Saint Martin első! És amint látom a commodore maga vezeti! Milyen csinos a tanácsos úr a fehér ruhában! És így a lába sem olyan görbe… Igen: Saint Martin első!
– A legkevesebb, amit az ember a gallomániás futóbolondnak a yachtjától elvárhat, az, hogy szintén kiváló legyen a futásban! Hanem jőjjön, kedves Encarte, mert megfázunk!
Kedves Encarte, a makaókedvelő, – az igazi neve most nem jut eszembe; felvidéki szép rassz-gavallér, – még egyszer visszanézett a Balaton ólomszürkére fakult tükrére, a vihar elől menekülő yachtokra, a fehér foltra: a commodorenak csufolt úrra, aki nyaranta tengerészesdit játszott, aztán megfordúlt, felgyűrte a kabátja gallérját és mindketten megindultunk felfelé, a fürdőhely vendéglője felé. A szétriasztott, megugratott fürdőzők zsibongva, nevetgélve tolongtak körülöttünk; még néhány perccel azelőtt odabent úszkáltunk a vízben, milyen síváran szomorú volna most is ott lenni és nézni a távozókat a vad viharban, de nem, már nem vagyunk ott, sőt minden lépésünk távolabb visz a szürke veszedelemtől és közelebb a vendéglő kényelmes nád székeihez. Csak második napja voltunk még ott, még nem lepett meg bennünket a hősieskedő érzés, ami a végtelen, szabad égből csöpög bele a városi rovarkák szívébe. – Most otromba, magas, mohával benőtt lépcsőfok következett, ami a partot az eszplanád töltésétől elválasztotta és Encarte szokatlanúl nagy lépése kissé idétlenül kómikusan sikerült és valószinűleg csüggedés szállta meg az otthoni, pesti elegáncia ily könnyenromlékonysága miatt, mert láttam, hogy lopva körűlnéz, vizsgálja a többieket és elégedetten lát itt is, ott is hasonló tüneményeket. Voltak, – otthon pedig eléggé fontos emberkék, – akik szinte szürke pöttyökké aszalódtak a pompás, nagy dimenziók közepette.
Lehet, hogy aki Encartera ezt a nevet rákente, talán nem is pusztán csak a makaóra gondolt, mert ez a szép, hideg úr az élettől sem nem nyert, sem vele szemben nem vesztett semmi fontosat. Élt, játszott, vigyázott magára és úgy látszott: ennyi az egész. Hanem voltak napok, amelyeken nobilisan, úri módon és őszintén szomorú volt. – Egyszer, régebben olyanformát mondott, hogy az a fínom, gonosz kis titok fejlődhetett ki a lelkében, amelyiket a hordozója maga sem tudna a világra hozni. Amelyikről azt véli, – mondta, – hogy még Ádámtól származik a paradicsom elvesztésének rettentő idejéből, mint az ő testamentuma lappang azóta lélekről-lélekre, a sok mérhetetlen ezredéven keresztül persze lekoptak az élei, sarkai, nem üt véres sebet, de a ráérő ember lelkében nő, duzzad mint a kelevény és végül megfojtja a hordozóját. – És azt hiszem, – tette hozzá, – hogy Ádám ezt a gonosz kis valamit a leándervirág szirmába göngyölve lopta bele Ábel lelkébe, amig az aludt és az Istenről álmodott, mert a szomorúság szinte torkonragad, ha leánderillatot érzek, pedig nem fűz hozzá semmi emlék!
Hanem azóta, valahányszor találkoztam vele, pedig gyakran megesett, mindíg közönyös, egyszerű volt és mindíg olyan keretek, körülmények között láttam, amelyek síváran nagy távolságban voltak minden délszaki növénytől, amelyekben kínosan buta dolog lett volna akár emlitést is tenni Ádám titokzatos testamentumáról. Pedig a körülmények lomhák, kényelmesek, nem járnak az ember után, az ember megy utánuk. – Valami szeszélyes hangulat csinos kis hajtása lehetett ez akkor, – gondoltam.
Odafent az eszplanádon megbolondult a vihar, apró kis szélkölykekre zúzta magát a platánok között, azok aztán innét-amonnét rohanták meg a menekülőket, a vékony, vagy görbelábú nők megdöbbenésére, a szépcombúaknak pedig őszinte örömére ráncigálni kezdte a könnyű nyári szoknyákat. – Az egész csoport a házak felé tolongott, csak egyetlenegy ember jött szemközt a tömeggel. Sápadtképű, magas, sovány, harmincasforma ember, sötétsárga felöltőben és kifogástalan, de nem rászabott cipőben. Az arca sárgásbarna, fekete szeme betegesen nedves volt. Látnivaló volt, hogy ez az ember szegény és bús és hogy nem való oda az elegáns, vidám emberek közé. Amikor mellettünk elment, ránézett Encartera és köszönt neki. Sem nyájasan, sem ridegen, sem bizalmaskodva, sem tisztelettel, sehogy, de valahogy mégis. Encarte bámúlva nézett utána, majd gyülölködve szólt:
– Mit keres ez itt?
– Ki ez? – kérdeztem.
– Nem tudom… Az a szokásom ottfent, Pesten, hogy hajnalonta, amikor a kaszinóból kijövök, rendesen benézek még valamelyik kávéházba. Egy ilyen alkalommal szedtem össze valahol ezt az embert… Hm! Ez talán nem is egy ember, hanem több, teljesen hasonló ember egyike, mert akármikor, akármelyik kávéházba mentem be, ezt mindíg és mindenütt ott találtam. Teljesen egyedül gunnyasztott mindíg, nézve a levegőt. Már arra is gondoltam, hogy ez valaha a túlvilágon mint kisértet működött, de a hivatalát ott is oly csüggedt lagymatagsággal, kedvetlenül és silányan töltötte be, hogy kitették és most itt tökéletlenkedik!
– És azóta persze tolódik, függeszkedik önhöz, ugyebár?
– Nem… nem a! Sőt az a borzasztó, hogyha pontosan utánagondolok, azt kell mondanom, hogy mindannyiszor én kerestem őt, én mentem oda őhozzá. Lássa, ez olyan dolog, amit nem értek teljesen. Tiszta szívemből útálom ezt az embert, düh fog el, ha csak kinyitja a száját és elkezdi az eseteit. Mindíg valami esetet nyöszörög el és abból hasznos tudnivalókat facsar ki. Mondom: útálom, de ott a piszok hajnali kávéházban valahogy megfértünk együtt. Hanem itt, itt, az élet közepette, itt szörnyű! A szennyes város a legpocsékabb csápját nyújtotta ki utánam!… Igen, mondom: mindíg én szegődtem őhozzá; valami különös kéj volt a gyötrelmes dühöngésben és talán az a perverz gyönyör is ott bújkál bennem, hogy akkor hagyom ott ezt a hullaszerü sárga tömeget, amikor akarom, és megyek haza, vissza az én úri kereteim közé, amikor akarok, ez pedig ott marad továbbra is és bámúlja a kávéház freskóit, a bedrótozott libapásztorlányokat és egyebeket!… Tudom: semmi részem sincs abban, hogy ő most itt van, véletlen az egész, de én valami végzetszerűséget érzek, szinte valami túlvilági küldöncöt sejtek ebben a vizesszemü kisértetben és most, hogy itt megláttam, legjobban szeretnék elmenekülni innét, hiszen itt úgyis vége van számomra a napfénynek, a virágillatnak, gázlángok hunyorgatnak és a pesti hajnal pocsék szaga vesz körül, de hiába, majd meglátja, hogy képtelen leszek elmenni; tudom, hogy ez az ember magához fog szippantani megint!
*
Négy nap lemúlt, azonban a sárgaképű ember nem jelent meg. Eltünt. Egyszersmind kiesett a tudatunkból anélkül, hogy estében a legkisebb zörejjel is megzavarta volna a kedves hangok harmóniáját. Eltünt, felszívódott. – Az esti levegőben az ökörnyál nyomán rózsaszinü szerelem uszkált és a Balaton tükre alúl cziterahangocskák pattantak elő. – Encarte fakó szeme is kifényesedett lassankint. Nem kártyázott, legfeljebb néha néhány fordulót, időnként az asszonyokba is belekóstolt, de aztán otthagyta őket: játszott az élet édes mérgeivel és azután éjszakánkint lesétált velem a tópartra. És ott, a nagy csendességben utóbb már nem reteszelte el olyan gondosan a szívéhez vezető kis folyosó ajtaját, mint azelőtt. Benéztem, sok szép dolgot láttam ottbenn, de sohasem tudtam eltolni magamtól a gondolatot, hogy azok csak a holdfényen csillognak olyan szépen, a napfényen azonban megfakulnának. – Többnyire a csillagos eget néztük és Encarte egyszer azt mondta:
– Képzelje, ha egyszer beülhetnék a Göncöl szekerébe és visszahajthatnék rajta a paradicsomba… Meg kellene már tudnom Ádámtól, hogy mi az a titok, amit leander-sziromba burkolva a lelkembe rejtett!?… Már napok óta akarom mondani önnek, hogy itt a közelben valahol feltétlenül leander virúl! Nagyon szomoru vagyok már napok óta!
Rosszulesett visszagondolnom előbbi gyanakvásaimra, mert most látnom kellett, hogy a bizarr elképzelésben lappangó különös szomorúság iránt érzett hajlandósága őszinte és hogy az is volt mindíg. Lehetetlen is lett volna ily mérges hazugsággal befertőzni a csodás, csillagos éjszakát.
Egyik estén egyedül motoszkáltam ottfenn, amikor a pikkológyerek jött, hogy menjek le, vár valaki. Egyik eléggé közönyös, régebbi ismerősöm volt. Beszélgettünk, főként mégis ittunk, amikor ő azt mondja halkan:
– Különös embert szedett össze az elegáns Encarte!
Odakaptam a fejemet és láttam, hogy Encarte ott űl kettesben a sárgaképűvel. Nem értettem miért: néhány hevesebb szívlökést éreztem: szinte álomlátásszerűen, majdnem félelmesen különös volt a két ember ott együtt a dús, fényes miliőben. Lepleztem, de tekintetem vissza-visszasiklott Encarte fehér arcára. Ő tétován nézett ide-oda, menekülve a kiváncsiak elül, epésen mosolygott és időnkint halkan mondott egyet-mást a sárgaarcúnak. Amikor engem meglátott, úgy nézett rám, hogy meg kellett értenem a hívását. A kellő formaságok után odasiettem hozzájuk.
A különös ember láthatólag nem örült a dolognak. Encarte azonban felélénkűlt és ez csak növelte idegenszerű érzésemet, mert ez az élénkség elárúlta az előbbi félelmet. Encarte most már leereszkedő, bántó módon beszélt a furcsa emberrel. Az azonban semmibe sem vette az egészet és nyugodt biztonsággal beszélt. Hanem egyre gyakrabban megjelent a kínos csend, pompás alkalmakat kínálva a menekülésre. De Encarte, pedig gyötrődött, nem mozdúlt. Egyszer annyira tűrhetetlen lett a csend, hogy meg kellett szólalnom:
– Különösen szép ma az a magas, barna asszony! Régen figyelem már, de ma túltesz önmagán is! Nem találják az urak?
Encarte tudta, hogy a kérdésnek nincs semmi értéke: nem felelt. A sárgaarcú azonban, amikor hozzá is odafordúltam, puszta udvariasságból fanyarul, kicsinylőleg mosolyogva azt mondta, de anélkül, hogy feltekintett volna:
– Igen,… igen,… csinos!
Encarte felkapta a fejét, indulatosan nézett rá, majd, alig bírva palástolni a dühét, halkan odaszólt neki:
– Csinos!?… Hm!… Csinos!?… Maga oda sem nézett!… Mondja csak: mi… mi ez?… Pózol maga vagy…
A sárgaképű nyugalma egyetlen hajszálnyira sem lendűlt ki. Hidegen mondta:
– Nem. Nem pózolok! Hiszen mondtam, hogy csinos. De minek nézzek oda? Hiszen csak tudja, hogy minden fiatalasszony csinos. És fogadok önnel, hogy bármelyik is, ha akarja, Rosabelwerde tündér módjára kivirágoztatja a száraz fapálcát is!
Mindketten csodálkozva néztünk rá. Encarte felett azonban még mindig úr volt a gyűlölséges düh! Indulatosan szólt:
– Most valami szépet, okosat mondott úgye!?… Hát ilyen ostobaságokon töri maga a fejét, amikor úgy egyedűl gunnyaszt? Ismert már olyan… izé,… olyan fapálcás asszonyt?
– Természetesen! – felelte nyugodtan a különös ember. – Hiszen különben nem mondanám…
– Megint eset!? Ördögadta! – mondta Encarte, idegesen pattintva az újjával. – Maga csodálatos barátom, olyan mint a pók! Lesi, amig valaki más csinál valamit, akkor maga lecsap arra a dologra, beköpi, behálózza, mint a pók a legyet és kiszívja belőle az esetet!… A kivirágzott fapálca!?… Nézze meg az ember!… Nem az ágydeszkát akarta mondani?… Mert azt még legalább érteném: fiatal asszony… ágydeszka…
– Nem, nem azt akartam mondani. Az, akiről én beszélek, egy régi, fekete kis fapálcát, aféle gyerekbűvészpálcát virágoztatott ki.
Encarte ismét szólni akart, de ekkor egészen különös dolog történt. A sárgaképű ember ugyanis rá sem tekintett, csak hanyagúl intett feléje a kezével: csend! És ez alatt a pillanat alatt megváltozott minden. – Encarte halványan az indulattól, remegő orrcimpákkal hallgatott. A sárgaképű is megváltozott: az arca színe fehérré finomodott és rekedt hangja fokozatosan lágyúlt, zengzetesedett.
– Egyébként, amennyiben kedvük van,… – mondta nobilis könnyedséggel. – Ismertem én egy sajátságos embert, akinek a felesége… Azonban, hogy jobban megértsük egymást, már most megmondom, hogy ez az ember igen sok bolondot művelt életében. Ismertem már gyermekkorában, figyelemmel kisértem minden bolondériáját, de mondhatom valamennyi között legnagyobb volt a legelső, az, hogy megszületett. Mert elhibázta az időt, olyankor jött, amikor a familiája még úr volt és így éppen suhancnak kellett lennie, amikor a familia egyszerre csak megdermedt, tehetetlenné, mozdulatlanná vált: akár csak a fagypont alá hült viz egyszerre megdermed, ha valaki megmozdítja az edényt. Sok minden van úgy: amikor már tulajdonképpen megvannak a bajok, még sokáig el lehet húzni-halasztani a dolgot, ha valaki durván hozzá nem kap. Csakhogy mindig akad ember, aki durván nyúl a kezeügyében eső dolgokhoz. Az az ember is úgy lehetett, mint aki a magas szikláról lenéz a vízre. Amíg a víz tükre csendes, addig nincs baj, addig tisztán látja önmagát. De ha a víz megfodrosodik, a lenéző megszédül, mert az egyik hullámban így látja önmagát, a másikban amúgy. És akkor vagy lezuhan, vagy nem mer többé szembenézni önmagával. Az pedig már baj. – Az urakat esetleg nem érdekli a dolog, de miután…
– Nem, nem csak folytassa kérem! – mondta Encarte hevesen. Vizsgálódva néztem mindkettőjük arcát és különös érzéssel láttam, hogy Encarte kezdi elvesziteni a játszmát. A sárgaarcú ember egyre nőtt, szépült. Nyugodtan mondta:
– Amint az urak kivánják! – Tehát az az ember egyedül maradt az édes anyjával. Testvérei elszéledtek, boldogultak, csak ez a tökéletlen gyerek nem tudott tisztába jönni önmagával. Akármihez fogott, egy idő múlva abbanhagyta. Azt mondta, hogy valami nagy, a másvilág felé csalogató szomorúság gyötri a lelkét, az szegi a nyakát dolgának. Együtt lakott az édes anyjával, de ez is különös, a sorstól agyafúrtan kieszelt baj volt ránézve. Az anyja úgy szerette, mintha ő lett volna az egyetlen gyerek. Eltűrt tőle minden otrombaságot, ráhagyott minden kalandos, lehetetlen álmot. Ez volt a baj. A fiú egyszer csak hirtelen megházasodott, de porhanyó önmagával soha tisztában nem levő mivolta miatt bután, minden igaz ok nélkül, pusztán holmi rongyos formák kedvéért hetykén, letagadta, hogy szerelmes a lányba. Tetszett neki, ha úgy fecseghetett, hogy a leány viszi a szerelmet őutánna. Hanem meg kell mondanom, hogy sem ebben, sem egyéb, eféle kis aljasságában nem volt soha egyetlen szemernyi gonoszság sem. Ezt nem konvencióból mondom, – az az ember ugyanis azóta már meghalt, – ez a szent meggyőződésem… Hm, persze, persze, úgy kellett volna tennie, hogy odaállt volna az anyja elé és azt mondta volna neki: Anyám, én szeretem azt a lányt, hát elveszem, de azért tégedet is szeretlek továbbra is! Persze… persze… ez lett volna a helyes, dehát…
A sárgaarcú ember itt mosolyogni kezdett, de úgy, mint a csicsóné-cukorból készült lárvák, amelyek csak addig mosolyognak, amíg valaki nyomkodja őket, de aztán múmiaszerűen visszaszigorodnak. Pár pillanatig hallgatott és csak akkor vettem észre, hogy a terrasz zaja is egyre fogy, az emberek el-kimennek és már alig néhány asztalnál űl egy-egy elkésett vendég. A pincér szó nélkül palackokat rakott az asztalunkra és ezek az elegáns, nyulánk, zöld üveglegények észrevétlenűl felgombolyították azokat a távolságokat, amelyek a minapi találkozás alkalmával ott fontoskodtak közöttünk és a sárgarcú ember között. Encarte gyakran hörpintett, fehér arcára nyugalom szállt, de a szeme nem tudott megpihenni, makacsúl visszatért a különös emberre. Szivesen elűztem volna Encarte szavait: valami végzetszerűséget látok ebben az emberben! – de mindhiába, dongólégy módjára visszatértek és ott zsongtak körülöttem.
– Nem volt az az ember sem gonosz, sem jó, nem volt benne egyetlenegy szikrányi akarat sem. Ha az anyja esténkint szemrehányást tett neki, hogy már mást szeret, nem őt, a fiú azonnal megtagadta a feleségét. De ha másnap a felesége megcsókolta az ajkát, azonnal rájött, hogy csak őt szereti és hogy az egész világot ellökné miatta. Ekkor viszont az egész világgal együtt megtagadta az édesanyját is. Azután éjjelenkint, akár így volt, akár amúgy, sírt és vergődött, mert képtelen volt kiszabadulni a két szeretet acélszorításából. Szörnyü zsarnokság is a szeretet és nem gondolják az urak, hogy gyötrelem, ha valakit kénytelenek vagyunk szeretni!?… Igy vergődött az az ember. Az ilyesmit aztán hamarosan megtudják az emberek. Észreveszik, kiszagolják. Eleinte sajnálták, de mivel a szánalom utóbb megrothad és megvetéssé zápúl, őtőle is kezdtek elfordúlni. Eközben történt, hogy elszakadt az anyjától és összekerült az asszonynyal, akinek a kezén valami kis barna anyajegy volt és az ember mindíg azt csókolgatta. Közben otromba és komisz volt az asszonyával szemben is és lassú pusztulásában, kapkodásában lassankint elherdálta minden kis jószágukat. Az asszony nem szólt, nem haragudott, csak ápolgatta tovább a fiút. Az pedig minél több komiszságot, otrombaságot művelt az asszonynyal szemben, annál jobban szerette azt. Mondják, hogy ez így van minden pusztuló embernél. De akárhogy van is, az éjszakái egyre keservesebbé lettek. Egyre nehezebb volt letagadnia, hogy vadúl lázadozik az erőszak ellen. Hogy kénytelen vég nélkül szeretni az asszonyt; hogy ha szétszaggatja az eszét, akkor sem képes olyasmit találni az asszonyban, amibe belefojthatná a szerelmét. És egyre jobban érezte, hogy romlásba viszi a feleségét. Meg is mondta neki ezt, de hiába. Az asszony csak szerette és ápolgatta. A fiú lelkében egyre erősebb gyűlölet ébredt az ismeretlen iránt, aki ezeket a dolgokat így rendezte. Olyan kelepcébe került, amilyenbe kerülne a tüdővészes ember, akinek megmondanák, hogy a családja érdekében ne köhögjön és aki az utolsó pillanatban elköhintené magát. Aztán rámondanák, hogy könnyelmű és komisz ember, mert ha nem vett volna lélekzetet, talán nem is köhögött volna. – Egyszer, a fiú névnapján az asszony odatett az asztalra, a férje szalvétájára három szál leándervirágot. Meg kell említenem, hogy a fiú éppen ezen a reggelen otromba volt az asszonynyal. Hanem amikor a leándert meglátta, elszorúlt a torka. És ez a szorongás nem is múlt el; egyre erősebb lett. Az ember többször utánanézett a dolognak, de csak azt érezte, hogy hiába minden: a torkát egyre csak szorongatja valami és hogy a szorítás egyre jobban gyötri. Amig azután az egyik esős reggelen, ahogy felébredt és odanyúlt a torkához, valami hatalmas, rideg vaskarikát érzett ott. Nagyon meg volt ijedve és nem szólt a feleségének. Próbálgatta levenni a karikát, de nem ment vele semmire. Később valahogy megszokta és akkor már éppen nem szólt róla az asszonynak. És amikor a vaskarika a nyaka köré hurkolódott, akkor végleg lecsapott rá az enyészetes, másvilágra-hívogató szomorúság, ami azelőtt csak néha lepte meg. És attólfogva egyetlen mozdulatot sem tett magukért. Azt vallotta, emlékszem, hogy a szomorú ember nem azért szomorú, mert a lázas tervei csak tervek maradnak, hanem azért maradnak a tervei csak tervek, mert ő szomorú. Őt, azt az embert pedig az ősszomorúság bántotta. Egy éjszakán, amikor egyedül voltam vele, azt mondta, hogy az ősszomorúság egy soha meg nem született, de már meghalt kisgyerek, aki ott tipeg az ember mellett és mondogatja: apa, gyere velem játszani! És az ember nem mozdúlhat. Azt is mondta, hogy az ősszomorúság a lenyugvó nap legutolsó sugara, amelyik belefúródik a töprengő ember szemébe és amelyiken a töprengő ember szeretne felsiklani, hogy ottfent összeéghessen. De a sugár akkor a szemébe nevet és eltűnik!…
Egyedül maradtunk; mindenki elment. Amikor az utolsó vendég is készült és ott ment el mellettünk, csend támadt. Az egyetlen pincér a sarokban szundikált, alúlról felhallatszott a Balaton nyugtalan mormolása és a lehúllott levelek zörgése, amint az ébredező szél végighajtotta őket a porondon. Vihar volt készülőben. Encarte körülnézett, amikor meglátta az alvó pincért, mosolygott, majd eltünt és most sem tudom: hogyan, honnét, három új flaskát hozott magával. Leült ismét és melegen, barátságosan azt mondta a különös embernek:
– Ne felejtse el, hogy adósunk egy kis fekete fapálcával!
A különös ember egy csodálatos, kedves mosolylyal, de a legkisebb túlzás nélkül, teljes elegánciával vette tudtúl a hangulatváltozást.
– Nem, nem felejtettem el! – mondta kedvesen. – Nem felejtették el az urak a vaskarikát, ugyebár?… Tehát egyik estén, amikor az az ember minden cél és ok nélkül a régi fiókjait rendezgette, valami ősrégi, fekete fapálcát talált. Sokáig tünődött, hogy mi is az, amig végre rájött, hogy régi gyerekjáték, amit még az édesapjától kapott… Az apja!?… Hja, az apja!… Egyszerre kétfelé nyílt előtte a világ és ő nem nézett sem jobbra, sem balra, hanem belenézett egyenesen a nyílásba, ahol ott látta önmagát és a meghalt fiatalságát. Micsoda változások lehettek azok!… Mert az az ember valaha úr volt, akinek született és akkor még nem tudott az ősszomorúságról! Mily szörnyü viszontlátás lehetett az ott a nyíláson keresztül!… Gyötrelmes sietséggel, rajongással belerejtette a pálcikát a zsebébe, éjszakára meg a vánkosa alá tette. És az első éjjelen csodaszép álmokat látott. Derék, hatalmas és kegyes úr volt, olyan, amilyennek indult, de amilyenné soha sem tudott lenni. És ez így ment éjszakáról-éjszakára. Reggelenkint azonban mindent tönkretett a vaskarika, amit mindíg ott érzett a nyakán. Hanem az egyik reggelen különös dolog történt. Az ember már hajnalban felébredt. Odakint már reszketett, ugrándozott a napsugár a levelek közt, de a világ még csendes volt. A felesége ott aludt mellette. A fiú nézte a napfényt, nézte az asszonyt. Azután megint a napfényt és ujra az asszonyt. És gyötrelmes szorongást érzett, amit nyilván a vaskarika okozott. Az megint ott volt a nyakán. A fiúnak könnybelábadt a szeme, de aztán elővette a pálcikát és nézegette. És egyszer csak, hogy, hogy nem, véletlenül megérintette vele a vaskarikát. Hát az abban a pillanatban lepattant a nyakáról. Ő felkelt, felnyitotta halkan az ablakot és szívta, ette a levegőt, a napfényt. És a szegény, tökéletlen fiú elfelejtette, hogy csak meg kell fordulnia és ott fekszik az asszony. Elfelejtett mindent. Szédítő sebességgel visszaröppent a Balaton partjára, ahol már várta az apja, aki felkelt a sírból, hogy a fiát elcsalja a búzaföldeken keresztül be a faluba egy pohár borra, ahogy szokták. És a fák haragoszöld koronájából égőszemű leányok integettek a fiú felé, aki valamennyit megismerte. És csodás, ismeretlen dallamok is keltek és belebújtak a fiú szívébe… Ettőlfogva minden reggel lepattantotta a vaskarikát a bűvös kis pálcával. De nem sokáig tartott a dolog. Mert az egyik hajnalon véletlenül felébredt az asszony és meglátta a pálcikát a férje vánkosán. Mosolyogva, vidáman vette a kezébe, foltos kis kezébe, megcsókolta a fiú ajkát és nevetve kérdezte:
– Mi ez a pálcika?
Az ember elsápadt, mondani akart valamit, de szinte a szívverése is elállt, mert látta, hogy a pálcikából csodaszép, illatos leándervirág fakad. Ugyanaz a virág, amit egyszer az asszonytól kapott a nevenapjára. És a pálcika varázserejének vége volt. Nem tudta lepattantani többé a vaskarikát. Az ember pedig nem birta el többé a szörnyű szorítást, mert a vaskarika akkor már a szívét is szorongatta. Az ősszomorúság pedig bizonyára sürgette, hivogatta. Az ember megcsókolta a felesége foltos kis kezét, azután meghalt!…
Csend lett megint. Különös érzés nehezedett rám; Encarte nem szólt, körmével szórakozottan rajzolgatott az abrosz arabeszkjein. De egyszer hirtelen felkapta a fejét, nyugtalanúl nézett a sárgaarcúra és idegesen kérdezte:
– Ha az az ember akkor meghalt, hogyan tudja ön most, hogy mi történt vele?
A különös ember visszanézett rá nyugodt, mozdúlatlan arccal.
– Ne idegeskedjék, kérem! Onnét tudom, hogy én voltam az az ember!…
*
Nem emlékszem pontosan, hogyan történt azután. Tudom, hogy a különös ember akkor már elment és mi ketten ott álltunk a terrasz lépcsőjén, néztük az égen felvonuló koromfekete felhőket és hallgattuk a zivatar szelének búgását. Hallgattunk. Végül Encarte szólalt meg csendesen:
– Érzi a leánderillatot, amit idehord a szél?
Majd hirtelen a homlokára ütött és izgatottan mondta:
– Istenem! Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy a halála után megtudta-e…
Hatalmas villám száguldott át a mennybolton, szörnyü csattanással a nyomában. Az utolsó szavakat nem értettem.
Encarte hajadonfőtt lefutott az eszplanádra, onnét a partra és siránkozva kiabálta:
– Várjon… várjon!
A villámok egymás nyomában száguldottak, lángban állt az egész világ és a szörnyű fényben hol itt, hol ott láttam felbukkanni Encarte fekete alakját. És egyre halkabban hangzott:
– Várjon!… Várjon!…
És aztán azóta nem láttam Encartet. Nem látta más sem. Mondták itt Pesten, hogy bizonyára elkártyázta, elkocsizta a pénzét és ezért… Bizonyára bolondnak tartottak volna, ha mondom, hogy: igen, a kocsi, a kocsi ottfent van az égen, Encarte bizonyára hiába kereste a sárgaarcút, hát beleült a Göncöl szekerébe, hogy maga nézzen utána a dolognak.