Tisztelt férj és hévvel szeretett szép, kik e soraimat olvasni fogjátok, a csudaerejű Füred neve nem lesz isméretlen előttetek, s nem egy lágyérzelmű asszonyi szívben támada már vágy, meglátni a Balaton körűl elterűlt szép tájt, mely mint a Pygmalion Galateája, mindég örök ifjúságban mosolygott ugyan, de lelki életet a dal erejétől csak a mi időnkben veve. A gyönyörű táj nem hasonlít-e a felvirúlt leányzóhoz? Amiként ez csak akkor kezdi érzeni szép életének teljes valóját, midőn a szerelem lángot lobbanta szívében; úgy a kies vidék csak akkor ötlik elő az azt fogvatartó ködből, midőn a költő azt eltölti lakosokkal, kiket lelkében a természet meleg nézelése hagyott előállani.
Letévén kezemből Kisfaludy Sándornak lelkes Regéit, melyek engem e gondolatra vonzottanak, s elfoglalva azon örömtől, hogy a jeles költemény teremtőjével Badacsonyra tehetek egy kiröppenést, bévetém magam a szekérbe, s Fürednek gyógyforrásai mellől Tihany felé indúltam. Ha te, általam nem ismert, de szeretetre kérdésen kívül méltó nőolvasóm, már valál valaha Füreden, tudni fogod, hogy amint az idegen a magyar tengernek ezen messzére benyúló félszigetéhez közelít, fiú- és leánygyermekek futnak szekeréhez, s szokatlan formájú követ és csigát nyújtván emlékűl, miket a tenger magából szokott a szélekre kihányni, vezérűl ajánlkoznak neki. Ez történt vélem is.
Egy leányka az út szélén várá bé szekeremet, s ezt kérdé tőlem: Ne légyek-e vezetője Uramnak? – Történetből egyedül vala; de ha nem magában volt volna is, ha ezer más gyermek ajánlkozott volna is vezéremnek, én mégis csak őáltala akartam volna vezettetni magamat. Festeni fogom őt neked, kedves olvasó, bár tudom, hogy amint a szép gyermek nekem feltűnt, és amint azt azolta is mindég látom, erőtlen leszek lelki látásodnak tenni elébe; hasonló az arczfestőhöz, ki hijába fárad azt a bájt adni meg dolgozásának, melyet a kedvelt előkép a meleg élet ingerei által bír.
Növése a legtökéletesb remeke a symmetriának; azonban inkább mondathatik kisdednek mint középszernek, s hasonlatos a tündérekhez, ahogyan őket az ángoly költők éji tánczaikban lesből látják, s elragadtatások gyönyörei közt énekelik. Ahogyan az ég mély sötétéből egy szép csillag mosolyog elő, úgy tűnt vala ki hajainak barna lobogásai közzűl fejér arczúlata, s ez az arcz oly tisztán magyar volt, hogy tekintetemet róla már hazai rokonságomnál fogva sem vonhattam volna le, bár szememet egyéb bájai nem varázslák hozzá. És az az ő tekintése! Egyedűl a Carlo Dolce szent szűzei tekintenek így olyankor. A rózsabimbó édes kínja, midőn az virúlásra nyílik meg, lebegett e hév nézésben, s szeme oly domború vala, oly teljes, hogy midőn behúnyta, vékonyan elnyúlt szemöldökei alatt semmi üreg nem maradott, hanem a szemfödél, szinte pillájáig a homlok folytatványának tetszhetett. A francziáknál az ily szemnek saját neve van: des yeux à fleur de tête. Szomszédinknak még nincs nevök rá, mint nekünk is. – De ha így folytatom az írást, te, kedves olvasó, nem látod tovább Tihanynak félszigetét. Csak egy kérést tehát: – Eredj, s keresd fel a gyönyörű gyermeket. Ha találsz egyre, a ki nyílt szemmel is, húnyt szemmel is, el tud varázslani, ő lesz az.
Én őtet Nínácskának nevezem el, mert felejtém kérdeni csudáltomban, kinek hívatik. Megszólítása után elfordúla a szekérútról, s ment előttem könnyedleg lépdelésivel. Én utána, itt fel egy szelíd halmon, ott egy lankás ereszkedőn le, s egyszerre egy keskeny ösvényre juték, mely a szirtfal mellett tekerge. Lábaim alatt zajogtanak a hullámok. Maksa császár jutott emlékembe, a Márton-falánál. A védlélek, mely őt hozá vissza életre a szirt szélén, nem lehete szebb mint ez az én vezetőm.
– Hová vezetsz, szép leányka? kérdém.
– A görög lyány üregéhez, ha nem félsz a keskeny úttól; felele.
Hallgatott, s folytatá menését.
– Ott vagyunk, mondá most, egy üreg nyiltához jutván, mely a szirt oldalában boltozódék; itt alvék a görög leány, s ímitt vala oltára.
Az üregben, igenis, vala két kő, melynek egyike ágyhoz, másika oltárhoz hasonlíthata.
– S mikor élt a görög leány?
– Ah, Uram, az már régen volt, még a jó Mátyás idejében.
– S te tudnál valamit a jó király felől?
– Rendest kérd az Uram; mintha ugyan én is nem magyar atya s magyar anya gyermeke volnék!
– Beszéld el hát, mit hallottál felőle?
– Szívesen, Uram, úgymond, s leűlt az oltár zsámolyán, hogy csaknem a szerint néze ki, mint egy rózsa, mely annak hasadékiból nyúlt vala fel. – S míg én tekintetemet honunk tengere végigláthatatlan tűkrén s a mosolyó környéken lebegtetve, ismét nyájas beszélőm még mosolygóbb alakjára fordítgatám, ő nekem az itt következő regét mondá:
Európában mindinkább nevekedvén a török hatalom, szerencsétlen hazánk leve a gát, mely az ellenség erejét tartóztassa, s így Magyarország és a görög tartományok közt felette eleven lőn a mozgás, kivált midőn az a két nagy hős, a mi Hunyadynk és az epirotai Skandér bég, egyesűltek ellenek. A kettő közt gyakor követségek jöttek, mentek, s egyikében oda küldetett egy Pornai nevű ifjú magyar is. Az Epirusban megszerete egy szép görög leányt, s a leány is megszereté a szép magyar ifjat, s semmi nem ellenkezvén óhajtásaikkal, a kettő férj és feleség leve. De kevés idő múlva a menyegző után, Pornainak vissza kelle térni hazánkba. Megígérte hölgyének, hogy nem sokára nála lesz s őtet közzénk hozza fel; akkor azt nem teheté, mert útját sietve tevé, s ellenségi csapatok közt. Iréne – ez vala a szép hölgy neve – sokat sírt, midőn férjétől elmarada, s epedve várá visszafordúlását. De kevés hetek múlva ott vala a hír, hogy Pornait minden kísérőivel a törökök leszabták. Skanderbég maga is kiküldé biztosait, hogy a dolognak járjanak végére; minden vallatások erősíték a hírt, s nem vala helye a kétségnek. A szerencsétlen Iréne feltevé hogy életét ottan fogja letölteni, hol a szeretett ifjú vígan nevekedett fel; közelébb hitte magát a kedveshez, ha ottan síratandja halálát hol az született; elhagyá szüléit és rokonit, s mint bánatba süllyedt szarándok jöve fel hazánkba. Azt szokták mondani, hogy a halál kerűlgeti a szerencsétleneket, s a mondás igazlatot talála Irénében, mert őtet a hosszú és veszélyes úton nem érte semmi baj; felére Veszprémbe. Ott még álla ekkor az a görög asszonyi-klastrom, melyet a mi első szent királyunk alkotott, amint beszélik. Iréne béjelenté magát a fejdelemasszonynál, hogy fel kíván vétetni közöttök, s kérése meghallgattatott. Ím ez a barlang itt, és a többi e szirtekben, ezek valának azon apáczák lakásai, kik még gyötrőbb csigázásoknak veték alá magokat, mint a melyek nekik a szerzet törvényei által voltak parancsolva. A vápát, melyen ide ereszkedénk, még ma is Apáczakapunak mondjuk, mert ők azon hozatának ide. Víz, fűgyökerek és olykor kenyér vala minden táplálatok; az utolsót kétszer vevék minden héten a tihanyi apáczáktól. Midőn Iréne felvette a fátyolt, még senki nem lakott itten; ő volt az első, ki engedelmet nyere itt tölthetni napjait. Esztendőt éle már e magányban, és még egyet, egészen elszakadva a világtól, melyhez ezentúl csak kedves megholtja kesergése által érzé magát csatoltatnak.
Nem állhatám meg, hogy kedves regélőm szavait meg ne szakaszszam.
– S kedvesedet te sem felejtenéd, ha oda lenne s többé fel nem találhatnád?
– Kedvesemet? kérdé a gyönyörű gyermek; s ki akarhatna engem szeretni?
– S kétled, Nínácska? Iréne korántsem vala oly szép mint te vagy, és mégis talála kitől szerettessék.
A leány elpirúlva néze rám, s egy ideig hallgatván, ezt mondá: Ne szakassza meg az én Uram a mit beszélni kezdék, mert úgy véget nem érhetek; pedig mingyárt dél lesz; látom az árnyékon melyet a hegy a vizre vét.
– Folytasd hát szavadat, kis lyány; míg téged hallak, nem sejtem meg az idő telését.
Nínácska tenyerébe hajtá le szép fejét, s tovább vitte a beszédet:
– Hol most a ferdő van, akkor csak egy-két ház állott, s kevés ember látogatta az orvoshelyt. Egy vitéz érkezék a ferdőbe; őtet oda a király orvosa küldé le, mert hosszas és nehéz fogságot szenvedett volt. Az Pornai volt, kit útjában nem levágtak, hanem csak nagyon megsebesítettek; de a kit egy szíves török ótalmába vett, meggyógyított, és minekutána sok havakig, mint rabszolgát házánál tartá s mindég hűnek tapasztolá, végre szabadon ereszté fogságából. De szolgaság és bánat annyira elgyengítették, hogy betegen ére hazájába. A király orvosa nem tuda segíteni baján, s hogy lerázhassa nyakáról, ferdeni küldötte.
– Ezt teszik betegekkel a maiak is, mondám a szép leánynak.
– Úgy hát óhajtom, hogy a víz az Uramnak is használjon, mint Pornainak, mert ő fel gyógyúla.
– Ha te vennél gyógyító kezek alá, bizonyosan; legalább minden szenvedésem megenyhűlne.
– De ne hát, édes Úr, mondá a gyermek, s lesüllyeszté a szép szemet, s így folytatá beszélését:
– Egyszer, midőn egéssége már csaknem egészen helyreállott, Tihanyra jöve által, mint most az Uram, megköszönni a jószívű szerzeteseknek, hogy gyógyúlása alatt vele annyi jót tevének, – mert akkor ők tarták ki a ferdő vendégeit. Elhagyá a szekérútat, s azon ösvénybe csapott, melyen mi jövénk, s itt egy alakot lele –
– Mely nem lehete szebb, mondám, mint a melyet én itt az ő oltáránál látok.
– Mely nagy vala a Pornai s az Iréne álmélkodása, öröme, e nem várt viszonlátás alatt!
– Érzeni fogom, mondám, ha majd a szép Nínácskát ismét itt találom.
De Nínácska nem ügyele lobogásimra, s folytatá beszélését.
– Ezentúl valamikor leszálla az éj, Pornai keresztűlevezék egy csolnakon a ferdőtől a barlangig. Szüntelenűl tanácskozának, mint fejtsék ki magokat azon bomladékból, melybe őket az Iréne hirtelenkedése ejtette, de semmi szerét nem láták. Most mondá Pornai: Szökjünk meg; a mely töröknél én szolgáltam, nekem barátom; ő nekünk ád menedéket. Láttuk a világot; mit ér az a magasztalt világ? jer, hagyjuk itt. Bolgárok közt is van élet. A táj ugyan puszta lesz előttünk és idegen, de mi honn leljük magunkat benne, s szívünkben leljük a szerelem egét. – Iréne zokogva ömlött a Pornai karjai közzé. Megyek, úgymond, valahová viszesz; de most nem mehetek; szökésünk halált hozna gyermekedre, minekelőtte az felmosolyoghatna reád. – Pornait borzadás öröme rázá meg e szókra. Ezolta az volt minden gondja, hogy a környék ébredező figyelmét eltolhassa magától; odahagyá az orvosvizet, s készítgeté a mit a szökés kíván. Csak néha jelene meg Irénének barlangjában, mint egy villám, mely bár nem világít tovább egy percznél, de az éjjeli vándor sötét útját kedvezőleg derítgeti.
Elmúlt vala a tél, s Iréne egy izmos fiúgyermeket szűle, midőn Pornai azon jelentést hozá neki, hogy a szökésre minden kész. Nője eléggé erősnek vélé magát megtenni az útat. Túl a vizen Imre paripáival várá őket, hív lovásza Pornainak. Kedvezett az éj, s a boldog ifjú szerencsésen keresztűlevezé a Balatont, s vitte hölgyét és a gyermeket.
– S szerencsések valának-e elszökhetni? kérdém a szép beszélőt.
Nínácska felele: Uram tudni fogja, hogy a Balaton gyakorta épen akkor duzzan fel, midőn csendesnek látszott. Ez történt ekkor is, amint mondják, s a szökők habjaiban lelék sírjaikat. De hozok egy írást, a mi talán tudatni fogja, mi leve belőlök; én olvasni nem tudom, de a Pornai és Iréne neveiket kiösmerém az írásban.
– Hol vetted azt, szép gyermek? kérdém hirtelen szökvén szavaiba.
– A múlt héten Nagy-Vázsonyba mentem által, megjárni a Kinizsi hajdani vára romjait, s midőn ott egy pinczeforma üregen keresztűl mászék, előttem szakada le a boltból néhány tégla, és a téglával ez az írás. – Ha délután ide jössz, kezedbe adom azt. De, úgy-e, eljössz? kérdé, félig kérve, félig enyelgve.
Épen felelni akarék neki, midőn elveré a toronyban a tizenkettőt, s egy szerzetes üregünk mellett elsétála. Hozzájok ígérkeztem vala ebédre, s így együtt menénk. Nínácska eltűnt, míg mi, a Benedictínus és én, egymásnak köszöngettünk. Inkább meg valék illetődve mint hogy a jó Páternek kérdéseket tehettem volna; de oda érvén, ahol a híres Echó leginkább űzi játékát, ezt kiáltám: Szép vezető! és ezt: Meglátlak! és midőn a szőlők felibe juték, honnan a szép vizet a maga teljes nagyságában, s a félszigetet azonfelűl kiláthatni; nézék ugyan mindenfelé, ha megláthatnám-e a hazasiető’ fürtjeinek lebegésit, de haszontalan. A szerzetes siettete, s a klastromhoz érénk.
Vége vala az ebédnek. Megtekintém az I. András tetemeit, ki e monostort alkotta; egy-két pillantatot vetettem el a folyosóról, végig a vízen; de szívem nem lele nyugtot, míg a szép leányt a barlangban ismét meglátandom. Búcsúztam. A tornyos fellegekkel borúlgató ég vala ürügyem. De kijővén a monostorból, szekeremet leküldém az útra, szinte addig, hol ebédelőtt belőle kiszállottam volt, s futottam inkább mint mentem keresztűl a szőlőkön, le az üreghez. Azt mondám magamnak, hogy a szép gyermeket bizonynyal ott találom; de a nyíláshoz érvén, láttam hogy reményem megcsala. Nínácskának ott kelle lenni, mert az oltárköven egy irhaírást láték meg, s az irha mellett egy parlagrózsát. Kénytelen vagyok vallást tenni, bosszantására ugyan minden túdósainknak, de a min szépeink megütközni nem fognak, hogy elébb nyúltam a rózsa mint a penészette irha után. Az sok helyt megrongyollott, foltokat kapott, hogy el sem lehete mindenütt olvasnom, de azt beszélé a mit az én Nínácskámtól hallottam. Közlöm a történet végét, ahogy rá emlékezhetem.
A mely éjjel Pornai és Iréne megszöktenek, vész támada a Balatonon. Imre kínos aggodalmak közt töltötte az éjt. Hijába kiáltozék; szava elveszett a zajban. Hijába gyújtott tüzeket; a zápor eloltotta, a szél elverte. Fölvirradván, bényargalá az egész partot, hogy láthassa, hová verhette légyen a fergeteg. Egy deszkához kötött csecsemőt láta meg legelsőben. Szüléi, nem remélhetvén többé szabadúlást, így ereszték angyala védelmére; mert Imre életben lelte azt. Örvendve találmányának, tovább lovaglott, s halva lelé Pornait és Irénét, és még holtan is összeölelkezve. Elásá testeiket. A pénzzel, melyet Pornai útjokra gyűjtött, egy malmot veve meg Abaújnak Kinízs nevű falujában, s a gyermeket, kit Pálnak kereszteltete, úgy nevelé fel mint magáét. A tüzes gyermek férfivá nevekedék. Hihetlen ereje által szemébe tűnt Mátyás királyunknak, katona leve a Fekete seregnél, s nemzetünk történeteiben Kinízsi Pál neve alatt ragyog. Midőn osztán a király Nagy-Vázsony helységgel jutalmozá meg hős tetteit, Imre hozzá méne lakni; s amint Imre egy téli estve, bíztos csevegésre csalva a kandalló lobogása mellett, elbeszélé, hogy őneki nem atyja Kinízsi, a dolgot papírosra téteté, s az én Nínácskám írása annak másolatja lehetett. A történet a megvénűlt Imre beszélései által elterjede a táj lakosai közt.
Mindinkább harsoga a zaj. Nem merém remélni hogy szép vezetőmmel összeakadhatok. Szállásom felé fordúltam, de azon feltéttel, hogy virradtakor felkeresem. Történetből egy kisded aranykeresztet vettem volt Füreden, fekete vékony sinegecskével, s azt letettem a barlangban, s siettem szekeremhez, s villámok, mennydörgések, s szél és zápor alatt értem be Füredre.
Bizonyos vagyok, hogy olvasóim az egyik s másik nemen a rege végén külömbféle gondolatokra fognak térni. Egy rész tudni vágy, hogy köztem és a szép lyánygyermek közt tovább mi történt. Szolgáljon feleletűl ezeknek, hogy, a mit kimondhatatlanúl sajnálok, románom az nap ére véget a melyen kezdődött, mert haszontalan mászkáltam mindég Tihanyra, én a bájos alakot soha többet meg nem láttam; s a kiket megkérdettem, ha őtet ismerik-e, útjába nem tudtak igazítani.
De hát ha valamely szép olvasómnak kedve talál jőni, hogy nálam a Nínácska helyét kipótolja? – Ha majd a jövő nyáron a Füred látogatói közt egy asszonyi alak jövend felém, fejér nyakán egy fekete sinegű aranykereszttel s egy parlagrózsával jobjában, csillagzataim intéseként fogom venni, hogy annak mutassam be hódolásomat. S akkor egyenesen az ő varázs hatásain fog állani, hogy novellám második része meddig váljon érdeklővé.
Annak hím olvasói, közt ha egy ultra-túdós találkoznék, az így fogna gondolkozni: De mi lelte ezt, hogy a silány rege helyett a Nínácska levelét nem nyomtattatá ki inkább, még pedig betűről betűre? Azzal historiográphjainknak bizonyosan több hasznot fogott vala hajtani, mint e nyavalyás firkával, s documentálva volna a mit költögetve beszél. Mert ki adjon ennek hitelt minden oklevél nélkül? – A bölcs szóra azt kell felelnem, s mély alázatossággal, hogy a gáncs igen helyes, s hogy én az oklevelet le is nyomtattatnám, csak volna meg még. De amint azt a barlangban megolvasám, szaladtam szekerem felé. A dühödt fergeteg fejemről ki akará kapni süvegemet, s amint ahoz hozzákaptam, a szél papírosom elkapásával veve magának elégtétet az el nem kaphatott süveg helyett, s játszva lebegteté azt egy ideig a levegőben, végre pedig a tó vizébe csapá. Megfosztva így annak bizonyságától a mit beszélek, tűrnöm kell, ha olvasóim azt költeménynek veendik.
Ha szépeimet el nem úntatám, annál inkább pedig ha őket talán múlattatni tudtam volna is, örvendenék szerencsémnek; mert legjobb kimondanom a mi való: én nőolvasóim javalásaikon inkább kapok mint a hímekéin. S ebben ugyan minden poétai ihlésű társam egyező értelemben leend velem.