Gonosz lelkeknek kelle űzni játékaikat, s jó idő olta már, a Rónaszéki sóbányák között. A munkások bosszantgatva láták magokat; gyertyáik minden ok nélkül el valának fúva; legerősb szerszámaik a legparázsb tárgyakon szétpattantak; incselgő rémarczok, torzongó alakok lépdelgének gúnyolódva, kaczagdálva elejökbe; s hamidőn egyike vagy másika a bátrabbaknak hozzá csapott a kísértőhöz, közönségesen társát találá, s örök czivakodás folyt közöttök. Haki úgy hívé, hogy annyit izzadva, nagyhasznú munkán esett keresztűl, megszégyenűlve látá hogy nem sót, hanem hasztalan nyirokföldet, vagy valamely buta göröngyöt ásott ki. Pezsgés bongás hallatszott a föld alatt; vízerek fakadoztak az aknák mélyében. Más helyt útjok beszakadozott, béomlott; ijedség, rettegés, s a félelmek egész sápadt serge szállá meg a dolgozókat: fogyott azok száma, kik mélyebben akarának a vágásba behatni, s végre az ásás egészen félbeszakada.
II Ulászló, ki gondatlanságai által oda vivé a dolgokat, hogy azon felűl a mit művelés nélkül adott a föld, alig marada jövedelme, minden restsége mellett elszáná magát, hogy egy útat tesz Máramarosba, s jövedelmeinek e nem szegény kútfejét, ha lehetséges volna, újra feléleszti. Szállásának Huszt várát választotta. Sóvárról és Erdélyből előszólíttatának a bányászok, hogy a király jelenlétében tegyék meg próbáikat. Ezeken kívül a hazából és a külföldről számtalan vakmerő tolongott ide, külömbözőleg izgatva büszkeség, bér reménye s magahittség által. Huszt hemzsege vendégektől. A mi ottan nem talála helyt, kalibákban tartózkodék a Tisza szélein. Mozgásban vala minden, mert más nap reggel a király maga is Rónaszékre készűlt, szeme előtt tétetni meg a próbát, a veszedelmesnek híresztelt ásás ha folyamatba hozathatnék-e.
Napkiköltekor indúltanak a szekerek. A hegybérczek ragyogtanak Huszt körűl a reggel fényében, mint egy korona, melyet a táj ajándékúl akara benyújtani itt megjelent uralkodójának. A Tisza, mintha ábrázolni akarta volna a nép kiapadhatatlan szeretetét, medre hosszában tologatta tisztelő habjait, merre a király ment, s a felgyűlt sokaság úton, útfélen, a terepély tölgyek ágain, s az emeletesb helyeken s a közelb sziklákon, csoportokra verődve csudálgatá menését. Méltósággal haladott az keresztűl a tolakodó sokaságon; de sem a katonaság nagy száma, s csillogó ruházatjok és fegyverök, sem az ország nagyjainak fénye nem ígézte el annyira szemeiket, mint maga a király, ki itt, a próbatevésre összesereglett bányásznép közepében, tisztelést parancsoló felséggel ballagott paripáján; és a király leánya, kit asszonykísérői fogának körűl nagy fényben. Akként tűnt fel az az őtet kísérő seregben, mint egy nagytüzű planéta, cselédkedő csillagai közt. De valamint a hold áll közelébb az emberhez, s szíveinkhez inkább szól, kebleinkbe inkább hat, mint a távolyabb Jupiter: úgy érzé egyike az ő kísérőinek ellentállhatatlan erővel vonszatni magát azon hölgy felé, kihez itt egy neki kedvező történet közelre ejtette; s a természetnek minden dicsősége, az uralkodónak minden csillámlása eltűne szemei elől. Mely szerencsésnek érzé magát, hogy nem kis ideig közel lovagolhata hozzá! A szép hölgy egyike vala azon súgár növésű alakoknak, miket szemünk az életben mindég keres, de ritkán lél fel; alkalmasan amilyeknek a tündéreket képzeljük. Az Éj szerelemmel nyomta csókját homloka fürtözetére, és a ki kék szeme párját láthatta, megérté, miért szokás az egeket a többes számban mondani. Annyi kellem, annyi kecs, annyi báj vala elömölve rajta, oly varázs lelki kedvesség lebege orczáin, hogy nem találtatott annyira gyakorlott művész, kinek ecsete el ne akadjon festésén; hogy mindaz, a kit szerencsés vagy szerencsétlen csillagzata elébe víve e látványnak, kénytelen volt vallást tenni, hogy ezt az ő valósága egész ígézetét semmi művészség nem másolhatja, hogy azt csak a szív kaphatja fel.
A hölgy nádorunknak leánya volt; neve Sarolta; kevélysége atyjának, s a király leányának barátnéja s minden öröme. Az idegennek egyedűl őreá intézett figyelmei nem kerűlék el a leány észrevételét. Hideg nyúgalomban fordúla a királyleány fő-udvarmesteréhez, s kérdé ettől, ki légyen az idegen? Nem ismerte. Honnan jött? Nem tudta. Husztra mikor érkezett? Tegnap estve és egyedül.
Még egyszer pillantá meg az ifjat, s mély gondolatokba süllyedett. De a hölgy pillantása égetve hatott az idegen szívébe, s ahogyan a phoenix kél ki megifjodva a lángok közzűl: úgy fakada nyílásra az ő keble lángjai közt az örökkéifjú szerelem.
Megérkezének Rónaszéken. A király leszálla lováról, kísérői követék példáját, s minden a lyukak felé tolakodott. Csend terjedett el a mélyben, mintha a földalattiak annak akarák vala bizonyítani tiszteletöket, ki felettök uralkodik a földön. Azonban hogy ők urak a magok birtokaikban, azt más szerrel mutatni meg, csakugyan jónak láták.
Amint egyike a merészebbeknek leereszkedék az aknába, s kötelen a sómennyezetig ért, egy látatlan hatalom által ismét felhajtaték a kötel, s a vakmerő elterűle a földön. Súly függeszteték súlyra, meddig bírta a kötel; a legmerészebbek ráűltek s leszállítaták magokat. Mind haszontalan! csak annyira mentek mint az első.
Míg a próbák tétetének, egyike nyomban a másika után, és mindég siker nélkül, a királyleány körében zsibongás támad. Egy kisded öreg, bízvást törpének lehete nevezni, ravaszúl keresztűl csúszongott a fegyver és tolongás közt, s az aknánál megállott. Most az asszonyok csoportjába fúrja magát; tolja őket, taszítja; lábára hág Saroltának, s magát a királyi leányt is durvácskán megérinti, s már az üreg mellé tolakodék, midőn nehány férfi előugrik, s a gorombát megkapja, megtépi, megrázza.
– Mondd ki reá az ítéletet, királyi hölgy! kiáltá egyike; agyon, agyon őtet! be vele az aknába!
A kis ember handzsárt ránt. Sarolta karjába ömlik, s így szólott a király leányához: Az asszony dísze szelídség, és amint legfőbb közöttünk te vagy, légy te példánk is nékünk kisebbeknek; bocsásd meg a tévedt’ tettét. Magok a lelkek is, a gerjedékenyek, tűkrözzék benned magokat, s tanúlják meg, ember mint fékezi haragját.
Bájos mosolylyal felele ez: S annyira ragadhatott el téged e pillantat, hogy barátnéd szíve felől kételkedhetel? Büntetésűl te oldozd fel bilincseit, s mondjad neki, hogy szabad.
A törpe hallá a szót, s csudálatos hánykódásokban látszott lebegni. Düh, rettegés, hamis szégyen és bosszantó tűz váltogaták egymást arczvonásiban, s midőn Sarolta feloldá béklyóját, könyűk hullottak őszűlt szakálára. – Meglátjuk egymást! monda.
Azon pillantatban megszakad az aranyláncz Sarolta nyakán, s az üregbe suhan. – Anyám képe! kiáltá.
Az idegen megragadá a kötelet, s lebocsátkozott; a törpe pedig bérohant a torkolatba, az idegen után. Kevés perczek múlva magától görge fel a kötel. Ijedve fordúlt oda minden szem, s minden kebel szabadabban lélegzék, midőn az idegen ismét láthatóvá lőn. De mint levének oda, látván, hogy a ki szabadon tartózkodva méne alá, most kötélhez csatolva jöve fel, hogyan a bányászok betegeiket szokták felhúzni. Az aranyláncz a képpel, karjára vala tekerve; maga a szép ifjú ájúlásban volt.
Az asszonyok gondjai életre nem hozhaták. Sarolta kész volt volna életét adni érette, csak szemei egyszer nyílhattak volna meg. Az udvariorvos segélyére szólíttaték. Az a félholtat a legközelébbi házhoz viteté, de ijesztő fejcsóválással felele azoknak, kik tudni akarák, ha reményli-e javúlását. Mi szívesen maradott volna el Sarolta a többitől, hogy szolgálhasson körűle! Úgy rémlett neki, hogy az ifjú csak tőle veheti gyógyúlását. Gyötrelmes öröm vala tehát, azt értenie az orvostól, hogy láncz és kép karjáról le nem fűzethetnek.
Víg és lármás vala reggel a kijövés Husztról, vissza most bús és csendes. Az éj leszállott. Húnyva vala minden szem; de nem a Saroltáé, ki erősen meghatva a mai nap történetétől, nyugtot nem találhata. Szüntelen előtte lebegett az idegen, majd amint az ifjúsága virágában mellette lovaglott, majd ismét halotti sápadt színében, körűlfűzve feloldhatlan aranylánczától. Olykor a haláltól megszabadított törpe is szeme előtt lebege, s lehetetlennek látszott neki e külömböző érzéseket, gondolatjának ezeket a tarka képeit rendre osztani. De íme reggel felé ágya előtt állott a törpe; sókoronával fején, jobjában a sópálczával, s ruhája kristályokkal elborítva.
– Ne rettenj meg, lyányom, úgymonda neki; én barátod vagyok. Valamely erő vonz hozzád; nem lehetek tovább látásod nélkül; meg kelle köszönnöm a mit érettem tevél. Ha te nem költél volna védelmemre, most nem élnék. Tudnod kell, ki vagyok; én hálás akarok lenni erántad.
A Gnómok nemzetsége, mely a magyar föld alatt tart lakást, hajdan egy fejedelmet uralt. De maradékai megosztozának, s egy idő olta – ti emberek azt századoknak mondjátok – a föld alatt több független fejedelemségek állanak fenn, melyek törvényes ügyeikben a selymeczi Bányakirálytól függenek. A máramarosi sóaknák alám tartoznak. Bizonyos idők előtt én a selymeczi Aranyhölgy menyegzőjén megjelentem. Vígan valánk, s egy felvillant szeszélyem alatt, külömben is igen éles lévén természetem, fogadtam a nagybányai Rézgróffal, hogy az én termesztményim kedvesebbek nektek embereknek, mint az övéi. Pörünket a selymeczi törvényszék elébe vivénk, s annak ez vala itélete: Rézből pénz veretik, s az bálványa az embereknek; ennélfogva a réz több mint a só. Arra látám kárhoztatva magamat, hogy függjek a Rézgróftól, hanemha oly drága követ találok, mely birtokomban terem, és amit emberek, szellemek fenntebbre becsűlnek mint a rezet, ezüstöt, aranyat. Az ítélet gyűlölségre lobbanta az emberek ellen, s eltökélém a hálátlanokat eltiltani országomtól. Hogy azt megtehetém, tapasztalátok. Egy úttal kincseket is nyomoztaték a föld alatt, de hijába. Minthogy a rámszabott határnap nem sokára itt leszen, tegnapelőtt felszállottam a föld színére, tanácsát kérni egy barátomnak, bizonyos agg és túdós Sasnak, ki magát erántam előbbi szolgálatimért lekötelezve érzi. Útam hasztalan volt. Éjjel haza érvén, elszunnyadtam, s a hajnal első súgára tegnap még alva talált. Ez balszerencsét hoz a gnómokra mindenkor; ez által elvesztik minden lelki hatalmokat valamíg ismét e mélybe nem szállanak, s alá vannak vetve az emberi élet bajainak, veszélyeinek. Tapasztolám tegnap, míg szerét ejtém hogy az akna szájához férkezhessek; a te közbevetésed, a te esdeklésed érettem, mélyen hatottak meg, s azért jövök, hogy megfizessek érettek. De te parancsolj, mint bizonyítsam hálámat.
Sarolta felkiáltott: Kapd ki bajából az idegent! s bíborszín futá el arczát.
– Értem a ki nem fejezett gondolatot is, felele a gnóm; meglesz. De varázs-altából, melybe süllyedett, tenmagadnak kell őtet feloldanod; az nekem hatalmomban nem áll. Midőn sópáhóimat előttetek, emberek előtt, bezárám, irtózatos átkot mondottam arra, a ki első hozand ki a felvilágra zsákmányt ásványországomból; azt, hogy sem szellem, sem egyéb valóság fel ne ébreszthesse varázsalvásából, ha csak az, a kit az alvó szeret, el nem határozza magát, hogy életét kész lesz letenni, mihelyt amaz őtet szeretni megszűnend. Kész vagy-e erre?
Sarolta felele: Az élet nem egyéb mint szerelem. A természet csak általa él; ti Szellemek csak szerelem lehelései vagytok. El vagyok tökélve.
– Jó! felele a gnóm; figyelmezz tehát szavaimra: Midőn két lélek előszer vallja meg egymásnak viszonszerelmét, a föld körűlök két virágot nemz; mi azt Lélek-viráginak hívjuk. Ezek hatalmat adnak a már megfogant szerelmet örök időkre kötni meg. Nékem két oly virágom vagyon; egyik enyém, a másik szomorú hagyománya korán eltűnt jegyesemnek. Ím vedd az egyikét, nyomd kebledhez azon erős feltéttel, hogy szerelmedet az ő életéhez kötöd; számold szívednek hét dobbanását, s a virág elhamvad. E hamut az alvó szemére hintem, s az gyógyúltan serken fel.
Hirtelen ragadá ki kezéből Sarolta az ajánlott virágot, megtette a mit hagya, áltadá a hamvat, s mély álomba süllyede.
Álmában látta a Gnómfejedelmet, hogy az, elmélkedésbe süllyedt orvos alakjában mint űle az elvarázslott ifjú ágyánál, s mint eredett komoly tanácskozásba a király orvosával. Látta, hogy a királyi-orvos mint távozott el tisztelet jelenségeivel; látta, hogy amaz mint kezdé a gyógyítás munkáját, s repesett szíve örömében, hogy a gyógyúló első pillantása az aranyláncz felé fordúlt. Felhő terűle el a szobában, s elrejté szemei elől a mi továbbad történt.
A csudaorvos a reggel híves lengzetiben méne sétálni az ifjúval, midőn annak szemei port látának emelkedni az országúton.
– Én nem csak a test bajain segítek, úgymond; segítek a lélek szenvedésein is; a tieidre, bár azokat nem fedéd fel, amott közelít az orvosszer. Hallj akármi hihetetlent, igenelj mindent, s kebled legtitkosb, legmerészebb kíványai teljesedve lesznek.
Azonban a porfelleg közelébb jöve. Ezüstfegyverek csillámlának keresztűl a fellegen, egyes lovagok ötölgetének szemeikbe, s a sereg a két idegen mellett megállapodott. A por leülepedék. A nádor egy válogatott sereg elején, úti ruhájában, gazdagon felkészűlt kísérőkkel, megálla mellettek.
A nádor ráismervén az idegenre, leszálla lováról, s nyájasan idvezelvén azt, így kezdé szavait: Magas születésű herczeg, bocsáss meg hogy azon homályon, melybe magadat béleplezned tetszett, ohajtásidnál talán előbb hatottunk által: de lovagi bátorságod, ez a nemes udvariság, s díszes figyelmed a szépnem eránt, elárultaták vala fényes születésedet, ha atyád, a fejdelem, elfödött méltóságodat s útazásod czéljait előttünk kinyilatkoztatni nem méltóztatott volna is.
– Nem értem, Méltóságodnak honnan eredhet az a gondolatja, felele az ifjú, hogy én fejdelem fia vagyok. Bizonyosan tévedésben vagyon, mert nem tehetem fel hogy enyelegni légyen tetszése.
– E szerény tettetés itt haszontalan, mondá a nádor; a Magasságod fejedelmi atyjának követei ma éjjel érkezének hozzám, s valóvá tevék gyanúmat, mely első megpillantásakor támadott vala bennem. Házam oly gazdag ajándékokkal van megtisztelve, milyeket csak a gazdag Moszkvaföld nagyjától várhatni. Megkéreté számodra általok leányomat, s én megtisztelve érzem magamat ezen szövetség által, s önkényt mentem elébe kívánságodnak, érezvén hogy gyermekem ily nemesérzésű lovancz birtokában boldogságát fogja feltalálni.
Az ifjú elnémúlva mereszté reá szemeit.
– Ha talán váratlan az előtted a mit tőlem itt hallasz, szólj atyád embereivel; közöttök legalább nevelődet nem fogod isméretlen alaknak tekinteni.
E pillantatban a nádor kísérői közzűl több gazdagon-öltözött uraságok tolakodának elő. Míg a többiek tisztelkedve hajlongtanak előtte, egy éltes úr nyakába ömlött, s oly hevesen csókolgatá, mint atyáknak szokások, midőn szeretett fiokat hosszas távolylétök után visszatérni látják.
– De mondd el csak, így kezdé az ifjú…
– Elmondom, felele az öreg. Midőn te, távoly honunkban, felizgatva a Sarolta szépségének híre által, oly feltétellel indúlál útra, hogy itt oly viseletben, mely születésed fénye alatt áll, meglátod, és ha a hírt valónak leled, egy hős tetted által fogod megnyerni; tégedet-szerető atyád elvégzé magában, hogy néked Saroltát előre megkéreti, hogy megérkezvén majd e földre, benne jegyesedet találd, s aszerint lépj fel itt, mint a csecsemők a mennyben: – előbb mint érdemelheték. Meg akaránk előzni érkezésedet, de csak az éjjel érkezheténk ide, s csudálkozó borzadással hallánk tegnapi merészségedet mindenfelé beszéltetni. Atyád sok tapasztalású orvosa velünk van, s gondjai alá veszen. Én eljártam atyád parancsaiban, s Saroltát megkértem számodra. Láttam őtet, s úgy hiszem hogy atyád ohajtása és a tiéd egyek. Nádor ő Nagysága nem tagadta meg kérésimnek gyermekét, s rajtad áll, ma keljetek-e össze vagy később. Atyád általunk több aranyat küld mint a mit várhatál, hogy itt vásárolj temérdek jószágokat; nem akarja hogy a gyenge leány oly hosszú út alkalmatlanságait szenvedje, s messze szakadjon hív szüléitől. Kevés hónapok múlva maga is kijő Magyaroszágra, s látogatástokra lészen.
Az orvos e beszéd alatt gondosan ügyele az ifjú arczára s minden mozdúlataira, s most a nádorhoz fordúlván, ezt mondá neki: Méltóságos úr, a te Nagyságod látja, hogy a beteg szertelenűl el van gyengűlve; nem várt szerencséje szédelegteti. Engedd, hogy mi ketten, nevelője és én, tanú nélkül szólhassunk vele.
A nádor engede a kérésnek. – Szóljatok, úgy monda nekik; én itt foglak várni.
Az ifjú s a két öreg leindúlának a völgy felé. Egyedűl hagyva, s nem látva többé senkitől, az orvos kezdé szavait: Nem ismernél-e rám?
Az ifjú ránéz, s a gnómok fejdelmét látja benne. Gnóm alakjába öltözött a nevelő is.
Ekkor a fejedelem: Én az vagyok, kit a Sarolta jósága mente meg a haláltól. Hálás akartam lenni eránta s neki oly szert adtam, melylyel téged varázsalvásodból felébreszthete, néked pedig annyi kincset, hogy férje lehess, mert ő szeret téged. Szükségtelen egyebet mondanom mint azt, hogy a nádor tégedet moszkva fejdelem magzatjának vél; igeneld azt, s tiéd Sarolta. Cselédid, kiket gnómjaimból állítottam ki, kevés napok múlva elenyésznek; akkor majd hír érkezik, hogy atyád, kinek látogatását várád vala, meghalálozék; fejdelmi származásod felől kételkedni senki nem fog, s te, Saroltádnak karjain, boldog jövendőnek ballagsz ellenébe.
Az ifjú a Gnómfejdelemre mereszté ki szemeit, s így szólítá meg: Tudja-e, s javalja Sarolta a mit tészesz?
S amaz felele: Elhallgattam azt előtte.
– Úgy jertek, mondá az ifjú, s egyebet nem szóla.
A nádor nyugtalan várá megérkezéseket. A mint közelíteni látá, mosolygva ment feléjek, eltelve a legszebb reményekkel. Az ifjú szólala meg legelébb.
– Méltóság, úgymond, hagyj szabadon szólanom, s engedd hogy végigmondhassam a mit akarok, bár mint ellenkezzék várásoddal. Én nem fejdelem, én szegény szülék gyermeke vagyok, s tőlök még gyenge éveimben elmaradtam. Árvaságom szigorúságai közt sokat tanúltam; megedzett a baj, sokat izzadtam a csaták vérmezején. A magyar-földre jöttem ki, hogy szolgálatot vegyek a seregnél. Annak híre, a mi e vidékeken történik, a veszélyek, melyeket itt megvívni kell, a dicsőség, mely itt nekem is osztályom lehet, ide vontanak. Hogy néked lyányod van, hogy van a világon Sarolta, nem tudtam. De ahogy őtet tegnap meglátám, ő nekem életem leve, én örök rabja őneki. E lény – s ekkor a tettetett orvosra mutata – ki életét lyányod pártfogásának köszönheti, most födé fel előttem, hogy ő a sóbányák földalatti fejdelme, s elbeszélé, hogy engem leányod viszontszeret. Elő akarván segéleni menyegzőnket, mindent elkövet, hogy engem véled és leányoddal fejdelem gyermekének tekintessen; s a mit néktek monda, ezek a követek, az a gazdagság és pompa, áljáték és csalás. Érzem hogy felfödvén ezt előtted, minden boldogságait széllyelszaggatom életemnek: de én Saroltád birtokát csalásnak köszönni nem akarom; nem lehetnék boldog az ő birtokában, nem tudnék élni, ha magamat csalással vádolhatnám.
Ekkor előugrék a gnómok fejdelme, s ezt mennydörögte felé: Tapasztald tehát, balgatag, mit tészen a szellemeknek mind kedvezése, mind haragja! A mit érted tenni akarék, megveted, s jóltevődet emberek kaczajának teszed tárgyává. Lakolj érette! – Ezt harsogván megnyílt alatta a föld, s ő maga s kísérői s az ifjú egyszerre eltűntenek.
Éjfél vala, s Sarolta egyedűl állott a bányák üregénél, a szövétnekkel jobjában, s elszánva, hogy vagy kiszabadítja a szeretett ifjat, vagy együtt vész vele. Hasztalan hintegeték a siető felhők komor árnyékaikat, mintegy rettentőleg, útjára; hasztalan sipított az éjjeli szél, hasztalan suhogtanak az erdők lombjai. Eltökélve halada sötét pályáján, s eltűne az aknák mélységében, hasonló a leszálló csillaghoz. Midőn az ingó lépcsőkön lesietett, léptei visszahangzottak a sóboltozat temérdek üregeiből; még keble sebesb dobogását is visszarepítgeté a földalatti Echó, oly borzasztó vala a halotti csend. Most megálla, bizonytalan, hol lelendi fel a Gnómfejdelmet. S midőn szemeit vizsgán körűlhordá, mozgást sejte az üreg aljában. Oda meresztve tekintetét, lassandan világosúlni látá a feneket, és mintha a sórögök csak vékony üvegtáblák volnának, tekintete rajtok keresztűlhat. Min is nem hat keresztűl szerető hölgy pillantása? Azt látá meg itt, a kiért e veszélylyel teljes útat merte, nyugtan várva már a bizonyos kimúlást. Repűlt lefelé a lépcsőkön, s ott lelé a fejdelmet. Bús és bosszús gondolatokba süllyedve járkála a sötét sikátorokon, s két gnóm, lángoló üstökkel lépdelgete a fejdelem előtt, hogy útjára világot vessen.
Sarolta lábaihoz ömlött. – Én visszaadám neked éltedet, s te az övét ígéréd nekem jótétemért; ha megölöd, én is meghalok. Emlékezzél hölgyedre, s a mely boldogságot neked ő ígért: s nem lehet kedved a miénket eloltani.
Ezt mondá a Gnómfejdelemnek. Az pedig ellágyúlva kiálta fel: Szabad ő, s a tiéd!
A könycsepp, melyet fájdalom fakaszta Saroltának szemeiben, most háladíjúl csöppene a fejdelem jobjára, s a köny gyöngygyé vált.
Ekkor a Gnómfejdelem: Birodalmomban termett a gyöngy, s ez nagyobb becsű a mélységek minden aranyánál; ez tartja fenn országom függetlenségét.
Hírészei mindenfelé száguldozának, s egyik elméne a nádorhoz is Rónaszékre, meghívni őt.
– Atyád megegyezik összekelésteken, mondá a gnóm; s míg itt leszen, megűljük a menyegzőt.
Az ifjú mellette terme, és midőn szívére szorítá Saroltát, eltűnt a földalatti rengetegek éje.
A magas sópalota ezer szövétnekektől ragyoglott, s kristályfalai kifogyhatatlan változásokkal tükrözgeték vissza a játékos lángokat. Örömtűzek égtek mindenfelé a mélységekben. Bohó gnómalakok bocsátkozának alá a boltozatokból, s víg dalokat zengettenek. A padlatokból asztalok tolakodtak elő, elborítva mindazzal, a mit íny kedvelhet. Vígság zajgá végig a hegyeket.
Hirtelen fordúla most hozzájok a fejdelem, s ezt mondá nekik: Atyátok az akna torkánál vár benneteket. Siessetek idvezleni. Legyetek oly boldogok mindég amint most vagytok; engem nem fogtok felejteni.
S midőn felfelé lépdelének az emberek által lakott világba, egy kisded gnóm Sarolta mellé vonúla fényt tartani lépésinek, s ezt súgá neki: A Lélek egyik virága által életed ez ifjú szerelméhez van fűzve: másik virágát e perczben égeti hamuvá fejedelmünk, hogy az ifjú is örökké szeressen tégedet. Ennélfogva te addig élsz, míg ő szeretni fog: s ő szeretni téged addig fog, a meddig élsz. A gnómok fejdelme így hálálja meg drága könnyedet.