Rosszat sejtető érzésem – elátkozott bajbarometer vagyok – sajnos, most sem maradt szégyenben. Már eleve, még a vonaton, azt gondoltam, hogy az a sokat emlegetett, határszéli állitólagos város csak a térképcsinálók füllentő szeszélyének és a menetrend elhárithatatlan szükségletének köszönheti utcátlan létezését, a valóságban azonban csak városnak hazudott „vasuti gócpont“, amely a pályaházon és tartozékain kívül és túl semmi egyebet nem jelent. Balsejtésem nem is szedett rá. (Ó bárcsak megtette volna!)
Este nyolc órakor elhagytam a pályaházat – podgyászom ott maradt a portásnál – és nekivágtam azoknak a tájaknak, ahol föltalálhatónak véltem az úgynevezett várost. Elhaladtam egy szívfájdítóan szerény vendégfogadó mellett, – megborzadtam tőle – láttam néhány ijesztően visszataszító lehelletű kurtakocsmát, két gyárépület pokolian ágaskodó kéményei ostromolták meg rémüldöző szememet, egy csomó szűkmellü munkáslakás bedagadt apró ablaka hunyorgatott felém és tekintélyét igyekezett érvényesiteni egy pöffeszkedő épület, amelynek nagy időtől beszennyezett homlokzatáról idomtalan vastag aranybetűkkel rikitott a „városháza“ szemérmetlenül tóditó elnevezése. Azontúl pedig vége szakadt a meg sem kezdődött városnak. Bármerre nyomozott is utcát fürkésző lábam, a nyugtalanul fénylő csillagok – ez volt az egyetlen világitás – csak ember nem látta mezőkre ügyeltek föl hideg sugaraikkal.
Visszafordultam a pályaudvar felé. Útközben szemrehányások ütlegeivel büntettem magamat azért a szerencsétlen gondolatért, hogy ezen a helyen szálltam le a vonatról és itt akartam a kényelmes éjjeli pihenő vigasztaló simogatását biztosítani fáradtságtól megalázott tagjaimnak. Miért nem szöktettem magamat tovább, jóval a barátságtalan határon túl, még vagy három órányira, a legközelebbi már magyar levegőjű városba, ahol, ha becsületes éjjeli nyugalmat talán nem is, de a fáradtságot durván narkotizáló duhaj mulatságot találhattam volna. Vagy pedig miért nem áldoztam föl különféle vonatokon álmatlanul megölt két éjszaka után még a harmadikat is és miért nem rohantam vasuti kocsim megbomlott kerekein az egész hosszú éjszakán át megszakitás nélkül egyenesen a budapesti hajnal felé?
Kis ideig még száját járatta bennem a sok kiváncsiskodó „miért?“ De amikor észrevették, hogy sem fölvilágositó, sem feleselő válaszra nem számíthatnak, abbahagyták a meddőn egyoldalu beszélgetést. Csönd terpeszkedett széjjel lelkemben.
A házak után sóvárgó szemre szinte végtelen ürként ráijesztő mezőket elhagytam, s ujra végig kálváriáztam azt a rövid utat, amely a nevét megcsúfoló községháza, az emberevőknek látszó két mogorva gyár, a sunyiképű kis munkásházak, az orrot sanyargatóan bűzölő kocsmák és a siratnivaló vendégfogadó mellett a pályaudvar felé elvonszolt.
A fogadó előtt megállottam. Minek is mennék tovább a vasút felé? Az a vonat, amelyről leszállottam, az volt hajnalig a legutolsó. Éjszakára a pályaudvar behunyja szemét, betömi fülét és úgy alszik, hogy még egy tehervonatos lokomotiv-füttynyi sóhajtást sem hallat reggelig. A várótermek gondosan bereteszelt ajtai mögött csak az egereknek nem tilos az éjjeli szállás. Nincs mit keresnem a pályaudvaron, egyetlen menedékem a vendégfogadó.
Belső nyugtalanság idegessé szaporázza lépéseimet, amelyek szabálytalan nyomot hagynak a szabadon álló fogadót köröskörül nyaldosó sárban. Húzódozom ettől a betegesen szennyszinű, ősrégi foltos ablakú, lélekzetrablón szűk ajtajú, törpén földszintes háztól, amely épitészeti szakiskolák kiállításain visszariasztó mintája lehetne a düledezés agoniájában vergődő és az összeomlás katasztrófájától reszkető rom-épületnek. De ez a szomoru ház már nem bocsát el magától. Hangtalan hivása ellen hiába vértezem magamat a kulturember finnyásságával, engednem kell barátságtalan marasztalásának. Addig huzódozom a nyaktilóformájú ajtótól, mig egyszer csak rajta vagyok a félig elrothadt küszöbön. A következő pillanatban pedig már valósággal beleszivódtam a toldott-foldott zsákra emlékeztető folyosóba. Onnan meg fabábus mozdulatokkal szinte gépiesen dobálódzó lábam elhárithatatlanul bevisz egy rest ellentállással kinyiló ajtón keresztül, amely éppen az utcai ajtóval néz farkasszemet, valami tágasságot szinlelő bizonytalan rendeltetésü helyiségbe, amely egyben társalgónak, olvasónak, étkezőnek meg irodának látszik. A tetőről, amelyet a füst szinte feketére mart, félig elrothadt kötélről petroleumlámpa lógott le és az az el-elfulladó gyönge fényforrás egy megrokkant hosszú asztalra, több sulyosan megsebesült székre, mindenfajta italtól rosszillatu pohárszékre, nyilvánvalóan már nyugdijba küldött kályhára és négy-öt gyanus külsejü emberre vetette bosszus sugarait.
Később, napok mulva, beláttam, hogy ezeket az embereket csakis fölzaklatott idegeimnek nyugtalansága kendőzte gyanusakká és mindjobban fokozódó fáradtságomtól megnövesztett kedvetlenségem adományozta nekik a veszedelmesség rendkivüliségét. De akkoriban, belépésem percében az első izgatott szemlélődés megtévesztő hatása alatt, azt képzeltem, hogy azoknak a rablóbarlangoknak egyikébe jutottam, amelyeken fülledt és ijesztő, rossz ifjusági iratokban olvasván róluk, annyit borzongtam annak idején. Egy fogatlan, szinte hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember – nyilván a vendégfogadós – lassan elém került és rekedt hangon kérdezte, hogy tetszik-e valami? A pohárszék mögül tréfás szélességű, durván kövér asszony sanditott felém. Az asztal mellől, amelyen csorba poharakban maró szinű pálinkák mérgeskedtek, két borostásképű nagyon öreg ember, egy hóditó termetű himlőhelyes férfi és egy pirosságtól izzó arcú sánta siheder leste válaszomat.
– Tetszik valami? – ismételte még rekedtebben a fogadós, amikor kissé késlekedtem a felelettel.
Ha szivem szerint akartam volna válaszolni, azt mondtam volna, hogy ismét künn szeretnék lenni, megint a vonaton ülni és Magyarország felé robogni. De ezt nem mertem elárulni. Egy másodpercig az a mentő eszme villámlott meg borus agyamban, hogy hirtelen fölöklelem az ajtót, végigrohanok a folyosón és kiszököm a házból. De úgy véltem látni – akkori ideges kimerültségemnek végtelenül nagyitó és képtelenül torzitó pápaszemén át, amelyen ma csak mosolyogni tudok, – hogy mind az ötnek a szeméből fenyegetés mérgezett tőre villog felém. Úgy képzelem, hogy csak meg kell moccannom és máris vérbe-fagyva hagynak a földön. Nincs mit tennem; ha a balvégzetem idehajszolt, nem menekülhetek a veszedelmes válasz elől. Halkan kinyögtem:
– Éjjeli szállást szeretnék. A reggeli vonattal tovább megyek.
Megint a legnagyobb határozottsággal – harmadnap, hazaérkezvén, szinte megfoghatatlan volt már előttem ez a három nap előtti határozottságom – azt véltem látni, hogy mind az öt bandita (izgatottságom már igy szidalmazta őket) gonosz egyetértésben összenéz egymással. Villámgyorsan száguldott végig agyamban a következtetések automobilja. Hát jól van. Meg fognak ölni, álmomban végeznek velem, elszedik azt a száztizenkét márkát, amelyet külföldi utamon még el nem költöttem, szitkozódni fognak, amiért a zsákmány ily aszott, aztán majd elásnak valahol. De utóvégre esett már nagyobb katasztrófa is: túl vagyok a harmincon, egy pár dolgom sikerült, szeretőim között finomabb bőrűek is akadtak, az élet lényegét már ismerem, legfölebb néhány ujabb forma lehetne még hátra. Hát öljenek meg…
Oly fáradtság kötözte meg testemet, hogy akár menten leszúrhattak volna, a kis ujjamat se mozditottam volna meg védelmemre.
A fogadós a pohárszékhez ment és levett róla egy invalidus gyertyatartót, amelyben félig leégett gyertya szomorkodott.
– Éjjeli szállás tetszik, – mormogta – szép tiszta szobával szolgálhatok. Csak tessék utánam jönni. A pohárszék mellett fölpattantott egy kis ajtót: folyosóra vitt, amelyen a dohosság békésen osztozott meg a sötétséggel. Tehetetlenül, szinte hipnotizálva követtem a fogadóst, aki, kezében a nyomorultul pislákoló gyertya, előttem haladt. Félig már alva botorkáltam a foghijjas, hustalan képű, beesett szemű, ösztövér ember mögött. És már elbóditott eszembe belerémlett az a középkori német fametszet, amely íróasztalomon puritánoskodik: azon is olyan a Halál, mint ez a fogadós itt…
Ilyen folyosót is keveset láttam! Valósággal bolondozott velem, amint az álmosság nedvesen meleg kezétől félig befogott szemmel, a fáradtság durva markától félig megsántult lábbal, szinte nem is tudatosan követtem, hanem inkább csak révületben vonszolódtam a Halál ő legszentségével legalább is távoli rokonságot tettető fogadós után. Bolondozott ez a vakmerő folyosó, mert hol úgy megszűkült, hogy szinte eltűnt előlem, bujócskát játszva velem, hol meg úgy széjjelterpeszkedett, mintha falai utálattal menekültek volna egymástól; majd férfias határozottsággal egyenesen tört előre, majd gyáva és pityókos ingadozással jobbra-balra dülöngött: szóval bolondozó és bolondos egy folyosó volt.
Az a szoba, amelynek ajtaja előtt a valójában csak egyetlenegy, de a kimerülő lábra egész labirintusként ható folyosó véget ért, már nem volt méltó a nem hétköznapi folyosóhoz: mindenképpen rajta volt a közönségességnek csöppet sem szépitő szürke patinája. Az aszkóros gyertya rövid lélekzetü lángja szánakozással elegy megvetéssel botorkált végig egy lőcslábu potrohos asztalon, három nyomorék széken, egy szűk ölű, növésében elmaradt kis szekrényen és egy már megvetett, az idő kérlelhetetlen mulásától és gyakori kiméletlen használattól agyonfárasztottnak látszó ágyon.
A fogadós a gyertyát letette az asztalra, nadrágja balzsebének gyanus mélységéből görcsös kézzel kihorgászott egy lyukas gyufaskatulyát, azt hű és méltó pajtásul helyezte a fényforrás paródiája mellé, aztán jó éjszakát kivánt – oly érdesen hangzott, mint valami káromkodás – végül kiment a szobából.
Kissé csodálkozva maradtam egyedül.
Nini – gondoltam – végigvitt a folyosón, ahol az ő tehetetlen áldozata lehettem volna. De még véletlenségből sem értette hozzám kezét. Ha ebben a szobában nekem támad, csak a gyertya lángja lett volna tanuja és nem agyonernyedt izmaim, hanem legföllebb a szorongástól megsulyosodott nyelvem próbálkozhatott volna meg valamelyes meddő tiltakozásfélével. De itthagyott, anélkül, hogy annak a rossz szándéknak, amelyet az elébb beléje éreztem, csak egyetlen taglejtését is láttatta volna velem. Lehet ugyan, hogy fölöslegesnek tartja a legkisebb dulakodást is és bevárja, mig az álom egészen tehetetlenné narkotizál engem és kényelmes játékká teszi a velem való elbánást.
Lehet, hogy…
Lomha eltökéléssel, de mégis csak eltökéléssel, tovább szeretnék még fonni a gondolatok guzsalyán, de a fáradtság minden teketória nélkül eltépi az amugy is szakadásra hajlamos vékony fonalat és az ágy felé parancsol. Hogy le tudtam vetkőzni, az még ma is, annyi idő multán, meghökkent, ámulatra késztet és szinte fantasztikus bizonyitéka annak, hogy még a legtörpébbé zsugorodott energia is olykor milyen óriási vállalkozásokba tud belelendülni. Egy másodpercig még arra próbált biztatni haldokló éberségem, hogy a folyosóra szolgáló ajtót talán mégis el kellene reteszelni, de aztán a kimerültség szülte fatalizmussal erről is letettem. Már benn feküdtem az ágyban – mit bántam most, ha akár egyenesen a koporsóba kellett volna belefeküdnöm – amikor a szobában utolsó gyarló kémszemlén cserkésző szemem másodpercig elidőzött egy másik ajtón, amely valami szomszédos szobába nyilhatott. Ezt az uj fölfedezést agyam még tudomásul birta venni, de érzéskommentárral nem tudta volna ellátni. Hát ott is van ajtó, nyitott vagy bezárt ajtó; rendben van, aludjunk!
Magamhoz intézett fölszólitásnak talán soha máskor még nem engedelmeskedtem ilyen hamar. Hogy meddig alhattam a legboldogabban, mert a legtudattalanabbul: álomtalan álomban, azt nem tudom. De egyszerre csak azt éreztem, hogy repülök. Igen hosszú, szinte bosszantóan piros szárnyaim nőttek és úgy repültem, mintha világéletemben a legtökéletesebb élő repülőgép, született madár lettem volna. Hogy hová repültem, azt nem tudtam. Sebes utam hol kétségbeesetten sötétszinü, hol napfénytől aranyosan becézett felhőtömegeken tört át, mindig messzebbre és egyre magasabbra. Olykor visszatértem a földre, de csak azért, hogy rövid pihenő után még sebesebb és még edzettebb szárnyon emelkedjem még magasabbra. És miközben igy belevittem hóditó lelkemet a már lelketlenné fagyott legfelső régiókba is, hallatlan öröm ünnepi harangszavát kongatta mámoros szivem és királyi büszkeség koronája szorította ujjongóan lüktető halántékomat.
Büszke örömöm azonban nem tartott sokáig. Egy kéz ért a vállamhoz, mire szárnyaim menten leváltak, úgy, hogy istenkisértő zuhanással visszaestem a földre. Fölébredtem-e, nem-e, nem tudom, de valaki szólt hozzám:
– Sok ezer éve várok már tereád!
A hang olyan reszketve simogatott meg, hogy föl kellett tekintenem. Fiatal leány fehérlett előttem. Fehér hálóköntös gyöngéd intimitással ölelte karcsu tagjait. Hosszúkás, szenvedő arcáról megható fehérség világolt felém. De vágyó nézése izzóan meghazudtolta köntösének és arcának téliesen beteg fehérségét. Meleg, barna szeme gyönyörüségesen viharzott, miközben most már követelőbbé hangosodott ajka megismételte:
– Sok ezer éve várok már tereád!
Még közelebb került hozzám, úgy, hogy köntösének nyugtalanul libegő ujja már összecsókolódzott vánkosommal. Én csöppet sem csodálkoztam ezen a közeledésen, amint az előbb azon sem ámultam, hogy szárnyaim nőttek és beszáguldoztam a végtelent. A leány mindenképpen tetszett nekem. Éppen azért, bármily nyűgösnek éreztem is a beszédet, hizelgő hangon szinte bele a lelkébe sugtam neki:
– Ha sok ezer éve vártál is énreám, de hiába nem vártál…
Amikor reggel türelmetlen napsugarak gyöngédtelenül fölébresztettek, mintha valami határozatlan parfüm-illat bágyadozott volna párnámon is, ingemen is. De lehet hogy csak képzelődtem. Túlságosan fáradt voltam, semhogy sokat tudtam volna okoskodni. Legföllebb csak arra gondoltam, hogy milyen különösek lehetnek az álmok és hogy néha mennyire ravaszul tudják mimelni a valóság kézzelfogható intenzitását is.
Aztán lassan felöltözködtem. Kicsit, nem túlságosan, örültem annak, hogy ime, még sem kerültem rablók közé. Semmi bajom sem történt, a pénztárcám is zavartalan épségben. A szobából kimenőben unott pillantásom belekapaszkodott abba az ajtóba, mely a szomszédos szobába vitt. Eszembe ugrott, hogy ennek az ajtónak a sötétségtől kissé elmosott körvonalai tegnap este is belémrajzolódtak már, közvetlenül elalvás előtt. Minden izgatottabb és szivbeli érdeklődés nélkül, csak attól az ősapáinktól öröklött kiváncsiságtól késztetve, amely kezünket sokszor rácsábitja egy kilincs megérintésére, megpróbáltam, zárva van-e ez a szerényen alacsony ajtócska. Bizony, legparányibb ellentállás nélkül készségesen kinyilott. Egy pillanatra megijedtem, Nagyon időszerütlen, túlságosan kései ijedelem volt ez, amelyet az a gondolat támasztott bennem, hogy mi történt volna, ha ennek a szomszéd szobának lakója éjszaka benyit hozzám. De aztán rögtön lecsillapítottam ezt az utólagos félelmet is azzal a meggyőződéssel, hogy abban a szobában éjjel úgy sem lehetett senki. Különben majd meglátom. A félig kinyílott ajtón beléptem a szobába: üres ágy nyujtózkodott előttem, de a párnák friss kuszáltsága nem titkolta, hogy még csak nemrég távozhatott meghitt közelségükből az ágy gazdája. Az egyik széken nem túlságosan finom és nem nagyon uj női alsószoknya hervadozott. Az asztalon meg odadobott fehér hálóköntös dőlt hanyatt. Jól megnéztem, valami eszembe siklott és fejemet csóváltam…
Visszasiettem szobámba, gyorsan végigmentem a folyosón és nyugodtan betértem abba a sok rendeltetésü helyiségbe, amelynek falaira a tegnap esti izgatottságom már valami rablóromantika vérfoltjait festette rá. A fogadós már tett-vett a pohárszék körül. A napfényben egy vén ember csunyaságává szelidült az a kisérteties félelmesség, amelynek borzongató kosztümjébe a tegnap esti petroleumlámpa világában csak rémlátó idegességem tudta belebujtatni az öreget. Fizettem és kisiettem a pályaudvarra. A reggeli nap már úgy sütött, mintha halálra akarna perzselni minden földi szomorúságot. A vonatom késett, háromnegyed óránál tovább kellett várakoznom. Unalmamban végigműködtettem valamennyi automatát, aztán beszédbe elegyedtem egy ravaszképű vasúti tisztviselővel. Szóba került az én éjjeli szállásom is. Megkérdeztem, miféle népek a fogadósék:
– Hát elég rendes emberek – felelte. A férfi régebben bányász volt itt a szomszédban. Örököltek és megvették a fogadót. Az asszonynak van egy féleszü nővére. Sokáig a bolondok házában őrizték. De tavaly kibocsátották, családi ápolásba, és most a fogadóban lakik.
Kissé szorongni kezdtem. A tisztviselő csufondáros hangon folytatta:
– Meglehetősen csinos lány. Azt hiszem a legnagyobb betegsége az, hogy a világ minden kincséért se tudná gyűlölni a férfiakat.
Gonosz sejtetéssel hunyorgott szúrós szemeivel, és sunyi mosolygás bujkált fürészesre csorbult fogai között… Talán még rutabbul pirosló történeteket is mesélt volna, de két őrháznyi távolságból már hangos biztatással fütyült a vonatom. Hál’ Istennek, nehány perc mulva boldog megkönnyebbüléssel menekülök ebből a megbabonázott fészekből…