Az időben, mikor a mi Erzsébetünk, Zsigmondnak leánya és a német Albertnek özvegye, s a lengyel Ulászló, koronánkért versenygtenek, egy estve Günther, kézsmárki polgár, kiméne a város kapuján, Nagy-Szalók felé. Kiére a faluból, s egy csoport katonaságot láta közelíteni. Neki-bódúlt emberek! gondolá magában; a ti vakmerőségtekért nekünk kell lakolni! – De mind közelébb jutván a sereghez, ráismere a várnagyra, Prényire, s némely másokra, kik ezalatt a kézsmárki várat őrzötték.
– Hova ily későn, jó öreg? kérdé Prényi, megállítván paripáját.
– A ferdőbe, Nagyságos uram, felele amaz.
– Szeretem, mondá Prényi, hogy ily későn is útnak látlak eredni; jele, hogy derekasan befűtöttem a cseheknek; ha közel volnának, nem mernéd e kimenést.
– Oh az világos, hogy az Erzsébet zsoldosai tartanak tőled, mondá a kézsmárki polgár; messzére visszavonák magokat.
– Ha segél Isten, felele a várnagy, keves idő alatt az egész Szepességből kitakarodnak. A királyhoz most jő egy nagy sereg lengyelség Budára. Azok közzűl én néhány osztályt kapok; már csak két szállásnyira vannak. Ha velek összeegyesíthetem hadaimat, ezeket itt könnyedén visszatolhatjuk a Morva-szélekre; sem erő, sem fortély nem tarthatja meg. Míg pedig a segédcsapat megérkezend, hírem – s szabad elmondanom – ismért vitézségem, elolthatja kedvöket, kezdeni valamit. – Jó szerencsével, öreg! mondá, s sarkantyút adván lovának, csapatja után nyargala.
Günther veszteg állt, s mindaddig néze hátra, míg Prényi s népe eltűnének szemei elől.
Így állanak tehát a dolgok? mormogá magában. Szerencse hogy megelőzhetjük; itt nincs mit vesztenünk időt. – Most sebesebben kezde menni, de hirtelen más gondolat érte, s úgy mérséklette lépésit, hogy menése csak sétálásnak látszhatott. Azonban a ferdő felé közelítvén, becsapott a bokrok közzé, s sietve ment. Egy vén fenyő alatt, melynek kérgébe egy balta vala kimetszve, hogyan azt pásztorok és favágók múlatságból tenni szokták, megálla, gondosan körűltekingete, kettőt fittyente, röviden és élesen, s felfülelt. Azonnal felele neki egy más fittyentés, de távolyról. De végre halla valakit lépdelgetni, s a csalit közt két alak láttatá magát. Az Rybald vala, Giskrának ifjú, szép, nemes alvezére, és még egy cseh.
– Rajta! mondá nekik Günther; ne veszítsetek időt; Kézsmárkra még ma rá kell ütnötök; Prényi segédet vár.
– Tudjuk, felele Rybald, s készen vagyunk.
– Igen? kérdé Günther; de megígérte-e Giskra, hogy enyém lesz a klastrom?
– Megígérte, s bízhatsz szavában, felele Rybald. Húsz emberemmel, ím ennek vezérlése alatt, s itt társára mutatott, azt tehetd, a mit akarsz; felelek érte, akármi nehéz légyen a mit tőlök kívánni fogsz, ők magokat elrettentetni nem fogják; sőt minél véresebb és pusztítóbb munkára hívod, annál készebbek lesznek.
Koptár úgy állott, hogy a hold arczára vetette súgárit, s Günther annak arczában s egész alakjában bizonyítását találhatá Rybald bíztatásinak.
– Jó, tehát áll a mit elvégeztünk magunkban. Oly sokat beszélénk felőle, hogy nem szükség újra elmondanunk, s én nem múlathatok. Sietek, s azon leszek hogy elcsalhassam a kis-kapu őrjeit. Majd, ha leszáll a hold, s tizenegyre mutatnak a csillagok, legyetek állástokban. Hozzon a jó szerencse!
Az öreg eltűnt. Rybald és kísérője a csalitba tértek vissza.
Éjfél felé vala az idő; a városban minden alvék, midőn zaj hallatá magát, mely mindinkább nevekedett, s végre az uczákat eltöltötte. A sikoltozás, a kardok csörgése mutaták hogy meg vannak támadva; de azt is, hogy a várbeli őrizet védi magát. Így tartá fogva az elméket rettegés és kétség egész éjjel. A hajnal világot vete a homályra, s a remegő lakosok előtt győzőknek a cseheket jelenté. Cseh őrök álltak a bástyákon és a kapuknál. Csoportokban vitetének a foglyok; a holtakat hordották, temették, a nyert tábori zsákmány számíttatott, jegyeztetett; kisded osztályok járának fel és alá az úczákon, hogy rend tartassék. Az asszonyok félve közelítének ablakaikhoz s vissza-visszakapák magokat, míg lassandan neki-bátorodtak tovább is tekinteni ki. A fiúgyermekek kilopódzának az úczákra; a lakosok elkezdék szokott munkáikat, minden elcsendesedett; csak egy toronyban tarta még zaj, hova az őrizet közzűl némelyeket eszmélet, réműlés vagy szükség vitt vala. Rybald népe legjobbjával a piaczon foga helyt. Sisak nélkül állott. Egy nyíl karczolást ejtett rajta. A város tanácsa megjelent előtte, s aláveté magát rendeléseinek. Ha Rybald valaha volt szép, most vala az; a haditett szerencsés kiütése egész alakján elönté varázserejét.
– Prényi a holtak közt van-e, vagy elfogatott? kérdé Rybald.
– Keresztülvágta magát, felele egy szózat. Sebem az ő kardjától jön.
– Kár! – kiálta Rybald.
Koptár jöve felé, s ezt mondá neki: Uram, az öreg Günther kér, ne útáld meg házát, és szállj hozzá. Engem is befogadott szolgálatimért, melyeket neki ez éjjel nyújtottam.
– S mint menének dolgaid, kérdé Rybald; úgy tetszik, te nem vérzél.
– Uram, felele ez, nekem többet ily munkát ne adj! Nem kell-e a becsűletes katonának fellobbanni, midőn mások fegyverrel dolgoznak, ő pedig nyavalyás barátokat kénytelen kihányni lakjaikból. S ha mégis ölnöm volt volna szabad őket, nekem kelyhek fiának, ki papok gyűlőlésében születtem és neveltettem!
– Talált nagy kincset az öreg? kérdé Rybald.
– Nem tudom, felele Koptár; szobájában űl, s papírosokat forgat.
– Mit akar azokkal?
Olhájt7), ez vala neve a Günther egyetlen leányának, velek a grádicson akadt össze. Mintha a nap súgárai göndörödtek volna össze homlokán, úgy tündöklének szög hajai; a múlt éj réműlései orczáinak rózsáit nem letörlötték, hanem csak megfuvallották. Tartása komoly volt, beszéde idegen-hangzású, szózatja édes és lágy, mint a virágok lengése. Rybald, a győztes, a nap hőse, rengeni érzette magát, s még a vad Koptár is szelídebb érzelmekre olvadott. – E pillantatban érkezék egy követ.
– A bástyát mingyárt meg fogják vehetni; csak Rybaldot várják; a bástyába-rekedtek ugyan eleresztést kívánnak, de nekik azt engedni kár volna; lakoljanak, mert onnan jött a nyíl, mely fejedet érte. Így a követ.
– Az őrizetben ők a legvitézebbek, mondá Rybald. Hogy sebet kaptam, az én hibám; ki hagyá levennem sisakomat? Ereszszétek szabadon.
– Az szép tőletek, mondá Olhájt; s Giskrának magasztolása azért a mit ez éjjel teve, neki nem volt volna kedvesebb mint a kevés szó.
Hetek múltanak el. Az öreg csak egy-két pillantatnyira jött néha házához; szüntelen a klastrom írásait forgatta; ezt megvetéssel lökte félre, azt egy-két pillantással futotta végig; úgy látszott, mintha bizonyos papírost óhajtott volna megkapni. Most egy irha jutott kezébe. Megolvasván egy-két sort, felszökött örömében, összehajtá a levelet, kebelébe zárta el, s ment házához.
Rybald és Olhájt a ház kiskertjében múlatának. Kastélya felől beszélgete, az Óriás-hegyek közt; hogy beléúnt a hadba, zsoldért szolgálni; hogy minden vágya a hazamenetel, ha tudnillik egy valaki kísérni akarná.
Olhájt némán hallgatá szavait; úgy tetszék neki, már a Rybald kastélyában sétálgat; midőn Günther belépe hozzájok, s beszédöket megszakasztá.
– Nagy dolgot kell közlenem, mondá Günther; jertek fel szobámba.
Koptárt ott találák; Günther rendelte volt oda; épen gyertyát gyújta nekik, mert sötétedni kezdett. Az öreg béreteszelé az ajtót, s Rybalddal az asztal mellé űlt. Koptár egy szögletbe vonta meg magát, s mozdúlatlan űle ott; csak szemei szikráztanak, mint egy kísértetnek, mely éledni kezd. Günther elővoná pergamentjét, s így szóla: – A Rajna mellől jöttem ide, hírt vévén az itt elásott kincs felől, s esztendők olta nyomozgatom, hol akadhatnék e levél után, mert csak ez mutatja ki, azt hol keressem. S íme feltaláltam azt! kezemben van! De minekelőtte felolvasom előttetek, fogadjátok esk alatt, hogy segélyemre lesztek a kincs felvételében, vagy hogy arról soha szólani senkivel nem fogtok. – Megesküvének. – Az öreg ellassított hanggal olvasa:
„Én Fráter Gregórius, legméltatlanabb tagja azon szerzetnek, mely Benedictus atyánk törvényeit követi, apátom parancsából jegyzem fel itt, a mit Fráter Taciturnus adott elő, egészen azon szerint, ahogy azt ma apátom és én magától őtőle hallottunk, hogy a csudatörténet emlékben maradjon a későbbi apátoknál, és a megholtért mindenike imádkozásokat tartasson, de a dolog senkinek ne beszéltessék.“
„Épen ötven éve most, hogy szerzetünknek egyik barátja egy reggel kiméne a hegyekbe gyógyfűveket szedni, s egy emberre akada ottan, ki élet nélkül látszott a földön elterűlve. A gyógyos barát látta, hogy az embert csak ájúlás zsibbasztotta meg, s igyekezett feleleveníteni, de mind hijába. Elúnván vele a hasztalan bajlódást, felvette vállára, s levitte a conventig. Hosszas fáradozásai után végre annyira ment, hogy az ember felébrede ájúltából, de semmit nem hallott, semmit nem látott. Az apát megszánta a szerencsétlent, felöltözteté szolgáló fráterré, s némaságára nézve Taciturnusnak nevezte el. A néma fráter sanyarúan bána magával; nem veve részt semmi örömben, csigázgatta testét, s mindannyiszor hogy feltűnt a nap amelyen megtaláltatott, eszmélet, sőt élet nélkül látszott lenni, mint akkor vala midőn ide hozatott; s az mindenféle gondolatokra ada alkalmat. Nyolcz nap előtt megbetegedett, s amint az apát velem együtt belépe cellulájába, csudák csudája! a néma fráter elkezde szólani. Köszönte az apátnak mindazon irgalmat, a mit eránta a klastrom minden tagjai bizonyítának; örvendeni mondá magát, hogy Isten neki, kevés perczekkel elébb mint meghal, a szólást visszaadá, s így másoknak tanúlságúl elbeszélheti, miképen élt légyen, s azon kegyelemért könyöröghet, hogy őtet kereszteljék meg, mert ő pogány. – Apátom és én nem kevéssé álmélkodánk szavain, s alázatosságban magasztalánk az Úr hatalmát és kegyességét; fráter Taciturnus pedig folytatá előadásait.“
„Ámbátor szent István dicső királyunk behozá közinkbe a keresztyén vallást, s az e földön szapora gyökereket vert és szélesen kiterjede; a pogány vallást mindazáltal egészen kiirtani lehetetlen volt. A kik megátalkodtak lelkökben s mindég idegeneknek mutaták magokat a keresztyén valláshoz, a hegyek közzé rejteztek el, bíztatván magokat, hogy a régi vallás győzni fog az újon, legalább a parancsolt tanítás követőin véres bosszút fog állani.“
„Egyike a hegyek közzé rejtezetteknek, neve Tolczán, Kézsmárk mellett vonta meg magát. Egykor papja ama régibb eltiltott vallásnak, vagy, amint azok a magok áldozóikat nevezték, táltosa, bé vala avatva a bűbájosság titkaiba, s tanácsot tartott a gonosz lelkekkel; s segélve általok, rátalált a földbe ásott kincsekre, s fejtegette a jövendőt.“
„Pokolból eredt mesterségeit azon völgyekben űzte, melyet ma Szénpatakiaknak neveznek, s a mely köven áldozatjait szokta vala égetni, az még mostan is Tűzszirtnek mondatik. Midőn IV Béla kúnhadakat szólíta az országba, azt kezdé reményleni, hogy a régibb vallást ezek bizonyosan helyreállítják; de látván hogy azoknak egy része az országot ide hagyá, a másik pedig az új tudományra tért; feltette magában, hogy az országon bosszút áll, s bővségének forrásait elpusztítja. Erre neki segédtárs kívántaték. A lelkek neki hozának egyet.“
„A Templáriusok lőcsei mansiójában volt egy, Astári Guidó név alatt. Ez csak kevéssel előbb téteték által Európába Syriából. Egy vak történet őt e hegyek közzé, s épen a Tolczán szirtlakjába vezérlette. A táltos csudálatos szavai, és még inkább lyányának csudaszépsége Guidót magán kívül ragadták. Tolczán nevelgeté az ifjú lángjait, s azon volt, hogy őtet egészen magához csatolhassa. Látván hogy az halálosan belészerete Piroskába, s nélkűle nem élhet, egy estve behívá szirthajlékába.“
„Süvöltve szállongának a sziklák felett a szelek, a fellegek sietve repűltenek tovább, a láng a Fűzszirten perczegve s csapkodva villogott, s csudás árnyak festődtek a szirtfalakra. Tolczán vad tűzre gyúlonga. Akkor közelíteni hallá Guidónak lépteit, és ahogyan a vért szomjúzó oroszlán szalad prédája elébe, úgy ő most Guidónak.
– Űlj mellém, mondá neki, s halld szavaimat.
Minekutána leűle amaz, Tolczán így kezdé beszédét:
– Itt e hegyek közt, e sziklák alatt, melyek úgy állanak mint tornyok, és a melyeket épen ezért a köznép hét-toronynak nevez, egy kincs vagyon. Valami Hunniában él és terem, aranyból áll ott; közepében pedig arany feszűlet, s a feszűlet körűl Mária s a tizenkét apostolok. Minden esztendőben hét éjszaka nyitva áll az ajtó8). Haki oda bémegyen s kihoz valamit a kincsből, kimondhatlanúl szerencsés leend holta napjáig a kincsnek azon neme által, a mihez az onnan kihozott darab számláltatik. Ha pedig a feszűlet hozatnék ki, úgy a gazdag Hunnia megfosztatnék minden javaitól, s a tartomány pusztává válna. Tudod mennyire gyűlölöm e népet, s a feszűletet innen régen kihoztam volna, de azt tenni nem áll hatalmamban; azt csak az teheti, a ki egykor keresztyén volt, de elszakadt a hittől. Szemem téged választa ki e nagy munkára. Te nem vagy magyar, nem vagy keresztyén, bár fejér palástodon piroslik a kereszt. Szánd el magad a nagy munkára; kedvez az éj, s vedd jutalmúl leányomat. Akkor osztán megyünk, merre neked tetszik.“
„Guidó felszökött: – Búdó és Nussz világíták fel elmédet, hogy áltnézél lelkemen. Sem magyar nem vagyok, sem keresztyén többé, s készen állok megtenni a mit parancsolsz. E tűzre esküszöm, a Legszentebbnek képére, Méte anyára esküszöm neked, s ennek fiára Anthropószra9), eloltom a hétágú lámpát. – Tolczán megfogá karját, s kirántotta magával az éjbe.“
„Némán menének egymás mellett, keresztűl a völgyön, s fel a hegyre. Mindég zajgóbban visított a fergeteg. Kövek hömbörgének eleikbe, mintha gátlani akarták volna útjaikat. Hasztalan vala minden akadály. Tolczán neki egy világot mutata a bérczen. Minél közelébb érének, annál nagyobb vala a világ. A barlang nyitva állott szemeik előtt, s íme már a toroknál valának. Két kasza forgott a torok előtt, úgy hogy a barlangba semmi nem mehete, hogy darabra ne vagdaltassék. De Tolczán elővoná kebeléből varázsvesszejét, megilleté vele a kaszát, s az legottan elakadott, s nyitva állott a bémenetel. Guidó és Tolczán bemenének a barlangba, s nem gondolván a körűltök fekvő kincsekkel, a feszűlet felé tartottak. De annak zsámolyánál egy öreget látának űlni, tiszteletes arczúlatban; fején korona, kezében szikrázó villámok s mennydörgések léptei. Ez megszólítá őket: S ti annak napja éjén merészlitek-e tenni istentelenségteket, ki Hunniának határira béhozta a legszentebb vallást? Fussatok innen, szerencsétlenek! – S a két gonoszt kibeszélhetetlen ijedelem szállá meg, s futottanak.“
„S a szerencsétlen Tolczán én vagyok. – Mint találtatok rám, azolta mint éltem közöttetek, nem szükség beszélnem. Visszafordúlván a nap, melyen a gonoszt tevénk, halálos ájúlásba süllyedtem el. Lelkem a barlangban vala, hallottam ítéletemet és a Guidóét. Büntetésem az lőn, hogy némúljak el és siketűljek meg, s minden évben egyszer szenvedjem kárhoztatásom éjjeli gyötrelmit. Hogy azokat nem fogom szenvedni vég nélkül, hogy Guidó is remélhet irgalmat és feloldoztatást, azt egyedűl Piroska fogadott lyányom imádságinak köszönhetem, ki irtózással nézte szüntelen bűbájoskodásimat, s azon éjjel elszalada, szent könyörgéseket tőn érettünk, s amint nekem egy álom jelentette ki, apáczává leve, s a klastroma falai között megholt. Egyike legkínzóbb büntetésimnek az vala, hogy Guidónak szenvedései felől is vettem hírt.“
„Ő ama rettenetes éjjel Lengyelországba akart vala áltfutni, de lábai merevedni kezdének a határon; hidegebbé s mindég hidegebbé érzette válni szívét, s kővé változott. A gondolkozhatás, az érezhetés tehetségei megmaradtak benne, de belgyötrelmeit senki le nem írhatja, képzelni senki nem tudja. Esztendőnként azon hét nap, melyen a kincshez nyitva lőn az út, neki a Tűzszirt körűl kell szolgálni, s a kolcsot annak adni, a kinek azt tőle kívánni elég bátorsága van, s erővel elvenni tőle, ha általadni vonakodnék. A kolcs birtokosának egy órája marad; eltelvén az, a barát ismét előjön, s bezárja az ajtót, nem kérdve, ha kijött-e a másik, s újra kővé mered. Mindaddig fog megmaradni e kővéváltozásában, s a rajta fekvő átok mindaddiglan fel nem lesz oldva, míg találtatik valaki, a ki tőle a kolcsot elkívánja, s a barlangból elhoz valamit a mi nem arany, de drágább mint az arany. S ide három teremtésnek kell jönnie és három külömböző időben. Nekem, született pogánynak, idő engedtetett a megtérésre: neki, hiteszegett keresztyénnek, keményebb büntetés jutott. Belső szemem gyakorta látá a rettenetes vándort, s megborzadtam látására.
S Fráter Taciturnus ímmost kéré az apátot hogy őt végye fel a keresztyének egyességébe. Kérése teljesítetett. A szent tételen egyedűl én jelentem meg. Erre Fráter Taciturnus a fal felé befordúlt, elszunnyadott, s többé soha fel nem ébrede.“
– Van-e kedvetek velem jönni, s felvenni a kincset? kérdé Günther, Rybaldhoz és Koptárhoz fordúlva, minekutána az irhalevelet összehajtotta s kebelébe elrejtette. – Az éj kedvező.
Koptár felele: Én minden csatáiban forgottam Ziskának, s örömmel öntöttem ki vad bosszúmat ellenséginken, s annál nagyobbal, minél kegyetlenebb volt az; valami a természetben undorító vagyon, mindazt láttam; bátran nekimegyek a pokolnak, s tivéletek örömmel mégyek. A barátokat klastromjokban elkínzattam, amint tőlem kitölt; most már a kővéválttal is elkövetem majd a mit erőm enged.
Rybald szelídebben, okosabban felelt neki: A mit nekünk pergamentedből olvasál, szomorú portéka; bár valami okosabb körűl forognának vágyaid mint az arany. Magamért soha nem tenném e menést; de tudni, hogy te veszedelmeknek teszed ki magadat, s mégis segéd nélkül hagyni, azt sem nyerhetem meg magamtól. Az én kardom derék vasú; meglátjuk, nem fogja-e meg a barátot.
Günther ezt mondá: Fele annak a mit kihozunk, enyém, fele kettőtöké.
– Tartsd meg az én részemet is, kiálta Rybald; ha megjövünk, én annak helyébe egyebet kérek, a mi nem arany, nem gyémánt, de drágább a kettőnél.
Günther rámereszté szemeit; ő nem ismere jobb valamit mint az arany.
– Az én örömöm a háború; ha van jobb kardod mint az enyém, én azt veszem részemért, úgymonda Koptár; hah, mint szeldelem össze majd a kehely ellenségeit!
Kezet fogának mindhárman, s elindúltanak dolgaikra.
Olhájt a ház kapujában állott. Pillantása Rybaldot fenntartóztatá. Míg a más kettő ment, ezt mondotta megilletődve: Atyám félelmes dolgokat forgat elméjében; néhány nap olta sejtem azt minden mozdúltából. Légyen gondotok rá, s védjétek minden bajában. Kezetekbe bízom őtet, én rajta nem segíthetek, mert előttem titkot űz.
– Ne félj, kedves leány, monda neki Rybald; én nélküle vissza nem térek; együtt látsz meg bennünket, vagy épen nem.
– Isten szent nevéért, ezt sóhajtá Olhájt; s oly közel-e a veszélyhez? Oh, légyen gondotok reá! De legyen magatokra is, mondá lassúbb szóval.
– Most kap becset az élet előttem, felele Rybald, minthogy azzal néked tehetek szolgálatot, s te gondban vagy érette!
S ment amazok után. Amint eltűnt az Olhájt látása elől, ez visszafordúla a grádics felé. Könnyek reszketének szemeiben.
Már a szénpataki völgyben járának, közel a Tűzszirthez. – Az éj gyönyörű volt; a csillagok nyájas játékban szikráztanak alá. A lomniczi csúcs, elfedve hóval, kevélyen fejérlett a hold világában. A szellők melegen lebegtek; csendes vala minden. A három elmerűlve vala, mindenike saját érzelmibe. De amint a csillagok tizenegy órára mutatának, ijesztő zördűlet méne keresztűl a szirt hasadásain.
Günther hirtelen kapa két társa karjához, s: Most ideje! úgymond.
S íme látják jőni a barátot, le a maga tetőiről. Bálványkövek hömbörgének léptei alatt. A zöld tó zuhogva szakadt alá a szirtfalon, midőn behágott a vízbe. Karja ketté törte a legizmosabb tölgyeket. Megálla előttök kolosszi nagyságában. Rybald és Koptár kivonák kardjaikat, s nékimenének.
– Tegyétek le kardotokat, mondá a barát: az engem nem sért. A ki kiállja jelenlétemet, megkapja a mit óhajt.
– Ide tehát a kolcsot! kiálta Günther.
A barát levette azt cordájáról, s áltadá neki. Günther inte társainak.
Ím az arany kapu előtt állottak. Günther a zárba tolá a kolcsot. Rybald így szóla: Nekünk egy óra engedtetett, én tehát kinn maradok, s nézni fogom a csillagok forgását, hogy el ne késsetek.
Megnyílt az ajtó, s képzelhetetlen kincs terűle el szemeik előtt. Az egész hegyboltozat arany vala; arany útak nyíltak benne mindenfelé. Az iható arany lév folyt, mint egy széles és mély patak, s arany halak játszadozának benne. Arany réteken arany lovak legelének; a vert-arany hordókban állt; az arany bor kádakban tajtékzott s forrt; kardok és nyílak, paizsok és sisakok sárgán csillogtanak; arany tölgyek és fenyvek magasra nyúltanak fel, s ezer arany madarak csevegének ágaikon. Günther mindenhez kapkodott és ismét letette, hogy egyebet vegyen. Koptárral együtt már nagy rakás holmit tola a nyíláshoz, hogy majd egyszerre hömbörítsék ki a kapun, és mégsem szűnhetének meg mindég újabb holmit szedni.
Azonban a Gönczöl-szekere nagy útat teve az égen, s Rybald elborzadva látá hogy az idő mingyárt eltelik. Kiáltá Günthert, kiáltá Koptárt, de azokat siketekké tevé az arany. Akkor egyszerre nehéz lépdelgést halla, s jöve a hegyen a barát. Már az ajtó előtt álla. Rybald felcsapta kardját feléje, Olhájt nevét mondá ki, s a barlangba szökött, hogy legalább Günthert ragadhassa ki, de az idő eltölt. A barát rájok csapta az ajtót.
Olhájt egész éjjel nem alhaték. Mindég várta atyját, mindég kinéze Rybald után. Haszontalan! Rettegő sietéssel pillanta végig mindenik szobáján, nem találhatna-e valamit, melyből tudhatná, atyja mit forral, s a három hová mehetett. Végre kezébe akada atyja asztalában a Fráter Gregórius írása. Olvassa, megint olvassa, s rettegés szállja meg, hogy a kincset menének felvenni, hogy baj érhette. Hogy elenyésztesse gondjait, egy öreg asszonyhoz indúl, ki a ferdőben maga lakott. Elpanaszlotta aggódását.
Az öreg tartózkodva felele; de meghatva a leány könnyeitől, ezt mondotta neki: Tiszta-e lelked, s szándékod jó-e? Mert ha az, úgy merhetsz valamit. De ha elméd gondolatja zavaros, úgy elveszted magad; úgy ne merj semmit. Vannak bizonyos éjszakák, s akkor egy óra után rettenetes csataj kezdődik a barlangban, s egész hajnalig tart; a mi a földalattiak tolakodásának ellentáll, az tüstént megmered, s úgy marad, valamíg felszabadúlása nem történik. Ha látni vágysz, mi ment véghez amaz éjszaka az aranybarlangban, menj a három tóhoz, égesd meg a mi őket a merésre vitte, s hamvát öntsd ki a három tónak mindenikébe. Felduzzadnak azonnal; de ha a víz elcsendesedik, kimutatja a víztűkör, a barlangban mi történt. Óhajtom, tudhasd meg, a tiéidet mi érte.
Olhájt felballagott. Léptei oly könnyűk voltanak, hogy a kőtördelékek ki nem mozdúltak lábai alatt helyeikből. Ahol iszonyatos vápák nyíltanak meg ösvénye mellett, felfelé intézte tekintetét, s szédelgés nélkül ére a három tengerszemhez. Nehány helyt ürgék szaladtak el léptei alatt visítozva; a vígyázó gémkecske süvölte, s a csorda egyszerre nyargalt a jól ismert meredeken. Egy sas magasra emelkedék a felhők közt; a nap aranynyal hímezte meg tolla széleit; mérdelt szárnycsapásaival tartózkodék sok ideig azonegy helyben, s Olhájtnak úgy tetszett, hogy a felleglakta madár az ő védlelke. Körűle oly nagy vala a csend, hogy szíve dobogását is hallhatá, s a tó színe minden mozgás nélkül. Ketteje mint a kristálytűkör, visszalövelve eget és felhőit s a leány szép alakját; de a zöld tó nem csak síma volt, hanem általlátszó is, legmélyebb fenekéiglen. Nem ismert fűszálak nőttek a víz alatt; kövei csuda formákra forradtak össze, hogy a ki sokáig nézelé, kedv szállá meg, lemerűlni a víz alá, melynek mélységét semmi szem, semmi ólom nem mérte meg.
Míg az egyik tót megkerülé, hogy azon háromszög közepébe érhessen, melyet ezek itten tesznek, a szénpataki völgy megnyílt vala szemei előtt, hogy most messze kiláthata a királyi gazdagságú magyarföldre. A munkás Szepes előtte fekvék, mint egy falu határa. A faluk csak fekete foltok valának; a városok mint egy apró szállás az alföldön; a legmagosb hegyek gerinczei alacsonyak társaik sorában, mint a gyönge szelektől fodorított víznek színe. Útak és folyók, mint ezüst pántlikák, vonódtak el rajtok mindenfelé, s a végigláthatatlan sík összeolvadt a leszálló égboltozat végszéleivel. Olhájtnak szíve nagyobb hánykódásban vala, mint hogy a szép kinézésnél múlathasson.
A három tengerszem közepében hozzá foga munkájához, ahogy azt az öreg asszony hagyta volt. A habok búborékolni kezdének, előbb gyengédeden, mintha rajtok csak a nyári lebel szaladt volna végig. De most mindég inkább meg inkább dagadoznak, mindég inkább kezdenek harsogni és zajgani, s most már ordítanak s csapdosgatják az Olhájt lábait. Köd szállott alá a magasból, s Olhájt vak homályban űle. Szemei hozzá szokának. Formátlan alakok támadoztak előtte most, s mindég világosabban szemlélheté annak külrajzait; látta az övéinek holléteket; az ajtó előtte csapódott rájok. Koptár nékivetette magát teljes erejével, hogy azt kifeszíthesse; Günther mégis halmozta az aranyakat; Rybald egy O betűt karczolt az aranyfalakba. A zöld vadász10), lángszemekkel s tűznyelvvel, nékiment a háromnak; de minthogy ezek nem ügyelének rá, mormogva fordúlt el tőlök. Az arany lelkei minden oldalról tolakodának; a Koptár kardja első szabásra szétpattant, de a Rybald szablyája győzött; kikapta Günthert az ő köreikből, kit az ő csillogó alakjaik már gyűrűjökbe zártanak. Rybaldnak utolsó pillantata a falba-vésett betűre volt intézve. Olhájt hozzá kapott a süllyedőhöz, s egyszerre bomlott össze az álomalak; a köd hirtelen felszállott, mintha sebes fergeteg vitte volna magával, s a három tó nyúgalomba simúlt el. Olhájt magában álla, mint előbb.
A tél a maga sanyarúságában tért vissza. Olhájt elvoná magát minden társaságtól, és sokat imádkozott. Szent Sylvester éjszakáján elhagyá atyjának házát. Hó terűle el a tájon, mint egy halotti lepedő. A csillagok búsan pillongának, mint a kripták mécsei. A barát már a Tűzszirt mellett álla. Olhájt megszólítá: Nekem a te aranyad nem kell, úgymond; szánj meg, kérlek, s add ide kolcsodat, hogy az enyéim kiszabadúlhassanak.
– Ímhol az, felele néki a barát; többeket boldogítasz mint csak a tiéidet, ha magad el nem vakítatod.
Olhájt szökdelve ment felfelé. Amint ment, rózsák termettek léptei alatt; a hó, melyre hágott, hársvirággal hintődött el. Fülmilék csattogának a bokrokon. A szerelem az év minden szakát tavaszszá változtatja. S most megilleti kolcsával az ajtót; s az egyszerre pattan széllyel. Elbődűl fájdalmában, halva pillantván meg a magáéit. Hirtelen kapja fel egyiket a másika után, s kiviszi a barlangból. Ott visszatér életök.
– Szómat állám, mond Rybald, s Olhájt megölelte az ifjat. Mind a négyen elsietének, s midőn felkele a nap, már túl valának a hegyeken.
Günther felsohajtott: Oh, hogy csak egy darabot hozhattunk volna el!
De Koptár így felele neki: Ez a rendes leánygyermek megtanúltatá velem, hogy a szeretet több a haragnál; lemondok a háborúról, s megyek véletek, bárhová visztek el magatokkal.
Rybald pedig: Csak Kézsmárkra ne! hozzám, az Óriáshegyek közzé a csehföldre. Ott vár boldogság bennünket.
S a mit akara, meglőn.
Olhájt igen boldog leve Rybald által; hiszen ő ezt hozá magának az arany hegyből. Günther nem felejtheté a sok aranyat, s mindég fohászkodék, midőn beszéd aranyról vala; de lyánya elcsendesíté szíve vágyait, szava, pillantata által. Koptár, ily két lélek társaságában, szelíd leve, jó és víg, mint a Rybald gyermekei, kikkel játszadozni szeretett. Ez a szerencsés férj és nő, nem aranyért menének a barlangba, s így a barát is közelíte szabadúlásához. De azolta nem volt, a ki ugyanazt tégye. Négy század olta jár a kővé vált barát titkokkalteljes éjein fel és alá, s még mindég várja szabadítóját.