A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg. Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.
– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.
– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül székemen.
– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?
Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat. Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?
– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.
– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s királynéja népemnek.
– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá Cselgő.
Salamon megfordúlt.
Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait, szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott, mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a miéinkkel!
– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska! Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.
Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott. De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak; ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz ember vagy; s siratni, ha elesel.
E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar, uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.
Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.
Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve, körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.
– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted küzdeni.
Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.
Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s felkölt, s magához vette kardját.
– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.
– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.
A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ, mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők éjjelében.
Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s Salamon még sem tért vissza.
– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.
– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el tehát, ki vagy te?
– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert földet.
– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.
– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.
– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden évben, a megholt Salamonért.
– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.
– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és a mit bírok, az mind az ő adománya.
A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor és miért volt erántad e kegyelemmel?
– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban; mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.
– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.
– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda készűlsz! mond a magyar.
A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt töltöm.
– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot kötött véreivel; az volt ám a szép idő!
– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.
– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!
A szarándok befogá könnyező szemeit.
Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki, hozza vissza, s barátok leszünk.
Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza, hogy sohol nem találtatott.