Alkonytájban a Fertő szélén űle egy gyönyörű leány, és font. A szálló nap súgárai játékosan múlatának a víz síkján, s az aranyfény, mintha szerelem leble fúvallaná, úgy terjeszkedék a kristály térségen a szép leány lábaihoz; nem lehete tudni, hozzá lebeg-e a fény vagy a lyányból ered. Hiszen ég és nap épen oly tisztán, épen oly ragyogva éle a lyány szemeiben, mint a lyány feje felett. A távolyban harangok adának jelt az esti könyörgésre. A leány térdre borúla, s összetapasztá szép keze tenyereit és újjait. Az ég, lángolva, az esthajnal egész pompájában, felmosolyga hozzá a vízből, s a leány, ég és víz között, úgy lebege, mint midőn az angyal elakasztja röpűlését, hogy ahhoz pillanthasson fel, a kitől küldve volt.
Egy halász elméne a leány mellett, s jó es tvét kívána neki. Visszaadá köszöntését, felemelkedvén térdeiről, s: Volt-e szerencséd? kérdé tőle.
– Semmit sem fogtam, felele sóhajtva a szegény ember; egy parányi hal tévede hálómba; csak egy falat; lásd. Gyermekeim éhen fekszenek le. Ezt mondá, s búsan veté el a kis halat a homokban. A kis teremtés egyet-kettőt mocczana, mintha érzette volna, hogy a vízhez közel van, melybe vissza kívánkozék.
A szelíd leány megszáná a kis halat, s az éh gyermekeket. – Kedves szomszéd, mondá a halásznak, kérlek, add el nekem a kis állatot, az gyermekeid éhét el nem olthatja; ímhol vedd érte a mit ma fontam. Vidd a falu asszonyához, az neked ád érte valamit.
– Te jó leány vagy, mondá Erzsinek a halász; bizonyosan az én kis Etelkám jutott eszedbe, ki ma sírva menne ágyba, ha velem e cserét nem tetted volna; de visszafizetem azt neked, eljön az idő. Majd ha férjhez mégy, oly halat fogok lakadalmodra, milyet Kálmán király sem lát asztalán. Áldás reád, édes Erzsi.
S most siete a falu asszonyához. Erzsi pedig hirtelen lenyúla a kisded hal után, s behajítá a vízbe. Vígan szökdele fel az két vagy három ízben, mintha szabadítóját látni óhajtotta volna még egyszer, s leúszott a tó mélyébe.
Egy lovancz, ki míg ezek történtenek, leszálla vala lováról, hogy azt a tóban megitassa, Erzsitől meg nem sejtve, látá a kedves alakot. A nap leszálla a hegyek megé; csak búcsúzó súgárai lövelének fel a sötétedő egen. A csillagok fényleni kezdének a kék boltozaton; úgy tetszék neki, hogy a szép fonó-leány esthajnalnak képe, csillagfényből, az ég színéből és a hajnal pirosából szőve. A leány felkölt, hogy haza indúljon. A lovancz nem tudott elmaradni látásától; úgy tetszék neki, hogy őtet ellentállhatlanúl vonja utána valamely ismeretlen erő. A ló dobbanásai a lyányt fölverték andalgási közzűl. Amint visszatekinte, nyomában volt az idegen.
A lovancz térdre ömlött a lyány előtt, s ezt mondotta neki: Bár ki légy, te, kinek nem találok nevet, asszonya e vizeknek, vagy talán valamely földi királyné, ki csak múlatságból öltözél szegénység külsőjébe, de kinek rád-született magasságod akként tündöklik keresztűl e födőlékeken, mint a hold fénye tör által a fellegek sűrű csoportozatin; engedd, hogy kísérhessem lépéseidet, mert már sötétedik az ég; te űlj fel paripámra, én gyalog megyek melletted.
– Vitéz, mondá a lyány, én az vagyok a minek látszom, s két kezem míve táplálgat; nevem is mutatja éltem nemét, mert engem fonó Erzsinek nevez mind e világ.
– Bocsáss meg, mond az ifjú, hogy fel merém lebbenteni a fátyolt, melyben rejtezkedni akarsz; de én el nem maradok tőled, míg lakodhoz érsz; lovancznak egyik tiszte védeni az asszonynemet.
– Kardodra a rövid úton nem lesz szükség, felele a leány, mert látd, amott fekszik előttünk a falu; ama végső házban, jobra, lakik az anyám; annak mécse csillámlik felénk.
Némán lépdelgének egymás mellett. Az ifjú szíve kimondhatatlan érzelmek között doboga. Hijába kerese szót.
Erzsi most monda: Elértünk a házhoz; s megrántotta a kis kapu kilincsét. Kösd a fűzhöz lovadat, s jer anyámhoz, s látni fogod, milyen az az én varázspalotám.
Az ifjú szavát fogadá.
Anyja, szép asszony s tiszteletre gyúlasztó, szelíd és nyájas, fölkele padjáról, s üdvözlette vendégét.
– Anyám, monda Erzsi, ím ez a lovancz engem herczegnének néz. Így tehát herczegnésen kell viselnem magamat. Adj helyt neki kastélyunkban ez éjjel, s osszuk meg vacsoránkat vele.
– Kérdésen kívül, mondá az anya; magyar nem szokott ajtót mutatni idegennek. Ha szűk is tűzpadunk, oly szívesen fogad vendéget, mint a leggazdagabb palota az országban. Szent királyunk meghagyá, hogy az idegeneket fogadjuk szívesen, s bizony ez az ő hagyása örökre fennmarad közöttünk. Ma vendégünket örömestebb látom mint egyébkor, mert nem csak szívesen fogadhatom, hanem többet is tehetek elébe. Egy halászné, haza térvén a városból, hol vásáron vala, beszóla hozzám. A Fertő túlszélén lakik, s nem mere sötétben menni; egy nagy ikrás pontyot hagya itt; az lészen mai vacsoránk.
S amint anyja ezt mondotta, egy halászné kele fel a szögből, szép, milyet Erzsi még nem látott. Mágusi erővel, mint a hegyek tavai a hold fényében, vonta magára a szemet; színe mint a hóé; de szemeinek tüze gyanút támasztott, hogy e hó alatt örök paradicsomi rózsák tavasza virít, és hogy csak szerelem leblének van hiányával, hogy ellenállhatatlan hatalomban ragyogjon. Helyt fogának az asztal mellett, s a lovancz kezdé beszédét.
– Ti engem vendéglettek, s nem kérditek, ki vagyok.
– A ki vendége nevét tudakozza, és csak azután látja szívesen, az vendéget nem lát szívesen, mondá az asszony; azonban ha kedved van, tudatni velünk ki vagy, vitéz férfi, örömest halljuk a mit előnkbe adsz. Hogy messze földről jövél közénk, azt beszéded hangján is vesszük észre.
– Valóban messze földről, felele a vendég; az én hazám Itália; nevem Rátold, nemzetem normann. Atyám elhagyá honát, elterjedvén ott a hír, hogy az Olaszföldön győzünk. Anyám megholt vala, s így az atyámat semmi meg nem tartóztathatá hogy veszteg maradjon; lement Olaszországba, s vitt engem és nálamnál ifjabb húgomat. Vitéz ember volt, s a király gazdag birtokkal jutalmazá meg hadi tetteit. Kész volt mindég harczolni, de amint egyszer a görög császár hajói ellen kiméne, ott maradt; győztünk ugyan, de haza térvén, rettenetes vész veve elő a tengeren, s a hajó, melyen atyám vala, elsüllyedett. Én sokat sírtam amint meghallám a hírt; ha magával vitt volna el, legalább együtt veszénk; sokat sírtam azután is, de a sírás a holtakat vissza nem adhatja. Én és a húgom Apúliában nevelteténk egy rokonomnál, ki ott még előbb telepedett meg. Ez magáévá akarta tenni pénzünket vagyonunkat, s azzal sokat nem gondoltam. Ha megnövök, kardom visszaszerzi, gondolám magamban. Húgom nem tudá, ha gazdagok voltunk-e vagy szegények, én pedig óvtam magamat elmondani azt őneki; előbb vissza akarám szerzeni a mi minket illete, hogy vele mindenben úgy osztozhassam, ahogy hív testvértől várhatni. De midőn épen azt forgatom, hogy álnok rokonomat mint támadjam meg kardommal, húgom vallást teve előttem, hogy szereti Gernándot, hitetlen gyámunknak fiát. Mit teheték így? Gernánd szép gondolkozású ifjú volt, őtet én is szerettem. Eltökélém tehát magamban, hogy igazaimat a birtokhoz húgom javának feláldozom. Kálmán királynak követei épen akkor érkezének Rogér királyunkhoz, nőűl kérni annak leányát, Buhillát. Rogér nem ismerte vala Kálmánt és ezt az országot, s követséget külde ide, hogy az tekintene meg mindent, és neki vinne hírt. A követek esztendeje már hogy itt múlatnak, és én nekik egyike vagyok. Én a mit itt láttam, nagyon megszerettem, s minekutána az öreg Gernánd elhala, az ifjú pedig elvette húgomat, s a húgom vele szerencsés, megállapodám előbbi feltétemben, hogy itt maradok. Kálmán király zászlóaljában vettem szolgálatot, s lesz alkalmam fényt vonni nevemre vitéz tetteimmel, mert a keresztes-had a széleken van, s be kíván bocsáttatni. A király megtagadá kérésöket, mert nem felejti, mint viselék magokat a régibbek. De azok nem akarnak megfordúlni, s Kálmán vitézeket széd. Óvárra megyek, a várnagyhoz, s viszem a parancsot, hogy az őrizet utolsó legényéig ne tágítson. Kálmán maga is jő, noha kevesed magával. De ő király, és így magában is egész sereg. A katonát hamar éri veszély; de ha én életben maradok, úgy hiszem, egy egész vár lesz jutalmam, mert engem hűségben, vitézségben senki felűl nem múl; s akkor…
A szó elhala ajkain, mert szeme és az Erzsié összetalálkoztak, s kétség támadott, ha mind az, a mit neki idővel fog ajánlhatni, illő adomány-e ily mennyei alakhoz.
A halászné, míg így folya beszédek, felkele s kiment. Ekkor beszóla az ablakon: Lovancz, paripádnak baja van; el akarja tépni fékét; láss hozzá hamar!
A mint Rátold kijöve, a ló hányá-veté magát, hortyogott, ágaskodott, rugdalózott; de távozván tőle az asszony, Rátold pedig közelítvén, ennek szavára azonnal elcsendesedék. Míg Rátold a megtágúlt hurkot szorosabbra voná a kantárszáron, a halászné ezt súgá neki: Lovancz, paripádat én ijesztettem el, csak azért hogy jöjj ki, s titokban szólhassak veled. Rövid az idő, s nem veszed balúl, ha nem úgy szólok amint asszonyhoz illik, hanem ahogy az idő parancsolja. Én herczegné vagyok, szabad vagyok, szép vagyok, gazdag vagyok, s szeretlek. Becsűllek azért a mit húgoddal tevél. Ha nőddé akarsz tenni, ímhol jobbom; még ma viszlek el váramba, s azonnal űljük menyegzőnket. Te léssz első a királynak széke mellett, első tekintetben, méltóságokban, gazdagságban, ahogy vitézségben és deliségben vagy az. A mit egy szerelmes nő kimondhatatlan tüze tehet, mindaz új meg új örömekkel ékesítse mindég éltedet. – Ismét kinyújtá felé bájos jobját.
A hold reálövellé ezüst fényét; úgy álla ott mint egy eleven súgár; s amellett oly varázserővel, annyi kellemmel mosolygott, oly bizonyosságban hogy győz, és mégis oly igen kérőleg. Pillantásai, mint a mézbe mártott nyíl, keresztűl járák az ifjú vitéz szívét; de ő, bármi kecsegtetők valának ajánlásai, bármi nagy a kísértet mely az asszony szépségéről reá hatott, tántorodhatlan marada. Szemeit erről az ablak tüzére vetvén, így felele: Herczegné, te engem oly magasságra vonsz, hogy belé főm szédeleg. Látod e kis ablakot? magasbra annál a ki e kis házban lakik, óhajtásim nem mennek. Ő egész czélja életemnek, s én tőle soha nem távozhatom. Inkább halálomat! – Parancsolod-e, kérdé tovább, hogy felkeressem emberidet, hogy őket hozzád elhozzam?
A szép asszony gyönge tenyerével födé el könnyekben ázott orczáját, s a másik kezével inte Rátoldnak, hogy távozzék. Mint a ki igen is közel ment a tűzhöz, ijedve szökel vissza, úgy fordúlt el Rátold; nem tekinte többé a bájos alakra, s a viskóba siete.
A szobába lépvén úgy jára, mint a ki az éjjeli vígadás szemfényvesztő pompájából a csillagos éj nyúgalmába tér el. Ezek a lármás szédítő örömek oly kisdedeknek látszanak neki, s egészen eltűnnek a mennynek csendes nagysága mellett. Mely boldognak érzette volna magát, ha Erzsinek szemeiben tudta volna érzeni, a mi a gyönyörű leány keblében hánykolódott! Lelkében egy-két percz alatt minden elváltozék. Ő is kijött vala a szobából, látni, a ló körűl mely baj van, s hallotta a mit az asszony monda Rátoldnak, és a mit ennek Rátold felele; s mi vala természetesb, minthogy a szerelmet visszaszeretés jutalmozza?
De Rátold alig űlhetett az asztal mellé, midőn az úczán egyszerre Tűz! Tűz! hallatszék. A szobát eltölté a pernyeszag. – Erzsi kiálta fel: Anyám, ne félj; itt vagyunk mi! S Rátoldhoz fordúlva: Házunk ég! úgymond.
Az öreg kiszaladt, s Erzsi és Rátold utána. Szomszédjok gyúladt vala ki, s a láng már hozzájok is általcsapkodott.
A Halász-herczegné megállott a kútnál, néhány nem értett szót bocsáta le a kút mélyébe, a lángba lobbant ház felé felvete egy marok vizet; s íme a vedrek önmagoktól keltek ki a kútból, s képzelhetetlen sebességgel ment be és ki a gém, s a vederből fercsengett a víz a perczegő szalmafedélre s mindég ott, hol a láng legdühösebben költ. Kevés pillantatok alatt el vala oltva a tűz.
Midőn a láng egészen elaludt, csak akkor szalada együvé a falu. Ez az eső ugyan jókor jöve, mondának a lakosok; ez nélkül egy ház sem maradott volna köztünk. Erzsinek anyja is e gondolatban volt. De míg az öreg a maga szomszédjával és némely öregebb lakosokkal a kárt tekintgeté, s nézték, a tűz miként és honnan eredett; Erzsit és Rátoldot a halászné azon helyre vezette, hol Rátolddal szólott vala.
– Amint látátok, meg fog győzhetni benneteket, hogy én sem halászné, sem herczegné nem vagyok, noha mind halászné, mind herczegné vagyok, úgymond. Nekem a Fertő birtokom, s én vízi-fejedelemasszony vagyok; nevem Hullámka. Erzsi, te engem ma örökre lekötelezél. A kis hal, melyet vizemnek visszaadál, nekem kedvenczem, melyre nagy gondom van; ahhoz igen különös szerencse van fűzve, de azt előttetek felfödnöm nem szabad. Midőn azt nekem visszaadád, azonnal jöttem ide, hogy neked egy adománynyal köszönjem meg jóságodat. Akkor jöve Rátold együtt veled. Láttam hogy ő szeret, de tudni akarám, lángja nem hirtelen fellobbant láng-e. Kísértésem nem vala kicsiny, úgy gondolom, monda mosolygva; kiállá azt, s ez őt méltónak kiáltja hozzád. Fogjatok kezet, szerencsések lesztek. Valamikor szükségtek lesz reám, fonj egy orsónyit mint az volt, melyet a kis halért adál, lökd vizembe, s én nálad vagyok. Te pedig Rátold, menj; a Keresztesek lovai már honom vizeiből itatnak, kevés napok alatt a Lajtánál lesznek, Óvár mellett. Állj ellent nekik, mint nekem állottál, s a győzedelem tiéd; nincs vas, mely úgy tudjon sebzeni mint az én tekintetem.
Összefogá a két szerelmes jobját, s beugrott a kútba. Rátold és Erzsi az épen emelkedő nap színe előtt esküvének örök szerelmet, hűséget. Rátold felszökék paripájára, s Óvár felé vette útját. Erzsi visszatére kamarájába s font. –
Kevés hetek múlva az úton, melyen Rátold méne minap, egy vitéz közelíte a falu felé, de bús kedvvel; arcza sápadt volt és véres, s eltikkadva látszott lenni. – Nagy Isten, monda Rátold, mert ő vala a vitéz; mi történt itt, s hova lőn a falu? – A csendes lakok pusztán állottak, leégett födelökkel. Sarkantyút ada kifáradt lovának, s ment arra, hol az Erzsi lakja állt. Üres vala a ház, s szemeit rémíték a feketére festett falak. Elhala fájdalmában.
Valamely alak, mely tántorgva bolyongott a romok között, eltére útjából, s nem akara Rátoldtól láttatni.
– Uram, hozott Isten! monda; hiszen te is miénk vagy; midőn Rátold közelébb jöve, s ő és ez egymásra ismerének. Rátold látta hogy ez az a halász, kitől Erzsi a kis halat megvette volt.
– Mondd el csak, jámbor, kérdé Rátold, mi történt itten? s hol van az most, ki e házban lakott?
– S ismernéd te őtet? felele a halász; most az én kalibámban múlat, s síratja leányát.
– De mi bajok leve? kérdé Rátold kővé meredve.
– Ah, felele a halász, az a haramianép, a Keresztesek, ránk ütének, kirablák, hamuvá égeték falunkat, egyike Erzsit felvetette lovára s elnyargala vele! Hihetőleg táborokban tartatik a gyönyörű gyermek s szolgálójokká lett.
– Szabad lesz, vagy meghalok! kiálta Rátold haragra lobbanva. Szólíts elő minden fegyverfoghatót az egész tájon; én rájok ütök.
– Oh, felele az ember, mi csak vezér hijával vagyunk; az egész környék készen áll; te menj kalibámba; sebeid vagynak, s ápoló kézre van szükséged. Erzsi anyja ott van; ő segélyedre lesz.
– Sebem nékem nincs; te a Keresztesek vérét látod rajtam, monda Rátold, s a kaliba előtt állának.
Ágnes mélyen síra fel, amint Rátoldot belépni látta. – Szólj, mi hoz tégedet e helyre?
– Mihály, a Kálmán király nagybátyja, hétszáz vitézével támadá meg a Kereszteseket. Mi csak fekvésöket akaránk kitanúlni, de az öreg herczeg ősz hajjal sem feledheté ifjusága hevét. Messzebbre ment bé mint az okosság engedte, s körűlfogának; karddal kelle útat csinálni megmenekedésünkre. Maga a herczeg elesett, s vele igen sokan mások; magam sem értem, mint tudtam keresztűl csapni annyi kardokon; de úgy tetszik, mintha ma kerűlne a vas; számtalan dárda vala felvonva rám, számtalan nyíl pattoga le pajzsomról: magam karczolást sem kaptam. Mihelyt vége vala a küzdésnek, siettem oda, hová szívem vonszott.
– E szerint betölt a mit Erzsim álmodott, mondá anyja. Te alig hagyál el bennünket, s mingyárt nekiűle guzsalyának s font. Amint tele foná orsóját, ezt mondá: Most őtet nem féltem többé. Mint értette légyen a szót, nem tudom, de a szó, nemes lovancz, téged illete.
– Bár önmagáért font volna inkább! sóhajtá Rátold, úgy őtet nem érte volna baj: engem kardom véd. De a leány szerelmének ez az újabb bizonysága gyógyító ír vala sebeire.
A nap a leány kesergései alatt múlt el, s Rátoldnak lelkében az a remény támada, hogy Erzsijét ki fogja szabadíthatni.
Reggel egy kisded csoport gyülekezett a kaliba mellé; széllyeltolt harczolók, izmos karú földművesek, lángolva azért, hogy a zsiványhadon bosszútállhassanak, s vezérökké kívánák Rátoldot. – Felkerűltek a vívók hátúljának, mert Rátold tudta, hogy Óvár magát nem tarthatja sokáig. Hajolván a nap, már a had sarkában voltak, védve a mocsárok által, s erdőkbe rejtezve. Onnan kiláthatá a Kereszteseket.
A Lajta mellett egy egész sátorváros nyúlt el addiglan, hol az egyesűl a Dunával. A Keresztesek hada, Emikó alatt, Óvárnál fekvék; de a sátorokban temérdek sokaság nem talála helyt. Őrtűzeik a szerént csillogtak mint a csillagok az égen; csoportokra foszolva mentek ki rablani, öldökleni, pusztítani a vidékre, s gazdag zsákmánynyal tértek meg, versengve egymás között, hasonlók a tengerekhez, melyeket ellenkező szelek dúlnak. Emikó, s Tamás lovancz, Vilhelm, Klarbold, és még más vezéreik nem bírának velek; a vad nép zúgolódva engedelmeskedék még vadabb hadnagyinak.
Ezek éjjel az Emikó sátorában űltek. A keresztes zászló, kiszögezve a sátor előtt, csapongott ide s oda, mintha kárhoztatná, mit a szent jegyet viselő gonoszok cselekedtenek. A hold, vastagon tornyosodó fellegiből tisztelő tekintetet lövele olykor a szent jelre, de a siető fellegek mingyárt béborították – jövendőlő képei a zsiványhad igyekezeteinek.
Vacsoráltanak vezéreik: Emikó, Tamás, Vilhelm és Klarbold. A bükk- és nyírhasábok kétes világot terjesztettek el; a szurokfonadékok szomorúan kevergeték füsttel egyveleg lángjaikat az ég felé; a sok szolga jött és ment, majd felpislítva a bizonytalan fényben, majd a homályban eltűnve, mint a sötétség fejdelminek szerencsétlen martalékai.
– Vitézűl összeaprítánk, kik utoljára omlának ki a várból, mondá az egyike.
– Nem tarthatják sokáig magokat, mondá a másika.
– Miénk az egész ország, ha Óvár eldől, mondá Vilhelm, s akkor vitézségteket fejedelmisen jutalmazom meg.
– Hogyan érted azt? kérdé Emikó.
– Az utolsó küzdésben én szeltem le a király legközelebbi rokonát, s így az helyett én vagyok örököse; a magyarföld királysága engem illet.
– Úgy még azt kérdd, ha koronád mentté teszi-e fejedet kardom ellen; mondá Klarbold.
Vilhelm haragra gyúladva szökött fel űltéből s előrántotta szablyáját.
– Legyen eszetek, kiáltá Tamás; elébb vegyétek meg a várost, s akkor osszátok fel az országot.
– Nem úgy, mondá Klarbold; osztozzunk mingyárt! mingyárt! Egyikünk az országot kapja; másikunk minden aranyát, ezüstjét; harmadikunk minden szép asszonyát és lyányait; negyedik folytatja útját a Szentföld felé, s mi többiek mindent adunk neki, a mire szüksége lesz magának és hadainak. Koczkát ide, s az osztály mingyárt megesik.
– Én vetem a koczkát, mond Emikó; én a lyányokat veszem. A magyar leány szép birtok. Utolsó csapásomban egyet kaptam mutatóba; az oly gyönyörű, hogy nem nyugszom, míg mind enyém nem lesz. A kit sorsa királylyá tesz, nekem egy herczegséggel fog tartozni. Abban élek majd, mint egy paradicsomban.
– Lássuk a leányt, kiáltá Klarbold.
Emikó felkele, s áltvitte őket a szomszéd sátorba, s félrerántá a kárpitot. Ott űle a szép leány, s sírt és font.
– Igazod van! mondá Klarbold, s Tamás beléugrata szavaiba: Oh ezért örömest odahagyhat az ember egy országot! De hihetd-e hogy ennek találod mását Magyarországon? Ha neked volnék, én ez egyért mind oda adnám a többit.
Emikó kivitte őket a sátorból.
– De mi lele téged, hogy a szép gyermeket még éjjel is fonatod? kérdé Klarbold.
– Azt neked el kell mondanom, mondá Emikó; mert a dolog csudálatos. – Amint elhagyám váramat, az anyám testvére, egy vén leány, lent ada nekem, s meghagyá hogy fonassam meg az első rableánynyal, kit magam fogok elfogni, kit lovam hoz táboromba, és a kinek feje mennyei tűzként csillámlik. Ha az sírással fonja meg a lent, ha sírással fehéríti ki, ha sírással szövi gyolcscsá, és ha inget sírással var belőle számomra, úgy az ing engem jobban meg fog védeni minden pánczélnál, úgy engem semmi fegyver nem fog. Nem egészen értettem a néném szavát; de amint minap kirablottam egy falut, ezt a leányt láttam meg, hogy előttem egy lángba borúlt házba vonta meg magát. Feje csillámlott mint a menny tűze. Akkor jutott eszembe a mit néném mondott volt. A leány futott a házból, én utána; megragadtam azt, felrántottam lovamra, s szaladánk. Most durván bánok vele, hogy szüntelen sírjon míg a munka tart.
A hajnal hasadozni kezde. A tábori-kürtök megriadának; a vezérek odahagyák a sátort, mindenike hadaihoz ment, s kezdődék az ostrom. Erzsi szíve mély bánatában mindég fona, s könnyeivel áztatá lenét. Bármely nagy vala körűle a zaj, bármint futának, tolongának azok, ő mindég fona, mindég fona. Végre tele vala az orsó. Ekkor felkölt, s: Hullámka segélj! ezt kiáltá, s a Lajtába löké fonását. Nem vala mit késni tovább, mert az ostrom nagy tűzzel folyt. A Keresztesek már úgy hitték hogy zászlóikat ki fogják szögezhetni a megmászott falakon; csak a király nagylelke s a magyar nép vitézsége tartóztatá kevés ideig a győzedelmet.
Alig vala vízben az orsó, s a Lajta azonnal duzzadni kezde, a Keresztesek hídjait eltépdelte; a rét, hol táborok állott, le-leszakadt lábaik alatt, s nyomaikban forró víz serkede; a lovak lehányák űlőiket, s keresztűltörtek a gyalogságon, s azokat összetaposák. Vízi csudák jövének elő a folyamból, olykor pánczélos halemberek is, kik, midőn a kereszteshad emberei kardot rántottanak rájok, oly sebességgel fercsegték bőv vizeiket, hogy egyszerre lerogyának. S a zavar, kivált a tartalékhadnál vala igen nagy. Kik a bástyák körűl dolgoztanak, látták a zavart, s megfordúltak, részint segélni, a kiket megtámadva gondoltak lenni, részint hogy idejében futhassanak. A tábor tüzet kapott, s dühösen lobogtak lángjai. Rátold csak azt várá, hogy kezdődjék az ostrom, s meggyújtá a sátorokat. A fogoly magyarok fegyvert ragadtak. A mi pánczélt, kardot, nyílat, gerelyt, láncsát, dzsidát a Lajta és a Duna Aba és Endre királyink ideje olta elnyelt, mindazt most kihányák a habok, s a foglyok mohón kapkodák fel. A király kiomlott a városból, hogy használhassa az ellenség megmagyarázhatatlan visszavonúlását. Kimondhatatlan volt a keveredés. A szaladóknak úgy tetszett, mintha híd állana a Dunán, de az csak szemfényvesztés volt; oda szaladt minden, s a vízben találá vesztét. Semmivé lett a temérdek sokaság; igen kevesen, s ezek közt Emikó és Vilhelm, lovaik gyorsaságának köszönheték üdvöket.
Kálmán Rátoldot előtalálta, midőn ez űzésre buzdítá a foglyokat. A király, a magyarok, sőt még a zsivány ellenség is, úgy hitték, hogy a győzödelem onnan jő, mivel Rátold hátúlról rohant az ostromlóknak. Mihelyt megleve a zavar a keresztes nép közt, a Lajta azonnal visszatért medrébe, a fakadások eltűnének, s a föld többé nem ingott. A király mondá Rátoldnak: Te az országot és engem nagy inségből ragadál ki; királyi adomány légyen vitéz tetted jutalma.
– Uram, felele ez, s el akará mondani, mit köszönhet a Hullámka segédjének; de egyszerre ömlött a könnyű eső, s egy lassú szózat ezt súgá neki: Hallgass! – Rátold engede az őtet védő vízi-fejedelemnének.
Kevés napok múlva meglőn a Rátold és Erzsi menyegzőjök. A halászember nem feledé ígéretét, s oly hallal kedveskedék a szép menyasszonynak, milyet a Fertő sem azelőtt, sem azután soha nem adott; Erzsi pedig azzal köszöné meg a hív ember szívességét, hogy a kis Etelkát magához vevé, s úgy látá gondját, mint tulajdon életének.
Rátold kedves Erzsijével és az Erzsi anyjával azon jószágba költözék, melyet neki a király ajándékozott, s abban oly boldog életet éle, hogy Erzsijének nem volt oka, Hullámkának kegyét, férje vagy maga eránt, új fonadékkal megnyerni.
Rátoldnak nemzetsége még él. Úgy beszéli a monda, hogy a háznak minden század kezdetével egy lyánya születik, ki teljesen hasonlít a törzsanyához, s a nemlátottnak különös kegyében áll. Általjában a szeretetre méltó törzsanya s Hullámka vetélkedve őrzik egymással a halhatatlan nemzetet. Úgy beszélik a ház cselédjei közönségesen, hogy az éjfél óráiban oly pergést hallanak mint a fonóleány orsójáé, s ez a pergés úgy tekintetik, mint a mi a háznak boldog jövendőt ígér. A dajka azt is hirdeti, hogy a fonó Erzsi bájos alakja megjelene egy kisded bölcsője mellett is. Nem szenved kétséget, hogy Hullámka külömböző időkben jelentette ki kegyeit a háznak sok egyes tagjai körűl; de annak elbeszélése nem tartozik azon regéhez, melyet itt Rátold és a szép Erzsi felől mondánk.