Páter Bartai Gábor, a Jesuiták nagyszombati Rectorához.
Budetín, 1644, Júniusban.
Nyolcz nap olta Szúnyogh úrnak házánál múlatok, s itt kezdem missionáriusi munkámat. Mit tettem már, s mit készítettem el továbbra, hogy az új tanítás elterjedése e tájon elakasztassék, hogy a híveket szent hitünkben megerősítsem, Tisztelendő Atyaságod ide zárt jelentésemből fogja érteni. Kérem Tisztelendő Atyaságodat, engedje tudnom minél előbb, szerencsés voltam-e megfelelni várakozásának, s mutassa ki, ezután mit tegyek.
Tisztelendő Atyaságodnak nem lesz kedvetlen dolog ismerni azokat, a kik engem itt hajlékokba fogadának. Ennek lerajzolása által meg nem akarám bontani jelentésemet; de azoknak ismerése, a kikre és a kik által hatnunk kell, nagyon szükséges dolog, minekutána nékünk, amint Urunk mondá, a galamb szelídségét és a kígyó okosságát egyesítenünk szükség.
Szúnyogh Gáspár nincs itthon. Mint főkapitánya Szendrőnek s Nógrádnak főispánja, most táborban van, s harczol a keresztyén név ellenségével. Ő külömben is sokat van távoly házától. Mindaz mit felőle hallok és látok, azt mutatja, hogy ő kemény, kevély ember. Ha a háznál egy vagy más apró hiba történik, ezt mondják a cselédek magok közt: Szerencséd hogy itthon nincs az úr! vagy ezt: Bezzeg volna, ha ezt látná az úr! Egyéberánt a temérdek sokaság kevélykedik, hogy ily gazdagságú urat szolgál, és ha vendég jő a házhoz, nem ismernek határt szíves látásában. De ha a cselédség rettegésit nem látnám is, egy pillantatom a ház asszonyára elég lenne megszabni ítéletemet a távoly felől; tűr, szenved. Nehéz arra bírni hogy akarjon, még nehezebb hogy tegyen. Ha a tanács igaz vagy hasznos volta felől meggyőzetik is, midőn azt teljesíteni kellene, az a gondolat veri le egészen, hogy arra férje mit mondand. Sok tűrésen kellett keresztűlmennie míg ennyire megtöretett, mert lelke egykor vídám volt, ömledező, eleven; most nincs akaratja, s az Úr kegyelmes, vígasztalást nyújtani neki könyörgéseiben. Minden erőmmel azon vagyok, hogy őtet megtarthassam e kegyes érzelmeiben, mert ez az egy az, a mi állapotához illik. A ki itten sírás közt vet, amott öröm közt fog aratni – az Evangyéliomnak ezek a szavai igen nagy behatást tevének sebhedt szívére. Úgy látszik hogy Szúnyogh nem volna eránta oly kemény, ha adott volna fiat a háznak, ki nevét s nagy gazdagságait vehetné örökségűl; de az Úr vizsgálhatatlan akarata megtagadá tőle ezt az örömet; egyetlen-egy leányok van, Katicza, jó és nyájas gyermek. Ittlétem első napjaiban azt ígérém magamnak róla, hogy vele meg fogom kedveltethetni a klastrom csendességét; mert hogy az az állapot a melyben most él, nincs kénye szerint, nem vala nehéz megsejtenem; de azt nem reménylem többé: a leány eleven; nincs benne az a csend, mit az Úr azoknak ígért, kik meghalnak a világnak, hogy őt kövessék. Ám légyen! a házasságot is az Úr állította, s könyörgök érette, hogy az Úr engedjen boldogabb életet élnie, mint a mely anyjának jutott.
Losonczi Bánffy Susána, Szúnyogh Gáspárné, testvéréhez Mária-Reginához, a Clarissák pozsonyi klastroma egyik tagjához.
Budetín, 1644. Júniusban.
Az Úr engem nagy kísértetek alá vetett. Ájtatosan könyörgöttem, de fel nem lelém nyugalmomat. Az Úr kegygyel fog tekinteni egy anya gyötrelmeire, midőn gyermekének sorsa határoztatik meg, s rettegésimnek megbocsát. Téged, édes testvérem, kérlek, egyesítsd könyörgéseidet az enyémekkel, s hallasd velem, legjobbnak mit gondolsz.
Leányom, amint néked sok ízben írtam, vígasztalásom s örömem volt mindég. De kivált e három hónap alatt olyan vala mint az angyal; szelíd és nyájas, jóltevő az ügyefogyottak és szegények eránt; másoknak botlásaikat elnéző, kész mindég engesztelni; ájtatosságának gyakorlásában hív és serény; mindannak a mit ohajtottam, teljesítője; azonban ha magában volt, vagy ha magát egyedűl lenni hitte, órákig is elsüllyedett. Észre kezdém venni hogy valami fekszik lelkén, s vártam hogy velem tudatni fogja titkait. Tudja ő hogy nekem nincs nagyobb örömem mint ha neki adhatok azt; de ő mindég magába zárva maradott. Harmadnap előtt Andaházy Péter visszatére a táborból, s engemet is meglátogata, s hírt hozott s izeneteket uramtól. Sokat beszéle, mik történtek a táborban, s megyénk ifjai magokat mely vitézűl viselik. Amint a beszéd az ifjú Forgácsra fordúla, szemem történetből lyányomra röppent. A gyermek egyszerre elpirúlt, hirtelen kapa munkát, s úgy teve, mintha nem is ügyelne a beszédre. Figyelmessé tétetvén, szembe fogtam őtet, s mozdúlásainak sebessége s az a titkos erőlködés hogy csendesnek tetszhessék, elárúlá lelke hánykódásit. Forgács tette, melyről szólánk, merész vala s veszedelmes. Lyányom szemeiben könny reszketett. Midőn Andaházy a tett szerencsés kimenetelét adta elő, Katicza nem bírt magával, s odahagyá a szobát. Andaházy inkább el vala merűlve a történet előbeszélésébe, mint hogy lyányom zavarját megsejtheté vala; de szívemet minden szavával hegyes tőr járta keresztűl. Mihelyt az illendőség engedé, utána menék. Hálójában lelém, térdre omolva, könyörögve, s engede kérésemnek, parancsomnak, s vallást tön, hogy ő szereti Forgácsot, s hogy Forgács őtet meg fogja kérni, mihelyt férjem megérkezik. – Te azt fogod mondani, hogy ez az ő ismeretségök az én vétkem, és hogy meg kell vala maradnom a magyar régi szokás mellett, s leányomnak nem volt volna szabad anyja jelenléte nélkül férfit látni; de halljad tehát. Férjem vendéglátó úr, s gazdagsága s méltóságai azt neki kötelességévé teszik. Férfiak szüntelen a háborút beszélik, s hogy a török mit csinál. Így lyányom sokat hallá, hogy Forgácsnak mint magasztalák vitézségét, s hogy lágyságát és sok jótéteit, melyek szinte a vesztegetésig mennek, mint kárhoztatják. A mit mások rajta feddettek, az Forgácsot még emelte szemeiben. Végre meg is látta Forgácsot, a szépet, ifjút és jót. Később az ismét megjelent egyszer kétszer, s megleve az ismeretség. Nékem ellene semmi szavam, sőt örvendenék hajlandóságoknak; hasonló érzésű szelíd férjjel tölteni éltünket nagy boldogság lehet. De mit mond arra az uram? nem gyúlad-e irtóztató lángokra, hogy gyermeke miért engede hajlandóságot szívének az ő híre nélkül? Ha pedig ő talála választani gyermekének férjet, úgy minden haszontalan, mert ő úr a maga házában, s a mit parancsol, annak meg kell lenni; vaktában kíván engedelmeskedést. Ha engemet érne csapás, azt tűrném panasz nélkül, csak gyermekem sorsán könnyíthetnék; de meghasad szívem, ha őt látom feláldoztatni. – Édes testvérem, látod szenvedésemet; írj, vígasztalj, tanácsolj. Mit tegyek? szóljak-e neki mihelyt megjön? bevárjam-e hogy Forgács tegye meg nála jelentését? Egy-két hét alatt itt lesz; ne halaszd tehát válaszodat, s emberem üresen ne jőjön vissza. Én megszoktam akaratomat a mások akarata alá vetni, s magamnak e dologban tanácsot adni nem tudok. Te engem szeretsz; te engem sok szomorúságim közt hathatósan vígasztalál, tanácsiddal támogatál. Tedd azt most is, életemnek, szívemnek e legkétségesb, legkedvesb gondjai közt.
Szúnyogh Gáspár Jakusitth Istvánhoz.
Nógrád, 1644. Augustus 20-án.
Lyányom iránt tett jelentésében Kegyelmednek, édes Öcsém uram, magamnak és házamnak megtiszteltetését lelem. Örömmel ígérem oda. Két hét alatt Budetinban leszek, s venni fogja Öcsém uram kelmed meghívásomat, hogy jegyet váltani mely nap jelenjen meg. Egy Szúnyogh, háza utolsó csemetéjét engedelmességben nevelte; benne kelmed alázatos, magát férje akaratának mindenben alájavetni tanúlt nőt kap, kinek példát adott anyja, azt tenni, és soha nem egyebet, mint a mit férje parancsol, ki ura feleségének és házának. Három hét alatt tehát megváltatom a gyűrűket. Tartsa meg Isten kedves Öcsém uram kelmedet is, ahogy az utolsó csatában engem csudatéve megtartott.
Szúnyoghné testvéréhez, a Clarissához.
Budetín, 1644, September 6-d.
Megvan, s kimondhatatlan szenvedésimnek itt irtózatos kezdete: – lyányom mátka, s egy nem szeretett emberé. Hallj mindent, s könyörögj érettünk, mert itt többé nincs segély.
Uram tegnapelőtt megérkezék. Távolylétében úgy vivém a gazdaságot, hogy ha jő, mindennel meg lehessen elégedve, aminthogy meg is volt. Ő, a ki mindég mord, mindég kedvetlen, szinte vígnak látszék. Követtem tanácsodat, s kilestem, mikor lesz legjobb kedvében, s akkor mondtam el mindent. Békével tűrtem midőn szidott, hogy gyermekemet nem őrzém egész szemességgel. Kiönté rajtam nehéztelését, s annál szelídebben fog bánni lyányával, ezt mondottam magamnak; de mint levék oda, midőn kimondá, hogy a Katicza jobja már Orbovai Jakusitth Istvánnak, Oroszlánkő urának, van ígérve. Még eddig soha nem mertem ellenkezni akaratjával; valamit parancsola, teljesedve volt, bár meghasadt belé szívem; de most neki-szántam magamat, s engesztelőleg szólék lyányom mellett. Meg nem indúlva hallá azt, s ez vala minden felelete: S te példát akarsz adni a fejeskedésre gyermekednek? Mondd meg neki mit végeztem; szavam szent. Én nem leszek oly gyenge mint te valál, s gondom lesz, hogy gyermeked meg ne lássa Forgácsot. A mi történt, felejtem, de jaj neki, ha Forgácsról egyszerre le nem mond. – Elmentem a szegény gyermekhez. Az magán kívűl volt ijedtében. Mely pontján áll a kétségbeesésnek, azt abból láttam, hogy szólani mere haragjában lángoló atyjával, s kéré, engedje apáczává lenni.
– Ha ezt hamarább kéréd vala, megengedném, mert a mit Istennek áldozunk, az elsőbb az emberi végzéseknél; de te klastromba csak azért vágysz, hogy erántam lehess engedetlen; azért egy szót se tovább róla.
Még az nap ment Jakusicshoz a levél, hogy jegyet váltani jöjjön elő. Egy hét alatt itt lesz, s én tépdelt szívvel vagyok kénytelen megtenni elfogadásához a rendeléseket. Vétkes dolgot teszek midőn Istent arra kérem, hogy őtet kapja ki inséggel tömött napjai elől, de szeretem gyermekemet, s Isten azt anyai szívemnek meg fogja bocsátani. Könyörögj értünk, hogy az Úr adjon erőt, a keserű poharat zúgolódás nélkül kiüríteni.
Réthi György számtartó gróf Forgács Ferenczhez.
Budetín, 1644, Sept. 10-én.
Sietve s nagy titokban jelentem Nagyságos uram kegyelmednek, hogy urunk megérkezett, és hogy a kisasszonyt Jakusics István ő nagyságának ígérte. Borkától tudom, hogy kisasszonyának minden kérései, sírásai sikeretlenek voltak. Klastromba kívánt küldetni, de nem vala haszna kérésének; mához harmadnapra meglesz a jegyváltás. Mindenfelől gyűl a sok vendég, s így Nagyságodnak lesz szere, tudatni velem akaratát. Teljesítve lesz parancsolatja. Én és Borka érdemeljük bizodalmát.
Ugyanő Ugyanahhoz.
Budetín, Sept. 13-ikán.
Úgy vannak elrendelve a dolgok, hogy Nagyságod még egyszer szólhat a kisasszonynyal. Pénteken estve legyen a nyárfánál a Vág szélén; én is ott leszek, s elkísérem a kastély alá. Borka kötelet fog leereszteni az ablakon, s Nagyságod azon az ő szobájába lép, onnan pedig nyitva a kisasszonyhoz az ajtó. A kisasszony még semmiről sem tud. Borka ezt kevés pillantatok előtt fogja tudtára adni, nehogy a Nagyságod váratlan megjelenésén elrettenjen. De Nagyságod nagy szemességgel tegye minden lépéseit, mert urunk kémeket tart mindenfelé. Ha rajta találunk veszteni; Borka meg’ én Nagyságodnál reménylünk menedéket.
Páter Bartai a Páter Rectorhoz.
Budetín, 1644. Sept. 18-án.
Sietve tészek jelentést Tisztelendő Atyaságodnál egy történet felől, mely a kastélyt rettenéssel s újabb irtóztató történetek varázsával tölti el. Katicza Orbovai Jakusitth Istvánnak jegyese; de amint kivilágosodék, gróf Forgács Ferenczet szereti, s ezzel ma éjjel titkos együttléte vala. Szúnyogh hírt veve a dologról; honnan? nem tudom; s meglepte őket, s Forgács az ablakon szalada ki. Az úr haragja dühösségig ment, s zárva tartja leányát. Ahogy őtet én is ismerem, félek, hogy a tett vérbe fog kerűlni. Valamit okok, szólótehetségem s a lelki fegyverek tehetnek, munkába veszem, s semmit el nem múlatok, mivel a szenvedő állapotját tűrhetőbbé fogom változtathatni.
Levelem megadója egy másikat is viszen P. Mérő Ambrus társunkhoz, ki most, amint Tisztelendő Atyaságod írja, Jakusics úrral Oroszlánkőn tartózkodik. Azt bízom e tisztelendő társunkra, hogy Jakusics úrral tudassa a mi itten történt, s bírja rá, hogy szánja meg a kisasszony szenvedéseit, s atyját igyekezzék eránta megszelidíteni. P. Ambrus nagy mértékét kapta ajándékúl azon kegyelemnek, mely szívre hat és azt tetszése szerint hajtogatja; annak már sok esetekben adá bizonyságát. Talán nem volna rosz, ha neki Tisztelendő Atyaságod is írna; sőt magának Jakusicsnak is, de hogy a levelet ennek P. Ambrus adja által. Bocsásson meg Tisztelendő Atyaságod, hogy tanácsomat hallatni merészlettem, holott arra bölcs belátásinak semmi szükségök nincs; de a dolog nagy figyelmet érdemel, s diadalmára volna hitünknek, ha mi engesztelődésre s keresztyén megbocsátásra hajthatnánk a felhevűlt indúlatokat. Annak segélyével, ki a nagyok szíveit a szerint intézi mint a patakok folyását, semmi nincs lehetetlen.
Gróf Forgács Ferencz Andaházy Péterhez.
Épen most veszek hírt a hozzám hű Réthitől, hogy Szúnyogh elzáratta kapuit. Sem be, sem ki senkit nem eresztenek. Széket akar lyánya felett tartani. – Tégye; én el nem maradok. Én viszont őfelette tartok majd széket, s Katiczát kiragadom a fene ember kezéből, érjen a mi akar. Örök barátságunkra, s mindarra a mi becsűletét szerető magyarnak szent, kérlek, segélj feltétemben. Szedd össze minden emberidet, s jer. Holnap estve itt lehetsz. Estve útnak indúlunk, s virradtakor ostrom alatt Budetín. Vedd el osztán éltemet, csak el ne maradj.
Válasz.
Nálad leszek hajdúimmal; kevesek, de jók. Ismérem Budetín fekvését. Az öreg kénytelen lesz magát megadni.
Páter Bartai a Páter Rectorhoz.
A mit rettegtem, fájdalom megtörtént. Nagy Isten, mint vadúl el az ember, ha magát kevélysége martalékjává teszi, s eltér az útról, melyet elébe rajzolál! – Utolsó levelem olta a vár zárva állott, mintha ellenség közelítene. A kisasszony el vala rekesztve szobája falai közzé; senkit nem eresztettek hozzá. El vala zárva a maga szobájába az asszony is. Az úr egész nap a folyosón. Két kőmíves törte a falat egyölnyi magasságra, s Szúnyogh összeredőlt szemöldökkel nézte a munkát. Én néhány ízben léptem hozzá, s engesztelő szókkal igyekeztem csendesíteni gyúlongásit. Nem felelt. Ma elkészűlt a rekesz a falban. Szúnyogh magához hívata. – Lyányom megpiszkolta nevemet, úgymond; neki halnia kell. Menj hozzá, s készítsd kimúlásra; egy óra múlva falak közzé rakatom. Kérelmeim hasztalanok voltak. A menny haragjával fenyegettem; nem gondola szavaimmal. Felelete ez volt: Vére szálljon az én fejemre; neked ahhoz semmi közöd. De minél tovább vesztegeted velem az időt, annál inkább el lesznek vonva tőle vígasztalásid, mert ő, minekelőtte az óra eltelik, e fal közzé lesz rakva. – Elmentem a kisasszonyhoz. Csendesebben lelém mint ily gyenge edénytől várnom lehetett. De az Úr hatalmasnak mutatja magát a gyengékben is. Keresztyénhez illő maga megadásával készűlt el halálára. Midőn végre tudtára adám, mely rettenetes neme várja a halálnak, egy pillantatig tántorgott, de hamar feleszmélt, s kéré hogy ha majd bérakatik, mondanám el felette a temetési könyörgéseket; az neki enyhűlést fog hozni. Ekkor belépe atyja. A szerencsétlen meg akará csókolni kezét. A vad ember nem engedte. Akkor levévé feszűletét térdelőjéről, megcsókolá azt, s sírás nélkül ment atyja után. Én lassú szózattal olvastam néki imádságimat. Elérvén a rekeszhez, lerogyott, elájúlva. Atyja felemelteté, s betéteté a rekeszbe. A kőmívesek rakták a falat. Elmondám a temetési könyörgéseket felette, s minden órában elmegyek hozzá, s könyörgök, hogy el ne csüggedjen. – Szomorú vígasztalás, de mégis vígasztalás, hogy a rekesz szűk, s hogy a mész gőze hamar meg fogják folytani.
Egy órával később.
Dicsőség az Úrnak a maga egeiben, ki van szabadítva! Rekesze előtt állék, s úgy szóltam amint az tanított, a ki Ezaiásnak száját égő szénnel tisztította meg. Olykor nyögést hallék feleletűl. Az ég épen hajnallani kezde, midőn a kapukban zajgás támadott. A zajgás csakhamar riadássá vált: Törnek reánk! törnek reánk! – Forgács beronta a várba. – Ha Andaházy erős lakatokat nem vét a folyosó ajtajára, mely a Szúnyogh lakját egyéb szobáitól elválasztja, sok vér folyt volna el. – Az öreg haragja rettenetes volt. Forgács mindég Borkát kiáltozá. Én ötlém reá, s kimutatám a rekeszt. Azt legottan megnyitották. Nem képzelhetni boldogabb pillantást mint az vala, midőn megláták egymást. Forgács levezette a grádicsokon, felűltette vezetéken hozott lovára, s mentek. Andaházy előszedte népét, s követte őket. Szúnyogh még most is zárva van. Míg kieresztetik, Forgács régen honn lesz.
Ugyanő ugyanahhoz.
Másképen leve vége a dolognak mint tegnapi levelem után várni lehete. A vár alatt űltem, s predikácziómhoz készítgetém magamat, melyet Istennek megvizsgálhatatlan végzései felől szándékoztam tartani; s egy könnyed lovast láték meg, ki a vár felé jött. Öltözetéről Jakusics emberének ismertem. Talán a mit hoz, könnyíteni fog a két szökött sorsán! mondám magamban, szónak eredék vele, s az elmondá, hogy Jakusics megértette P. Ambrustól itt mik estek, s útnak indúlt, megkérni a kisasszonyt. A völgyben összeakada Forgácscsal; kardra költek, s Forgács halva maradt. Jakusics a kisasszonyt Oroszlánkőre vitte. A lovas ezt hozá hírűl az öreg Szúnyoghnak. Ez már indúlni akara, hogy minden embereivel megtámadja Forgácsot; de vévén a hírt, Oroszlánkőnek ment. Csak az Isten tudja mi történik ott. Kérem Tisztelendő Atyaságodat, engem innen szólítson vissza. Kínos nekem ott lennem, hol ily irtózatos tettek tanúja valék, és ahol határon túlmenő gondosságom egy jó ember halálának s egy kegyes leány szerencsétlenségének leve oka.
Jakusics István Kételyi Sebestyénhez.
Jelen valál még tegnap, midőn Szúnyogh Katiczát Oroszlánkőre elhozám. Halld azolta mi történt, s borzadj meg. – Az öreg Szúnyogh megjelene a vár alatt, s beeresztést kívánt. Azt neki nem adtam, de szólottam vele, keresztűl a rostélyajtón. Leányát kívánta vissza tőlem. – Tudni akarám, mi a szándéka. – Falba záratom! úgymond haraggal. – Elirtóztam keménységétől, s kimondám neki, hogy leányát soha ki nem adom. – Egy szál kardra híva ki. Tudod, én kardtól meg nem ijedek, s öreg embert szelni le, nem mesterség: de Katiczát megfosszam-e atyjától is? – Elbeszélém a leánynak, mit monda atyja, és hogy én őtet védeni fogom fenyegetései ellen; életem, halálom kész érette; parancsoljon velem. Ha klastromba vágy, oda viszem el; de elébb atyjával kénytelen vagyok megküzdeni, minthogy maga akarja. – Könnyek omlának szemeiből a kegyetlenűl elkínzott, szegény lyánynak, midőn kért, hogy atyja életét ne eresszem koczkára. – Gondolkoztam rajta, mint segítsek itt a bajon. Nem tudtam jobbat találni mint azt, hogy kérjem, lenne feleségemmé; úgy a szék ítéletét végrehajtani engem illet, s tőlem nincs oka rettegni. Hozzám jőni kisebb baj, mint azt látni hogy atyja elesik vagy őtet kőfalba rakják megint. – Ráállott ajánlásomra, s én a lyányt hirtelen magamhoz eskettetém. – Akkor osztán kimentem az öreghez, s megmondám neki, hogy sem verekedni nem fogok vele, sem azt meg nem engedem hogy lyányát büntesse, mert az nékem már feleségem. – Arra elkészűlve nem valék, úgymond; megfordúla sarkán, s néma haraggal ment el tőlem. Megválik mely gondolatokra száll.