták egymást. De mintha csalódtak volna a csókban. Elszomorodtak és a diák lehorgasztotta fejét. Ez tehát az a találkozás, amiről annyit álmodozott. Milyen viszontlátás. Úgy tetszett, hogy egy kicsit gyorsan jött. Mit tegyen eztán? A csend leereszkedett a szobára, a szive vert, az óramutatók pedig lassan másztak. Még csak öt perc mult el. Huszonöt perc van hátra. Irtózatos hosszunak látszott az idő. Egyre kinzóbb a hallgatás.
A diák köhögött.
– Hogy vagy? – kérdezte. – Azaz, mi ujság?
A leány tág szemeket meresztett. Elvégre tapintatlanság ilyesmit kérdezni egy halottól.
– Főzzek teát? – mondotta gyorsan.
– Nem, köszönöm.
– Te, – hadarta – tudod, hogy a kis Herman megnősült? Már három éve. Gyerekük is van. Erős, egészséges fiu.
– Érdekes, – felelte a lány unottan.
– Azután sok minden történt. Az apám meghalt gyomorrákban. Szegény, sokat szenvedett.
– Érdekes.
– Nem érdekel? Nekem azóta doktori diplomám van. Jövőre rendelőszobát nyitok, a szomszédban veszek lakást. Négy szoba, fürdőszobával, konyhával, villanyvilágitással.
– Érdekes.
– De az Ilinek nagy sikerei vannak. Bolondul érte a publikum.
– Érdekes.
– A szinpadon megbukott a Nusi.
– Érdekes.
A diák torkát a görcs szoritotta. Lopva az órára tekintett s látta, hogy még csak hét perc óta van ott a leány. Halálos zavarban kereste a szavakat. Minden pillanat végtelenségnek tetszett. Először valami vidámat akart mondani, aztán valami nagyon komolyat és gyászosat, de egyiket se találta jónak és inkább hallgatott. Egyszer egy egész perc mult el, anélkül, hogy szóltak volna. Krisztina lesütött szemmel ült a pamlagon s a szőnyeg mintáit nézte.
Közben megeredt az eső.
– Esik – mondotta a diák halkan.
– Igen – felelte a leány.
– Tegnap pedig szép idő volt.
– Igen.
– Micsoda vihar.
– Igen.
Majd hirtelen más térre csapott.
– Nem fázol meg ebben a vékony ruhában?
– Nem – kacagott a lány.
Még egynehány szó, egy uj erőlködés és hirtelen elhallgattak.
Mind a ketten néztek. A diák felkelt, mintha ki akarna mászni a zavarból. Még csak kilenc perc pergett le. Krisztina hátradőlt a pamlagon. A diák az ablaknál állt. Ekkor pedig valami rettenetes történt. A leány egyszerre valami szoritást érzett az álkapcáiban, szeretett volna felkiáltani, hogy mennyire unja magát és futni, futni ebből a szobából. Hiába küzdött ellene. Az izomszalagok felrántották a száját és ő, mint egy kis automata – s ez nem csalódás – egészségesen, erősen ásitott. Ásitott egyszer. Ásitott kétszer. Ásitott harmadszor. Azután felvette az esernyőjét az asztalról. Ment kifelé. Talán még akart mondani valamit, de a kilincsnél megint elfogta az ásitógörcs és szó nélkül tünt el a szobából.
A diák magára maradt. Valami megkönnyebbülést, felszabadulást érzett. Egy darabig dobolt az asztalon. Nézett az utcára, az esernyőre, a viharra, a csurgó ablaküvegekre. A vállát vonta. Ő is ásitott. Megnézte a zsebóráját. Három óra tiz perc volt.
Még teljes husz percük lett volna.