Volt egyszer egy király. Annak három lyányai voltak. Az egyiknek haja arany vala, a másiknak ezüst, a harmadiknak vas. Az aranyhajút Capellidórának hítták, az ezüsthajút Bianchéttának, a vashajút Nérabellának. S amilyen volt hajok és nevök, olyan volt szépségök is: Capellidóra mint a hajnal; Bianchétta mint a csillagok; Nérabella úgy tündöklött mint sötétben a karbunkulus. S amilyen hajok, nevök, szépségök, olyan volt erkölcsök is: Capellidóra nyájas és víg kedvű, mint a teljes virágzatában álló rét; Bianchétta tiszta és szelíd, mint egy kristálypatak; Nérabella úgy szítta magához valaki látta, mint a mágnes a vasat. Magát a királyt Paffusnak hítták.
Valamikor a rózsák elkezdének virúlni, Paffus király magát elvoná hajlékába, s ki nem jöve nyolcz napiglan. Senkinek nem vala szabad közelíteni hozzá. Sokat síránkozott.
Egyszer megtörténék, hogy amint a három királyleány a királyi kertben sétálgata, s ott fakadni látá az első rózsát, atyjokhoz menének, s így szólították meg: Felséges király, kedves atyánk, kegyes urunk! szomorúan látjuk közelíteni az időt, melyben Felséged magát tőlünk ismét félre fogja húzni, s mély bánatjába elsülyed. De tehát teljesítsed kérésünket s beszéld elő tisztelő gyermekidnek, honnan ered e fájdalom. Mert ha nincs is hatalmunkban segéleni rajtad, osztozni akarunk benne, s együtt viselni, mint hű gyermekidhez illik.
S az öreg király egész lelkében megindúlt. Megölelte gyermekeit, és sírt örömében, s oly igen erősen, amint csak hatalmas királyhoz illik. S immost így szóla hozzájok:
Királyi herczegnék, kedves gyermekeim! Emlékeztek, miképen elterjedett a hír, hogy a ti kis öcséteket, Lindóró herczeget, egy barátja, az isméretes varázs Zoraduró, Egyiptusba vitte légyen el, hogy ott a pyramisokban oktattassa; és az megholt légyen a sok gyéknyelvtől, melylyel a gyermeket azért éltették, hogy élesedjék emléke, s a mit neki tanítanak, könnyebben megfoghassa, hívebben megtarthassa. Én és ti és egész udvarom, a hírre gyászba öltözénk; s a hír nem való. Öcsétek él, de jaj, nem tudom, hol; nem tudom, hogy. Mérges ellenem, az a gonosz Fanferína, elragadá fiamat, a kedvest; nem feledhetvén, hogy őtet nőűl venni nem akartam. A dolog ekképen történt: Öcsétek Lindóró királyi herczeg egy estve, kísérve dajkájától, kertembe méne le, kisétálni, kimúlatni magát. Elérvén a nagy tó mellé, mely a hegy lábait mossa, meglátott egy liliomlevelet, amint az a víz tükrén lebege, s a leggyönyörűségesebb nótát muzsikálta. A gyermeknek iszonyú kedve jött, felülni a liliomlevélre. A dajka kérte, rimánykodott, ne cselekedné, s végre még erővel is akará tartóztatni; de egyszerre valamely varázslat fogta el szemét: száz meg száz kis Lindóró szökdelt, ugrált, tánczolgatott előtte és körűlötte; s a hűséges asszony nem tudhatá, melyik Lindóró ezek közt az övé. A liliomlevél muzsikája mindég zengett, s mindég mindég bájosabban, s Lindóró belé ugrék a liliomlevélbe, mely most ment a dajka szeme elől mint a szél. A dajka sírva, sikoltva, utána akara ugrani; de azok a több Lindórókák egyszerre csalánná változának, s addig verdesék a dajkát, míg az én hét ölyvem, kiknek azt tevém kötelességekké, hogy kertemre vígyázzanak, előszállának védelmére. Most ezek űzőbe vevék a liliomlevelet, de egy pacsirta jöve elikbe; s amint az hallatni kezdé szavát, hullának ölyveim tollai is, úgy hogy alig érhetének vissza kertembe, s megkopaszodván, még most sem repűlhetnek. A dajkát elnyelé a föld; csak feje marada ki, s bolylyá leve, melyen hajai hangyákká válva mozgának. A járó csalánok pedig mind gyökereket kaptak; mostanig sem tudtam őket egészen kiirtatni. Gyökereik kemények mint a márvány, s élesek mint a kard. Udvari főkertészem, Hörcsök, kit ti annyira kedveltek, a maga legényeivel, a vakondakokkal, minden fogaikat kitördelék bennek. Udvari fő-foggyógyítóm kiszedé a csorbúltakat, s gyémántokból raka újakat a kitördeltek helyébe. Azoknak sem vala semmi sikerök.
Megtudván veszteségemet, körmömet bal kezem ujjain tüstént megvakarám, mert Zoradúró barátom közt és közöttem az a jel, mely által tudtára szoktam adni, hogy bajban vagyok. A lelkem-szerette épen hánytatót akara beadni a Hekla-hegyének; de megértvén, hogy engem baj ére, odahagyá pátiensét, s jött egy kimondhatatlan szépségű és sebességű szarvasbogaran, mely, mint tudjátok, istálómban áll, minthogy a szertelen nyargalásban egyik szárnya inat rántott s a gyönyörű teremtés megrokkana. Elmondám neki bajomat, s ő azonnal forgatni kezdé könyveit, s a csillagokba tekingete, megtudni, hol a gyermekem; de minden igyekezete haszontalan volt, mind e mai napig. Ment szinte a Níl-vize cataractáiig, hol lakást egy öreg varázs tart, félrevonakodva minden halandóktól. Azt a nagy Merlín megajándékozá a maga száz évi kalendáriomával, melyben mind azon varázslatok, mik királyfiakon száz esztendők lefolyása alatt történni fognak, előre ki vannak számlálva; de Lindóró felől abban sem talála semmi hírt. A varázs csak azt tudá könyveiből kitanúlni, hogy fiam él; de hogy hol él, és hogy miként szabadíttathatik ki, azt a könyv nem mondotta. Merlín ugyan saját kezével vete egy-két sort a könyv keskeny szélére, de azt nem lehet elolvasni, mert ő felette rosz író volt, mint még ma is sok túdós ember, s takarékosságból rosz gulacsot veve tintának, mely annyira elfakúlt, hogy nincs szem a világon, mely betűit kiismérhesse. A két varázs azonban, sok fáradsága után annyit csakugyan kisyllabizála, hogy országomnak nem varázserő, hanem lemondás adhatja meg boldoglétét. De az ország java s a Lindóró kiszabadúlása mint lehet összefüggésben egymással? Így lévén a dolog, meglátását többé nem remélhetem. Innen erednek aggodalmaim, felséges királyi-herczegkisasszonyok, nékem kedves leányaim; és minthogy én őtet, az én szerelmetes fiacskámat, a kedves Lindóró királyiherczegcsét, akkor vesztém el, midőn a rózsák nyílásra fakadoznak, fakadoznak az én sebeim is új meg új erőben, mihelyt ezeknek leveleiket nyílongani szemlélem. S mostan Isten véletek! Ne háborítsátok meg magányom búslakodásait.
Ezt mondván, beméne az ő hajlékába, mely mivelhogy szemei a sok sírásban felette meggyengűltenek, eygetlen-egy darab smaragdból vala kivésve; szemeinek enyhítésekűl levoná ablakinak kárpitjait, és síra keservesen.
Ő királyi fenségek a herczegkisasszonyok mélyen megilletődve tekintének egymásra, s kiki szobájába méne, s elzárkozék és siránkozék nyolcz napig, mint atyjok, a király.
Május első napján, az nap, melyen a király búslakodásinak vége szokott vala lenni, a három királyi-herczegasszony megálla az ajtó mellett, s mindenike egy-egy ajándékkal. Capellidóra arany sisakot hoza, Bianchétta ezüst paizst, Nérabella vas pallost. S amint a király az ajtón kilépe, ezek így szólának hozzá: Felséges király, urunk és atyánk megígérénk neked, hogy segélyedre fogunk lenni, ha hatalmunkban álland, és íme teljesítjük ígéretünket. A mit itten ajándékba hozunk, az a te kedves fiadat, a mi testvérünket, visszaszerzi neked.
Azonban míg ő felsége Paffus király álmélkodó gyönyörűséggel szemlélgeté lyányainak ajándékait, a három királyi-herczegné ígyen folytatá a beszédet:
– Felséges urunk és atyánk, a jóltevő tündér Liliafiámma nekünk komaajándékúl a mi hajainkat adá, oly feltétellel, hogy ha el nem nyíretjük, ötszáz esztendő alatt minden tizennyolcz esztendőben megint újjászületünk és szépek maradunk: ellenben valamikor elnyíretjük, mindannyiszor életünkből elvesztünk ugyan száz esztendőt, de a miért elnyíreténk, meglesz. Emlékezel, hogy gyermekkorunkban e tündéradománynyal már két ízben segélénk magunkon; tudnillik egy sétálásunk alatt erősen megéhezénk, s mindhárman elszelénk hajainkból egy fürtöt, hogy egy fánkot kapjunk érte, s másikat egy fazék fris tejért. Ezt látván a jó tündér, megfoszta bennünket azon hatalomtól, hogy hajainkat elvágathassuk, míg tizennyolcz esztendősökké leszünk. Megértvén bánatod okát, elzárkozánk kamaránkba, és minthogy tizennyolczadik évünket épen most értük el, hajainkat elvágatánk, s abból neked e sisakot, e paizst és e pallost csináltatánk, hogy öcsénket visszaszerezhesd. Kérünk, hirdettess turnélyt, s e sisakot, e paizst, e pallost tedd ki díjúl. A ki a sisakot fel tudja tenni, a ki e paizst elbírja, a ki e pallost felrántani erős leend, az a te fiad, az a mi öcsénk lesz.
Király ő felsége megölelé herczegasszony leányait, s mindeniknek homlokát megcsókolá nagy tüzesen. S legottan előhívatá országának minden művészeit, s egy üveghegyet fúvata velek, mely felérjen szinte a herczegkisasszonyok erkélyökig. Felül azon volt letéve a sisak, a paizs és a nagy szablya, s az egyik herczegasszony mellette álla meg, kiosztani a díjt. Száz nemes úrfiak pedig, ugyanannyi grifmadarakon, széllyel szágúldozának ugyanannyi országokra, s bajra szólítának fel minden herczegeket és lovanczokat, és mind, mind, valakiknek turnélyozni kedvök érkezhetnék.
Sok ezer mértföldekre hemzsegének most a teménytelen sokaságú emberek, minden országútakon, szerencséjöket próbálni a turnélyban, mert kiki magát tekintette legvitézebbnek, s úgy hüvé, hogy a király elveszett fiacskájának ő fog ismértetni. S történt, hogy az egyik országúton három lovag összetalálkozék: egyik sárga paripán, vont-aranyba öltözködve; másik fejér lovon, s ennek fejér vala öltözete is; harmadik alatt fekete ló lépdelgetett, mint a legsötétebb éj, s vas volt derékvasa, karvasa és czombvasa. Elismerék egymást, hogy ők három szomszéd, egymással barátságban álló király gyermekei, s összebeszélének, hogy együtt mennek tovább, útjokon.
Látá a gonosz tündér Fanferína, hogy meg nem gátolhatja az ifjú herczeg Lindóró felfödöztetését; de legalább a három királyi lovanczot akará a turnélytól elvonni, mert tudta, mily szándékkal jőnek, s ismerte barátságukat a Paffus házához. Estve vala, midőn a három herczeg egy erdőbe ért. A gonosz Fanferína azonnal felszállott, s amint kiterjeszté palástját, legottan elalvának a csillagok, felhők tornyozódtak felhőkre, s a homályt homály terhelte. Ki-kinyújtá nyelvét, s szüntelen szikrázának a fellegek; pökött, s azonnal ömlött az eső, harsogva mint a Vág a Karpát hegyeiről; három foga közzűl, melyeket szájában még meghagya az öregség, kitörte az egyiket, s ellökte a felhők közzé, s jég omlott mindenszerte igen nagy darabokban, s kemény mint a márvány. A három herczeg kísérői barlangokba rejtezének; de a királyfiak kivonák kardjaikat, s oly ügyesen villogtaták mindenfelé, hogy a jég közzűl őket és lovaikat egy szem sem érheté. A mennyköveket pajzsokon fogdosák fel, s azok szétpattogának minden kár nélkül. S oly könnyűk valának lovaik, hogy midőn útjok a legmélyebb patakokon ment is keresztül, a vadzajgású csermely feljebb nem ére bötykeiknél. A mennykövek csattogásai, a hegypatakok harsogása, az ordító, visító széldüh, az aggtölgyek recsegései közt három kívánatos zengés hallatá magát, s bátorítá, hogy folytatnák menéseiket. S a kívánatos három szózat ugyanannyi csillár szava volt, melyek most lovaik füle közzé szállának, hogy világot tartsanak útjokra. A három királyfi bátran folytatta volna útját e segély nélkül is, de most annál biztosabban menének, keresztül a vastag sötéten, egy pislongó világ felé, mely a csalit közzűl előbb ugyan igen szűken, tovább tisztábban, mindinkább meg inkább csillámlott feléjek. Az egy szénégető kalibája volt. Az öreg elikbe jöve, üdvözlé őket, kérte, vennének szállást szegény fedele alatt, s lovaikat eresze alá kötötte. A királyfiak elfogadák szívességét, s bemenének a kalibába.
– Uraságtok nem veszik rosz néven, hogy egy kisség elfordúlok, mondá nekik az öreg; én a lovakhoz látok; a vacsoráról babám fog gondoskodni. Ha ficzkóm itthon volna, rá bíznám a lovakat: de az ment, mihelyt háborgani kezde az ég; abban leli kedvét leginkább, ha villog, csattog. Azt gondolná az ember, hogy érti a mennydörgés beszédét s ismeri a villámok betűit.
Kimenvén a két öreg, hogy dolgaikhoz lássanak, a három királyfi neki-erede a beszédnek.
– Én nem azért jelenek meg a turnélyban, hogy magamat a Paffus király fiának ismértessem, mondá az Aranyherczeg; nekem kedvesebb az én atyám mint széles e világnak minden egyéb atyja, s beérem magam’ az ő országával; de szívem lángol a világszerte híres Capellidóra királyi herczegkisasszonyért, bár azt még eddig soha nem láttam.
– Engem is hasonló czél vezet ide – mondá most az Ezüstherczeg; s királyiszékemre az én jobbomon csak a szép Bianchétta léphet fel, s nem semmi más királyi gyermek széles e világon.
– Én pedig Nérabella herczegkisasszonyért lángolok, mondá a Vasherczeg; s kezet csapának örök barátságra, felfogadván, hogy egymást minden igyekezeteikben híven fogják segéleni; és hogy ők, megnyervén majd a három királyi-herczegkisasszonyok hajlandóságát, azon szerint élnek majd, mint három egymást szerető sógorokhoz, barátokhoz illik, örökkön örökké.
– Jó estvét, nemzetes királyfiak! én segédetökre leszek; monda most valamely szózat. A királyfiak körül tekingeték magokat mindenfelé, jobbra, balra, s íme, egy csudaalak ötlött szemekbe – egy törpe valami, oly igen kicsiny, hogy homlokával alig érte fel az asztal szélét; három lábú, melynek egyike emberláb vala, a két másika szarvasláb. Hátából két szarvastürök nőtt vala, s csak egy karja volt; másika helyett bagolyszárny nőtt ki vállából.
– Ki vagy, te piczi teremtés? kérdé a Vasherczeg.
A törpécske megfogá fejét jobb kezével, s feltevé az asztalra. A fejetlen törzsök fel s alá járdogált magának a házban, a fej pedig felele a kérdésre.
– Én pensionált lélek vagyok – ugymond. Elébb komornok valék a varázs Zoradúró mellett, s deli termetű, igen szép arczú. A gonosz tündér Fanferína megkapott, s szarvassá s bagolylyá akara változtatni egyszersmind. De köszvényes lévén, s ennélfogva magnetizáltatván magamat, több erő vala bennem, mint a mit Fanferína gondolt vala, s így az általváltoztatás neki csak félig sűle el, s a félig szarvas, félig bagoly helyett az leve belőlem a mit láttok. Uram nem tarthata meg tovább szolgálatjában, mert azok a finnyás tündér dámák, kik olykor látogatásként járának hozzá, nem szokhatának látásomhoz. Erdőmesternek neveze tehát e jószágában, s most félig-meddig nyugvó állapotban vagyok.
– S mi a fizetésed? kérdé a három herczeg.
– Nem sok; de én bölcsebb vagyok a Görögország híres hét bölcseinél, s kevéssel is beérem magamat. Pénzfizetésem nincs, de van asztalravalóm. Hét mennykőfergeteg; hat kila gesztenye, de melyet magamnak kell sütnöm; hat tuczet asszú szunyog; fél oldal krokodilsüldő; italnak két passzát-szél; öt font napsúgár a téli éjszakákra, nyárára egy felleg, porköpenyegűl. Ellenben mind ebből altiszteimet is ki kell tartanom, s férgeimet, bogaraimat, s ezek töméntelent megesznek. Az a három csillár is, mely benneteket ide kalaúzola, az én cselédem. Érdemlettek tőletek egy kis borravalót, mert éhhel-holt legénykék, s feleségesek, gyermekesek.
– S mit adhatunk nekik? mire van szükségök? – kérdé az Ezüstherczeg.
– Pénzt, felele a fej az asztalon. Az ércz’ galváni kecse a lelkekre is elhat; de épen ezért, a mit nekik adni fogtok, egynemű ércz ne légyen. A világítás díja közönségesen négy garas, de uraságok tetszésök szerint adhatnak.
A három királyfi egyszerre nyúla zsebjébe, s számlálatlan adák a mit kimarkolhattanak.
A fej vigyorga örömében, s a törzsök tapsra csapá együvé kezét, szárnyát. Ekkor mondá a fej: Sokáig vártalak benneteket, mert egy izenetet bíza rám Liliafiámma tündér; de bosszankodom önmagamra, kiment az eszemből. Meleg vala az idő, s én szomjúztam; saját mennydörgésim régen elfogytak, s angáriám még messze van; így megörűltem a Fanferína viharának. De el kelle nyelnem egy-két villámot túl azon a mit szomjam kívánt, vagy talán mohón találtam inni, mert az ital fejembe ütött; azért tettem asztalra a fejemet, hogy nyugodja ki magát. Elég az hozzá, hogy nem jut ugyan eszembe az izenet; arra azonban emlékezem, hogy négyen kell lennetek, ha azt akarjátok hogy szerencsével víhassatok meg, és hogy még ma kell feltalálnotok azt a negyediket. De erővel vagy csábítással vonni közitekbe azt nem szabad; úgy lesz jól a dolog, ha önkényt áll mellétek. A tündér megnevezé azt a negyediket, de símán elfelejtém. Sok szerencsét dolgotokhoz.
A kéz a fej után nyúlt, s feltette vállai közzé, s a csudaalak az ajtón kikotródott. A királyfiak utána mereszték szemeiket. Láták mint kortyangatja a fel-fellobbant villámokat, s hogy azzal az erdő sötétébe vonta magát, s eltűnt.
A szénégető fia azalatt fel és alá futkározott az erdőben, s a mennykövek szikrázásival múlatgatá magát, s azoknak ropogásaival; mert ő bátor vala, mint egy fiatal oroszlán. S a hegyek vápáiban most egy valamely nyögés csapta meg fülét. S minthogy ő nem csak felette bátor, hanem felette jószívű is vala egyszersmind, lebocsátkozék a szirtcsúcsokon, s ment, hogy kisegítse a szenvedőt. Ló nyöge ott, nem ember.
– S te nyögél oly nehezen? – kérdé a legény.
– Én, felele a ló; kérlek, oldd ki lábam’ a hurokból, melybe tévedtem, s sohasem hagylak el szolgálatodért.
A legény lehajlott, de semmi hurokra nem talált.
– Tündér-hurok, mondá a ló; holdvilágnál fejérített pókfonalból szőve, s embernek csak tündérfény mellett látszható. Fortyogásom felé nyújtsd ki bal kezedet, s nézz még egyszer első lábomra, s old ki a hurkot, mihelyt meglátod.
Az megtevé a mit a ló kívánt. A ló tüzet fortyantott, s a legény öt ujja úgy égett, mintha öt gyertyát gyújtottak volna meg. A legény csudálkozott kis ideig a dolgon, de jobjával megoldá a hurkot, s ezt mondá a lónak: Én téged minden ígéreted nélkül is kiszabadítottalak volna, de ha megmaradsz nálam, annak ugyan örvendeni fogok ám, mert te gyönyörű paripa vagy.
A ló alig érzé szabadon magát, s a legény ujjai nem égtenek többé.
A ló most a legényhez: Szökj fel a hátamra.
Azalatt, míg a szénégető kalibája felé menének, a ló így szóla: Én tátos vagyok, s régi barátomat, az Alexander híres Bucephalusát, akarám meglátogatni, ki nem holt meg, bármit mondjanak a historicusok. Vigyázatlanságból léptem a hurokba, s ott veszék vala nélküled, mert a hurkot vagy csak az oldhatja fel a ki vetette, vagy egy még ártatlanúl maradt lélek. Így én tiéd maradok valamíg ketten élünk. Tanácscsal, cselekedettel, szolgálatodra fogok lenni; csak azt kötöm ki, hogy kilencz napig senkinek meg nem mondod, hogy tátos vagyok. Ember azt meg nem sejti, a lovak közt sem pedig egyéb mint a legnemesebbek.
Elérének a kalibához, s a legény az eresz alá vivé lovát, s mint nem álmélkodék el, midőn a herczegek paripái egyszerre hogy a tátost megpillanták, lehullának első térdeikre, s úgy tisztelgeték azt. Ez így szóla hozzájok: Keljetek fel; nem akarok ismértetni. A három paripa azonnal felállott, s úgy teve mintha pajtások volnának.
– Jó öreg, ez a szép ifjú a ked fia? – kérdé az Ezüstherczeg a szénégetőt, midőn az belépe hozzájok.
– Nem az, felele; rendesen akadtam hozzá. Egy estve szekeremre akarám rakni szenemet, s egy gyönyörű asszonyszemély, talpig fejérbe öltözve, elméne a szekér mellett. Megszólítám, vigyázna öltözetére, mert az foltot kaphatna szenemtől. Az asszony csak egyet mosolyga rám, de nem szólott, azonban szenem a szekeren fejérebbé vált a hónál. Míg itt hol szenemet, hol az asszonyt nézem, az egy liliomot vona ki kebeléből, nekem nyújtotta, s így szólott: Tedd fris vízbe, reggel megnyitja kebelét. Láss gondjához annak a mit benne találsz. Az egykor áldást hoz rátok, mikor tőletek ragyogásában viszik el. E szóval eltünt előlem.
Megtevém a mit hagyott. Másnap a virágot gondosabban tekintettem meg, s e gyermeket találám kelyhében. Én is, feleségem is megszereténk; úgy nevelénk mint tulajdonunkat. A mai napig senki nem teve kérdést eránta, s amint látszik, örökké nyakunkon marad.
– Micsoda? kérdé az ifjú, s én nem a ketek gyermeke volnék? Úgy ma nem hijába találtam egy lovat. Kimegyek a nagy világba, s felkeresem szüléimet. Szép uraságok, kérlek, vigyetek magatokkal.
A királyfiaknak tetszett a szó, s az Aranyherczeg így szóla a szénégetőhez: Látja ked, hogy a szép fejér asszony igazat monda. Mi mindhárman királyfiak vagyunk, s akarjuk, hogy jőjön velünk a legény. Nagyobb ragyogásban tőletek nem mehet el.
Az ifjú magán kivül vala örömében.
– Én lovamra veszem, – mondá az Ezüstherczeg.
– Arra nincs szükség, felele a legény; ma egy lovat találtam az erdőben; az engem elbír.
Az öregek nem ellenkezének. A királyfiak egy-egy patkószöget adának neki a szállásért.
Rendes adomány – gondolá magában a két öreg; s azok ezt veték mellé: Elmaradánk embereinktől, s egyebet nem adhatunk. De ha lemossátok rólok a mocskot, mert tegnap nagy sárban járánk, látni fogjátok, hogy a szögek feje gyémánt. Mindeniken megvehettek egy falut.
A kelő nap őket már útban látta; a dél a Paffus király városában.
A királyfiak a legtávolabb hostáton vettek szállást, s nem is láttaták magokat, de a szénégető legénye bejárá a városnak minden utczáit, zugait, csudálni a nagy dicsőséget és ragyogványt, mely azt most még inkább töltötte el, mint egyébkor. Mert már holnap kezdődött a nyargalás, s a felgyülekezett lovanczok teljes fényességökben tarták pompás menésöket végig a városon s a királyi lak körül. Trombita- és sípcsengések tölték el a levegőt, hol tábori harsogásban, hol szelídebb zengésben, éreztetni akarván, hogy ők bíznak magokhoz, s remélik a boldogító jutalmakat. A lovanczok nyerítő paripájokon követék a csengést, bongást, kísérve gazdag öltözetű cselédjeiktől. Gyöngyök, gyémántok ragyogtanak mindenfelé, s oly nagy vala a becsétvesztett gazdagság, hogy senki sem találtaték, ki felszedje az aranypatkókat, mik a lovanczok cselédjeinek paripáikról lehullottak. Az ácsorgók tekintetei röpkedve szállongtanak végig a renddel-gazdag zavaron, s a szem képtelen vala széllyelpillantani a pompán, annak teljességében.
De annyi ragyogás, annyi fény, mint a mely akkor tűnt vala fel, midőn a lovanczok egyetemben jelenének meg, sohasem vala egybegyűlve, miolta a világ világ. Mintha fényes délben látszhatóvá váltanak volna a csillagok, mintha angyalok szállottak volna a földre, s a nap súgárit vették volna öltözetűl, olyanok voltak a szemnek. – De miért fordúl el most minden pillantás, és miért emelkedik felfelé? miért némúla el a sokaság, s miért fakad egyszerre tízszerte nagyobb örvendezésekre? – A király mutatja magát tiszteletes felségében, s körűle leányai, ékességek nélkül. Ki is ékesítené az eget? – De minden szíven e gondolat futa végig: Oly kimondhatatlan szépek ők, hogy egy kegyes pillantatok elég egy egész hosszú élet minden nyomorúságait a legteljesb boldogsággá változtatni.
A pompának már régen vége vala, s az éj elkezdé útazását, végig a világon. A felizgatott sokaság azonban még mindég tolonga utczákon és a palota körül, midőn a hajnal felkele, s a nagy ünnep várása a népet kikapá bolygásaiból.
Háromszáz ezüst trombita vala kitéve a vár fokain. A reggeli szellő feléleszté őket, s harsogások összevegyűlt ugyanannyi száz arany eólhárfa szelíd zengésével. S valami élt és mozgott, méne a vár felé.
Az első, ki az üveghegy aljánál foga állást, az Aranyherczeg volt. Nyugtalan vágygyal pillantgatott fel az erkélyre, hol Capellidórának kelle megjelenni. Ezer meg’ ezer lovanczok léptek elő; százezer meg’ százezer nézők tolták, sűrű csoportokban össze magokat, midőn a herczegasszony végre megjelent, s az Aranyherczegnek úgy tetszett, mintha élete csak e pillanatban kezdődnék, A herczegasszony is meglátá őtet, s így gondolkozék: Oh, ha ez volna testvérem! – Mint igyekszének a felgyülekezett lovanczok megmászni az üveghegyet, arra nem is ügyele. Némelyikének lova rá sem meré tenni lábait; némelyikének elkezdette, de alig teve egy-két lépést, s azonnal hátrasíklék. Öt hat feljuta közepéig; még kevesebb szinte az erkélyig ére fel, de ott borzadás szállá meg lovaikat, vagy magokat fogta el a szédelgés; mert a hegy csúcsán le vala terítve egy sötét üvegtűkör, sok ölnyi szélességű, s vékony mint a papiros, betarkázva garbonczás jegyekkel, s alatta rettenetes mélység ásítozott. Füst gomolyózék fel belőle szüntelenűl, s a tükör alól ki-kicsapó láng nyársakat, kaszákat s egyéb gyilkos szerszámokat mutata kétes világban a falakon. Capellidóra herczegasszony mindég úgy hitte, hogy az Aranyherczeg már kezdi a menést, de azt hijába reménylette. Megszólalván estve az ezüst trombiták és az ezüst eolhárfák, s jelentvén hogy a mai innepnek vége vagyon, búsan tére szobáiba, az Aranyherczeg pedig távol szállására, s ottan magát néki-ereszté szerelmes andalgásinak.
Midőn másnap trombitaszó jelenté ismét az ünnep kezdetét, az Ezüstherczeg megálla az üveghegy mellett, s sok ezer lovancz és sok százezer néző gyűlt össze, mint az első napon. S amint Bianchétta herczegasszony láttatá magát, az Ezüstherczeg épen úgy jára mint az Aranyherczeg járt vala tegnap, s Bianchétta ezt úgy ohajtá testvérének, mint Capellidóra ohajtotta volt az Aranyherczeget huszonnégy óra előtt. A lovanczok hijába vágtatának az üveghegynek; de az Ezüstherczeg meg nem mozdúlt, noha Bianchétta nagyon reménylé, hogy paripájának sarkantyút fog adni. Midőn az ezüst trombiták megszólaltak, szomorúan tére szobájába, az Ezüstherczeg pedig távol szállására, hol magát néki-ereszté szerelmes andalgásinak.
Harmadik nap ismét minden lovancz szerencsétlen vala, mely fel akara vágtatni a hegyre. Nérabella herczegasszony is a Vasherczeget ohajtá testvérének, ahogyan két nénje az Arany- és az Ezüstherczeget. De a Vasherczeg napestig a Nérabella herczegkisasszony csudálgatásában tespedett el. S akkor visszaméne távoly szállására, hol magát néki-ereszté szerelmes andalgásainak.
Ellenben a herczegkisasszonyok oly sok beszéddel beszélgetének a magok képzelt testvérek felől, hogy végre magok is megérték hogy mindenike mást gondol, s kettejének meg kelle csalódnia. Csudálatos gondolatok és érzések közt állának meg most az erkélyen, s mindenike így sohajta magában: Adnák a szent egek, hogy ne volna való a mit gondolok!
Már kilencz nap tartott a turnély, s annyi lovanczok közzűl egy sem vala szerencsés az üveghegyre feljutni. Tízedik nap már egy sem jelene meg egyéb a verőczénél mint az Aranyherczeg. Néhány óra tölt belé, s hijába várakozott. Ekkor sarkantyú közzé fogta paripáját, s mint a sebes nyíl, a hegy tetőjén álla. A herczegkisasszony reszketett hogy lova el talál síklani, hogy megfordúlhat, és hogy magának az Aranyherczegnek nem lesz elég bátorsága felvágtatni az erkélyig, s keresztülszöktetni a sötét tűkrön. De ímhol a herczegkisasszony előtt áll, átveszi kezéből az arany sisakot, vágtatva megyen le a hegyen, s nyargal a sokaság tapsai s csudálkozási közt.
– És így csakugyan testvérem, mondá félig örűlve, félig szomorkodva, az aranyfürtű herczegkisasszony.
Épen így nyerte el másnap az Ezüstherczeg a Bianchétta kezéből az ezüst paizst; épen így harmadik nap a Vasherczeg Nérabellától a pallost.
A három királyfi másnap a magok csöndes szállásaikon összebeszélének, hogy a következő nap meg fognak jelenni Paffus király előtt, hogy kijelentik elfogyhatatlan szerelmöket annak herczegkisasszonyai eránt, s fogadást tesznek, hogy bejárnak tengert, földet, a világ végeig, míg rátalálnak arra, kit e sisak, e paizs, e pallos illethet. S a szénégetőének gondolt fiú ímhol jő, nagy sebességgel, nagy sikoltással: Királyfiak! fel hamar! rántsátok elő kardotokat! elő, elő, a királyi kertbe! a herczeg kisasszonyok veszélyben forganak; lovamtól tudom azt.
S a királyfiak felszökelnek, mennek, s már a kertben vagynak.
S úgy vala amint a ló mondá; a herczegkisasszonyok veszélyben forogtak. A pacsirta, mely régebben meggyőzte a hét ölyvet, ismét megjelent, s űzőbe vevé Capellidóra herczegkisasszonyt. De amint meglátá az Aranyherczeget, ennek feléje fordúlt, s mindenik tollából egy-egy tüzes golyóbis szálla az Aranyherczeg felé. Bianchétta herczegkisasszonyt csalánok fogák körül. De a mint közelíteni érzék az Ezüstherczeget, villámokká váltanak leveleik, s azok egyről-egyig az Ezüstherczeg szíve felé valának erányozva. Nérabella herczegkisasszonyt hangyák támadák meg. De amint a Vasherczeg közelíte, minden hangya pánczélos gnómmá változva, hat kézzel, s mindenik kezében hat szablyával, méne néki. Elkezdődött a véres csatázat. A herczegkisasszonyok örömest elvágták volna hajaikat, de nem volt velek olló; azonban, nagy vígadásokra, győzni láták a királyfiakat. Pacsirta, csalán, hangya elölve, összemetélve terűltenek el előttök, a királyfiak pedig térdre hullának, megvallák a herczegkisasszonyoknak szerelmeiket, s kijelenték, hogy a következő nap Paffus király elébe fognak menni, s esedezni jobjaikért. A herczegkisasszonyok nem felelének, hanem fogák a kardokat, s mindhárma elszele haja közzűl egy-egy fürtöt; abból gyűrűket kötének, s felvonták a királyfiak ujjaikra, hogy ezek sokáig élhessenek, ők ifjak és szépek maradhassanak.
A királyfiak visszatértek szállásaikra, s még távolyból láták hogy szállások előtt valamely ragyogó, tündöklő, csillámló lovancz áll. Az nem más vala mint az az ifjú, kit a szénégetőtől elhoztak. Ennek kedve jöve fegyverbe öltözni s segélyökre lenni urainak; s minthogy nem kapa egyebet, azt vevé magára, a mit a három királyfi díjúl kapott az üveghegyen. S ó csuda! az arany sisak egészen olyan vala, mintha fejére volt volna szabva; az ezüst paizs, mintha baljára készűlt volna; s a szörnyű pallos minden égszak felé szórta kezében villámait. Tátosa térdre hullott előtte, hódolásként a feltalált királyfinak. A három herczeg vinni akará a várba, de a tátos nem engedte. Őneki is föl kell vala nyargalni az üveghegyre, s utána még nagy veszély incselkedik, ugymond.
Ekkor félreszólítá a maga királyfiát, s ezt mondotta neki: Királyi-herczeg barátom! holnap, midőn felnyargalsz királyi herczegkisasszony húgaidhoz, egy undok csuda jövend felém, s az nem csak erősen erős, hanem erősen ravasz is egyszersmind. Készítsd magadat és engemet a legrettenetesb tusához, s higyj nekem, még felette kétes, mi győzünk-e vagy az. Végy hét bivalybőrt, s engem varrj belé. Azután végy egy iccze árpasert; egész éjjel tartsad Márs planéta felé fordítva, hogy a ser annak szikrázásai alatt destilláltassék. A ser el ne maradjon, és mikor majd lankadni tapasztalandasz küzdésünkben, töltsed azt job fülembe.
A királyfi szavát fogadta.
Reggel ment, s sógorai, a három herczegek, együtt mentek vele. S amint a király, s a három herczegkisasszony, s a felgyűlöngött egész sokaság meglátá az ifjat, fején az arany sisakkal, balján az ezüst paizszsal, oldalán a vas pallossal, mingyárt tudták, hogy az a régolta megholt Lindóró, és minden nagy örvendéssel örvendett az ő szivében. Lindóró királyi-herczeg pedig lassandan ballagdála a maga kedves tátosán, s köszöngete a sokaságnak, jobra, balra. S most elére az üveghegyhez.
Alig ment tíz tizenkét lépést a hegyen, s egy mindeddig senki által nem látott ló mellette kezde lépdelgetni, mintha ő is hozzá tartoznék. A lónak minden léptével egy-egy szeme nőtt, míg egyszerre ezer szemmel pillanthata reá, s mindenik szemöldöke hosszú volt, s éles mint a kasza. Pislongott szüntelen, s amint szemét behúnyá, egyszerre vághatott volna le egy vastag tölgyramaszt is. S a ló hátán egy irtózatos halálcsont űle, hét szünet nélkül forgó szarvastürökkel. Rettenetes tusa kezdődék a két ló és két lovancza közt. Lindóró királyi-herczeg viaskodva tolakodék mindég feljebb, mindég feljebb; de keresztülvagdalva látván a hét bivalybőrt, kapta a palaczk sert, s azt hirtelen a lankadozó tátos fülébe töltötte. Ekkor az képzelhetlen erőre gyúlasztva, egy szökéssel repűlt által a sötét tűkörtáblán. Az undok halálcsont utána szökelle, de lovának hátulsó lába a tűkörre talált hágni, s az ezer meg’ ezer darabokra roppant, s a ló, s hátán Fanferína tündér – mert a holtváz nem más vala, mint ez a gonosz – a feneketlen mélységbe rogyott, míg Lindóró királyi-herczeg kimondhatatlanúl boldog atyjának, s őtet kimondhatatlanúl szerető három húgának karjaiba dőlt.
Paffus hatalmas király azonnal eltökélé, hogy fiát, a kedves Lindórót, megkoronáztatja, leányait pedig kiházasítja, s oly fényben, milyet mindeddig szem nem látott. Fejedelmi szokás szerint, a koronázás és menyegzők ünnepét azoknak királyi megjutalmazásaikon kezdé, kik érdemeket szerzének a Paffus-háznak nyújtott nagy szolgálat által. A Lindóró dajkája, miolta a Vasherczeg a hangyákat elölte, ismét feléledvén, azon megkülönbözéssel tisztelteték meg, hogy minden fényesb udvari ünnepeken mesterségesen készűlt hangyabolyt viselhessen fején, s maga és maradékai örök időkre, hogy a hangyává-változás napján az akkori koronaherczegnek egy tál hangyapástétomot nyújthasson be alázatos tisztelettel. A tátos nemességet nyere, „de Zabföld“ praedicátummal s egy uradalommal, hol száz telkesgazda az esztendő minden szakában szántsa, vesse, arassa a lónak legkedvesb termést.
A várban állott a nagy vígasság, s egyszerre szokatlan fény töltötte el a királyi udvart. Minden szem álmélkodva tekinte föl, honnan eredhet a szokatlan fény. És íme egy csillag ereszkedék le az ég boltozatjáról, s Liliafiámma tündér és a varázs Zoradúró a csillagban űlének. Minden térd meghajlott a kegyes tündér és a jóltevő varázs előtt. A varázs felkele, s így szóla:
– Hogy Lindóró királyi herczeg él, azt köszönjétek egyenesen Liliafiámma tündérnek. Midőn őt a kártékony Fanferína liliomlevélre csalá, azt tüstént megtudá Liliafiámma, mint liliomok királynéja. Ha egy tűzszín szegfűre csalta volna, nehezebben szabadúlhata vala ki fogságából; de a liliom királynéja a gyermeket egy liliom kelyhébe rejtve vitte a szénégetőhöz; elsüllyeszté egy bódító álomba, mely őtet minden visszaemlékezéstől megfosztotta, s azt tevé, hogy a gyermek magát a szénégető fiának higyje. A többit tudjátok.
S most Liliafiámma szólala meg: Ha kívántok valamit, adjátok előmbe, mert engem sokáig nem fogtok látni. Szándékom az, hogy házasságba kelek az én barátommal, a varázs Zoradúróval, s nehány évezeret a föld közepében, a házasélet csendes örömei közt, töltök el. Menyegzőnk vacsorája kész; kéményünk, a Vezúv, füstölg; és így hamar!
A három királyleány elébe lépett, s így szóla: Te csudaerőt rejtél hajainkba, s mi adományodnak már, jól is, roszúl is vőnk hasznát. Ne neheztelj, és ne tekints gondolatlanoknak, ha mi e csudaerőt ma, ily nevezetes napon, utólszor kívánjuk használni. Mi öröm lehetne nekünk és királyi férjeinknek, ha száz esztendeig élnénk, ifjak mindég és mindég szépek, de gyermekeink egymás után hullonganának a sírba, unokáink és kisunokáink pedig közöttünk forognának, inkább hasonlítva atyáinkhoz mint maradékinkhoz? mi öröm lehetne azt látnunk, hogy körűlünk öröm és boldogság virítanának, ha országaink lakosait inség nyomná? Vedd vissza kegyedet, s eressz az élet közönséges sorsára. Engedd ennek helyébe, hogy mindég azt akarjuk a mi népeinket boldoggá teszi!
S a három királyleány lemetszé varázserejű haját, s áltadá azt Liliafiámma tündérnek, s a három királyfi örömmel szorítá őket szerelemben habzó kebelére.
S mostan a nagyhatalmú Zoradúró szólala meg: Ezek szerint a Százévi-Varázskalendáriom jövendőlése teljesedésbe ment, hogy ezen ország lemondás által jut boldogléte főpolczára. Teljesítve vannak ohajtásaitok, s kezeitekben minden eszköz, végrehajtani a mit föltettetek magatokban. A mely leány kész szépségét s ifjúságát mások boldogításának áldozatba hozni, az tündér; ezt mondja a Szellemország törvénykönyve. Vegyétek vissza tehát kezeimből hajaitokat, mint ugyanannyi varázsvesszőket, s boldogítsátok férjeitek, atyátok és testvértek országát.
S amint a herczegkisasszony Capellidóra az arany, Bianchétta az ezüst, Nérabella a vasvesszőket áltvevék, nemlátott zengzés hallatá magát a légben, milyet még fül nem halla, s három aranyos prémű felhő szálla alá, s elkapá a herczegnéket s királyi férjeiket.
Mi történt tovább, mint éltek az itten nyert hatalommal, mely szerencsések voltak napjaik, mint boldogíták országaikat, nem tudjuk elmondani. Annyit azonban nagy bízakodással állíthatunk, és az semmi kétséget nem szenved, hogy a győzhetetlen, nagydicsőségű, nagykegyelmű felség, Paffus király, Lindóró koronaherczeg ő magassága, valamint Capellidóra herczegkisasszony is, s mátkája, az Aranyherczeg, s Bianchétta herczegkisasszony, s mátkája, az Ezüstherczeg, s Nérabella herczegkisasszony, és mátkája, a Vasherczeg, élnek s fris és ép egésségben vannak, ha tudnillik – minden regéink szokott vége szerint – meg nem holtak.