Kedvetlenűl űle Messzer Giovánni az elvénhedett tölgy alatt, nekimeresztvén szemeit a fellegektől hányt égre, melyen úgy kavargának a felhők mint az ő keblében az érzelmek. Olykor hévvel kapa guitárrja húrjai közzé, mintha keble vészeit a zengés ereje által akarná elcsendesíteni; de lelke vadabb hánykódást szenvede, mint hogy ezt vagy azt tehesse; húrjai siketen nyikogának heves érintései alatt. Bódúltságában nem sejté, hogy a völgyből dobogás hat hozzá, hallhatóbban mindég, és hogy végre két idegen áll mellette, kik rá komolyan tekingetnek. Egyike ezeknek Bellapietra vala; súgár növésben s gyönyörű arczczal, és – a mi szokatlan az ő honában – szöghajú, s szemei kékek. Az Giovánninak ifjú barátja volt; együtt jöttek Robert Károly királyunkkal Nápolyból, midőn ez koronánk bírásáért készűle megküzdeni. Másika egy fegyverben megőszűlt magyar vala, ki a két olaszt megkedvelé hűségökért egymás eránt, s tettek által gyakorta bizonyított vitéz lelkek miatt.
Amint Messzer Giovánnit belső hánykódásai végre felszökteték üléséből, s ő ezeket megsejté, így szólla hozzájok:
– Egy nap közelít felénk, mely eldönti dolgainkat. Fennmaradunk-e azontúl, s melyikünk marad életben, azt tudni nem lehet. Elmondom tehát, honnan erednek hánykódásaim, nehogy bennem megütközzetek; mit ítél felőlem a sokaság, arra kevés gondom. De előbb tegyük, a mi, mint vezéreknek, tisztünk. Azután összetalálkozunk Ardó mellett, a hársnál.
Ekkor különválának; mindenike megjárá őrhelyeit, a vitézeket gyúlasztgatá, hogy lennének mindég készen; az ég sötétedik, s eddig is tapasztalák, ellenségök mely fortélyos, mely vitéz, mely vakmerő.
Éjfél vala midőn kerengésöket elvégzék. Giovánni jelene meg legkésőbb. Ama dombon, hol most az udvarház, nagy lángban ége a tűz, s a vitézek elnyúlának körűle. Egyik csoportjok falatozott, a másik lovaikhoz láta, némelyike fegyverét, szerszámát csínosgatta, élesítgette. Egy más csoport mesélgetéssel tölté az időt; mert közöttök sokan valának, s ez világosan mutatja ázsiai eredetünket, kik virradtig fonák, ha kelle, a mesélést, mit a magyar katona, a magyar pásztorember, s a szüretelők, aratók, még ma is gyakorlanak. Bizonyossá tévén magát a három vezér, hogy sergeik vígyázatlan nem maradnak, s így nem retteghetni hogy meglepessenek, lelépdelének a hárshoz. Giovánni hátát a vastag fa derekának veté, úgy hogy szeme előtt látá a sárosi várat, s így kezdé beszédét:
– Emlékeztek barátim, hogy urunk a király engem küldött vala előre a zsoldosokkal, tanúlnám ki a hely fekvését, míg utánunk jövend, megtörni a kevély Trencsényi Máté gróf hatalmát, ki maga marada fenn ellenei közzűl. Bejárám tehát a vidéket, hegyről völgyre, hol egész sergemmel, hol csak válogatott vitézimmel, olykor egyedűl is, s néha szokott öltözetemben, s ahol kelle, idegen köntösben. Egyik mászkálásom alatt eltévedék. Kifáradva értem a hárshoz, s egy leányszemélyt találtam árnyékában. Kértem, szánna meg s adna ennem. Egy fazék tejet teve előmbe, s azolta nem ismerem magamat. Te, Bellapietra ismersz; te pedig, régi fegyvertárs, elhihetd, asszonyi arcz engem úgy nem tuda soha megilletni, ahogy megrettenteni semmi fegyver nem tudott. Kevélykedtem hideg nyúgalmamban, s a pillantat, mely elszédítheté vala a világnak minden férfiait, egy szép gömbölyeg lágy kacsó szorítása, és mindazon kedvezések, melyekben magát a kölcsönös szeretet kinyilatkoztatja, boldogítottnak érzi, nekem annyi vala mint egy pohár víz. Sokszor mondám, hogy engem semmi nem hozhat lángba, hanemha valamely isteni lyány egy csésze naphtával jő nekem, mely – amint a keleti útazók beszélik – meggyúlván egyszer, el nem alszik, míg magával együtt edényét is megemésztette. Oly hideg valék azon szerencsétlen – nem! azon szerencsés szép napig, mely e tájra hozott. Míg a tejet iszom, imhol jő egy elszabadúlt paripa, s megáll a lyány előtt. Mi is volna a természetben, a mi hatalma alá örömmel nem hajlana! A leány felűle reá, még egyszer egy pillantatot vetvén az idegenre kit a téjjel felélesztett, s szemeinek súgárjai béhatának szívembe, hogyan a nap szokta nyilait a mi hazánk leghévebb szakaiban. – S ki az a leány? ezt fogjátok tudakozni. – Odafenn lakik Sáros várában, ellene hadainknak, a Máté gróf leánya. Látád-e őt, öreg vitéz? Ha nem, álmélkodni fogsz rajtam. Te, Bellapietra, megértesz ha mondom, varázsereje hasonló a mi szebb egünk holdjához, midőn súgárait a rózsák ernyőjébe lövelli. Amint eltűne szemeim elől, tudakozódtam felőle a lakosok viskójiban. Minden imádja; mert ő oly jó, oly szelíd, oly nyájas; s azonban büszke, harczkedvelő, s tántoríthatatlan érzésiben. Atyja néki ajándékozá e falut; s ő ide, míg még béke volt, gyakorta sétála le, s gyönyörködék a hely kies fekvésében; miolta mi vagyunk itt, soha nem láttatá velek magát. Hányszor nem jövék ide, remélvén hogy itt találom! de mindég hijába. Sokszor segélyt hoztam szegényeinek; azt mondtam hogy azt nékik ő küldi; senkitől nem ismerve s idegen öltözetben; csakhogy áldatni halljam, míg bennünket a háború inségei miatt átkoznak. Kövekre írtam fel honom énekeit, s elvetettem az út szélein, hol ő sétálni szokott, hogy lássa meg, ha lejő talán megint, és olvassa. Énekimben csak ő él, csak ő lakik szívemben; annak ő a királynéja. Midőn végre ide kelle jönnünk, Ardón választám szállásomat, s míg az egész táj fel vala égetve, fel vala dúlva, megkímélém Ardót, hogy értse ki volt légyen itt. Innen ered elváltozásom, melyet magam sem értek. – Hallátok, mi történt s mi történik velem, s gondoljátok a mi tetszik.
Két barátja némán űle, s sokára az öreg vitéz szólamla meg: Mindaz amit hallék, varázslatra mutat, s azt gyaníttatja, hogy a táj nem ok nélkűl beszél csudákat a hely asszonya felől. Hallottam s elfelejtettem; ki gondol affélékkel? Annyit említek, hogy az Ardó urnéjának adományai mindég veszélyt hoznak. Sergemben lesz valaki, a ki többet tudhat; végére járok, s elmondom neked, hogy tudj tőle őrizkedni.
Menni akara, s előtalálá a király követét, hogy Bellapietra és Giovánni menjenek; már a szomszéd hegyek közt van. Az öreg áltvevé az elősereg igazgatását, s a kettő ment a király elébe.
Sáros vára mozgásban volt. Máté gróf a múlt éjjel megérkezék, egész seregével. Bástyája ormáról kőfala fokain lobogának zászlói; az udvaron ismét egy, óriási nagyságban. S a zászló mellett sír vala ásva, jelűl, hogy ő, ha megveretnék is, ha megmászatnának is a kőfalak, ügyét addig védi, míg mindnyájan nem vesznek. Leánya, kit közönségesen az Ardó urnéjának nevezének, a sánczokon lépegete fel, hol megtekinté a készűleteket; mert ő érte a had munkáihoz; midőn egy szegény sorsú asszony négy gyermekével bejöve a vár kapuján. Az Ardó urnéja ráismere gyermeki éveinek gondviselőjére; elébe ment, s nyájasan nyújtá neki jobját. – Azt ugyan jól tevéd, kedves öregem, mondá neki, hogy a veszély idejében meglátni akarál; koczkáink peregnek, senki nem tudhatja, hatot ütnek-e vagy vakot.
– Ah, szép Nagysád, felele ez; ohajtottam ismét csókolhatni a kezeket, melyek vélem oly gyakran tőnek jól, de nem mertem volna csendes lakomból kibúni, hová elrejtettél, ha nem vevém tegnapi izenetedet, hogy ott többé bátorságban nem vagyok, s jönnék fel.
– Én izentem-e? Arról én nem tudok; felele ez. De a háborgó időkben semmi gond nem szükségtelen. Mondd elő, mit tudsz?
– Hogyan? kérdé az asszony; hiszen izenetedet egyenesen az a nem tudom ki hozá, a kivel nekem oly sok ízben küldél segélyt, vígasztalást. Az nem tőled volt küldve?
– Mondom, nem értelek; így folytatá a kisasszony szavait. Ki az? mit kerese nálad?
Ekkor az öreg: – Egy estve, nehány hete már hogy a dolog történt, egy idegen, minden czifra és fény nélkül, belépe szegény lakomba, s azt kérdé, ha ismerlek-e? – S ki ne ismerné az Ardó urnéját? felelém, s én még inkább ismerhetem mint mások, mert kisdedsége olta körűle szolgáltam, s minden reggel, minden estve könyörgök boldoglétéért. – Az szép tőled, felele az idegen; de szoros kötelességed egyszersmind, mert ő is mindennap emlékezik rólad, s ím most is küld gyermekidnek valamit. Ekkor egy rakáska arany- és ezüstpénzt asztalomon hagyott. Az nap olta gyakran megjelene nálunk; sohasem únatkozott el játékait űzni keresztleányoddal, s egész órákig hallgatá ha rólad beszéltem s gyermeki korodról, és hogy mint nőttél nagyra. S mikor azt mondám, hogy katonásabb kisasszony vagy mint minden férfi széles e világon, s hogy a verekedés, a csata minden örömed, mélyen sohajta fel. Mindég hagya valamit ha jött, s azt mondotta hogy te küldöd. Kis druszád egykor tudakozá, ki ő; s azt felelé, hogy hazája idegen föld, s hogy nem rég olta tiéd, de testestűl, lelkestűl a tiéd. – Tegnap hajnaltájban békopogtata nálunk, felvere álmunkból, s ezt kiáltá: Fel! fel! el innen hamar! jön a király, egész seregestűl. Magatok vagytok, bántástok eshetnék. Menjetek a várba; ezt izeni asszonyotok; rátok gondja lesz; s ímhol vagyunk.
A kisasszony elandalodva álla. Végre megszólalt: Tőlem az izenet nem méne. De akárki légyen az ismeretlen, ő nekem barátom; mert tette szép.
– Minden bizonynyal az! mondá az öreg, s kétszeresen barátod. Jót teve, s éretted tevé.
A kisasszony elfordúlt. –
A tárogató éles hangjai hírűl adák a vár ormairól, hogy közelít az ellenségi had. Az könnyed lovasság vala, s a hegy aljában telepedett meg. Míg egy részek felkapatott a várhegyen, felkérni a várat, a vezérek elmaradtak, s barátságosan beszélgetének; Messzer Giovánni, egy tüzes, jókedvű magyar, Irfe a neve, és a Giovánni barátja, Bellapietra.
– Kérlek, barátim, ha majd bébocsátanak, vígyázzatok magatokra, s semmit a gróf leányától el ne végyetek. Az emberek szájában egy bohó monda jár, én meg nem foghatom s nem hiszem, de sokon megtörtént, és így kerűlni kell: Ha ki a lyánytól valamit kíván és megnyeri, szerelmes lesz belé haláliglan, szerelme által haláliglan szerencsétlen. S képzelhetni-e nagyobb bajt, mint ha a király biztosai közzűl egyikünk vagy másikunk el találná veszteni szívét, mire holnap oly szükségünk lehet?
– Nem tudnád megmondani, honnan ered a monda? kérdé Bellapietra.
– Mondom, felele Irfe; míg felérünk a hegyen, elég időm marad rá; mert íme visszatér a követ, s a kapu nyitva áll.
Irfe így beszéllé:
– A régibb időkben, míg szent vallásunk a magyar földen gyökereket vere s elterjede, a régibb tudomány és az új gyakor küzdésben valának egymással. Bűbájosok és jósolók keltek az új világosságnak ellenére; s így esett, hogy I András alatt a keresztyénség üldözőkre talált mindenszerte. Templomaink kiraboltatának, s a hit követőit kínzották, gyilkolták. A kik elkerűlheték a kardot, a hegyek közzé rejteztek el. Itt akkor csak erdő vala, s egyedül ott lehete látni egy kisded házat, hol most Ardó áll. Abban egy csudaszépségű jósasszony lakott. De amely kellemes arczában, szívében oly kegyetlen volt. Ez gerjesztgeté leginkább a lázadás lángját e tájakon, s örvendve nézé előre, mint vesznek a keresztyének halmonként. Egykor háza küszöbén állott vala, s felpislongott a csillagok közzé, hallgatá a lombok suhogását s a csermelyék ömléseit, midőn egy ifjút láta eljönni az erdőkből. Az neki lábaihoz borúlt, s kérte, rejtené el üldözői elől. Nem tudá hogy a kinek segélyéhez folyamodott, a jós Gána. Az ifjú nevét a monda Mitónak hirdeti. A jós nagyon örvende az ifjú megjelenésén, mert épen valamely ifjú szívének vérére vala szüksége pokolbeli mesterségeihez. Elrejté tehát az ártatlant kamarájában; de midőn üldözői nála is tevének eránta kérdést, megnyitá nekik a kamarát. A gyilkolók nem láták meg az ifjat; szemek fényét elvevé a jós szépsége. S amint ezek tovább menének, beméne az ifjúhoz; étket vive neki és italt, megvarázsolva előbb mind ezt mind azt; a mi kitetszék onnan, hogy az ifjú legottan igen mély álomba süllyedett. Eljövén az óra, mely a jósnak legkedvezőbbnek látszott undok mesterségeihez, közelíte az ifjú nyoszolyája mellé, varázsmécsével egyik kezében, a másikban nagy késével. Vasát már belé akará meríteni az ifjú szívébe, midőn az a gondolat szállá meg, hogy elébb lesse ki az ifjú legtitkosb gondolatját, melyre neki más mesterségéhez vala nagy szüksége. Egy varangyékot, mely, épen holdtöltekor, a negyedik hónap negyedik napján szólalt vala meg, rátette az ifjú homlokára, s Mitó azonnal szerelemmel kiáltá a Gána nevet. Az asszony elérté a heves felkiáltást. Akkor előbb az ifjú hajából, azután a magáéból lemetszett egy fürtöt, együvé fonta azt, s megégette, s a haj hamvát elhintette a szép ifjú szívén; s íme a nyoszolya mellett a falon egyszerre megjelent a Gána képe. Az asszony elérté szíve lángolását. Ismét megújítá a mesterséget, s most harmadikszor is, s mindég úgy találá, hogy az ifjú szíve, lelke vele foglalatoskodik. Egyszerre támadott mély szerelme elváltoztatá a gonosz szándékot. – Hah! vesszen, úgymond, egész varázshatalmam, de a szép legényt nem áldozom fel mesterségimnek!
Az ifjú más nap menni akara: az asszony nem ereszté. Elleneid keresnek, úgymond; te csak nálam vagy bátorságban. Az ifjú örömmel veszteg maradt. Szívét nála hagyá, ha ment volna is. Mely szép, mely édes, mely gyönyörű, boldog napokat élének! A hársat az út mellett az nap ülteték, melyen elsőben vallák meg egymásnak szerelmöket. Gána napról napra szerelmesb leve, emberibb, s kész volt volna lemondani a rosz lelkek társaságáról, csak azok mondottak volna le az övéről. Mitó mindinkább sejté meg, hogy körűle nem jó dolgok történnek; de egy tekintet, melylyel az ő szép Ganája szemeibe pillantott, eloszlatá gyanúit.
Egy nap, minekutána sok éjjel egymás után valamely szirtkapu s valamely temérdek kincs felől álmodék, de a melyet Gána elébb csapodár enyelgések, végre még harag és fenyegetés által is el igyekezett távoztatni elméjéből, kiméne az erdők közzé; úgy hitte, felejteni fogja baját, s ismét eljuthat eltűnt nyugalmához. Már messzére marada el tőle a ház, midőn feleszméle, hogy sietvén, a maga nyílai helyett a Gánáéit hozta el. S most – oh csuda! – azon szirtkapu előtt állt, melyet annyiszor látott vala álmaiban. Az áltellent emelkedő szirtfal egyik csúcsán elvisítá magát egy szokatlan nagyságú bagoly. Mitó, ki ezen állat eránt gyermeksége olta meggyőzhetetlen undorodást érze, előkapá tegzét, s a nyilat rá pattantá. Az csúfolkodó visongással repűle fel, s körűlrepkedé homlokát. A nyíl egy szirthasadásban marada. Mitó felmásza a szirtre hogy kivegye a nyilat; s amint azt kivevé, egyszerre szétpattant a szirt, mint valamely nagy kapu két szárnya. Egy palotát láta tárva maga előtt, s bátor nyugodt elmével lépe belé.
Gazdagon ki vala világítva a barlang, s az egész fény egy karbunkulusból eredett, mely a bolt kellő közepébe vala forrasztva. Körűltekinté magát, s szögletében egy gyengekorú leányzót láta meg, de lánczok közzé verve. – Azért jössz-e hogy megölj? kérdé a leány. – Sőt hogy kiszabadítsalak, gyönyörű teremtés! felele Mitó. – Úgy csak azt kell tenned, hogy bilincsemet illesd meg a nyillal, mely kezedben van, s egyszerre lepattannak; jól ismerem e nyilakat. Mitó megtevé a mire a leány intette, s az felszökék vasaiból, s futott. Kijutván a barlangból, földre veté magát, sírt, könyörgött, égre emelt kezekkel. Most pedig szalada, mint a gímek a Kézsmárk hegyein, s Mitó mindenütt a lyány nyomaiban. Megállapodván a hegy bérczein, Mitó kéré a leányt, térne Gána házához; ott bátorságban fogna lenni, s mindene leszen a mit kívánni fog. A lyány reszketni kezde a nevet hallván, s elsápada. – Oh ölj meg inkább mint hogy ahhoz vígy, kinél gonoszb ellenségem nem lehet. Négy éve már miolta kiragadott szüléim keblekből, hogy születésem tizenhatodik visszafordúlóján megölhessen, mert neki átkozott mesterségeihez ártatlan szívek vérére van szüksége. Sokszor beszélte nekem maga, s épen e nyíl akara lenni gyilkolásom eszköze, melyet viselsz. Már régolta nem láttam őtet, s minthogy ma lépek tizenhatodik évembe, úgy hittem, ő jön, midőn a barlang megnyílt, s teljesíteni fogja szándékát. Ha téged nem ő külde ki, ha emberi szív dobog kebledben, kérlek, jámbor idegen, könyörűlj rajtam, s vígy ama várba! Atyám ottan lakik.
Az ifjú szíve többnemű érzések által vala megrázva. Az a bizonyosodás, hogy kedvese elhíresedett bűbájos, hogy embert öldös áldozatúl, hogy lelkekkel czimborál, és hogy ő azt előtte, a gyanító előtt, tagadozá, elborzasztotta, s előbbi szerelmét útálattá változtatá. Felölelte az eltikkadt leányt, s elvitte atyja várába.
Gána későn sejté meg, hogy Mitó elcserélte nyilait. Elhalva ijedtében, elővevé varázstűkrét, s meglátá Mitót, s a mely perczben az aranyfürtű leányt atyjának áltadja. Haragja a dühösségig ment. Való hogy miolta szereté Mitót, nem akará elölni a leányt, de szabadon sem akará ereszteni. A lelkek, és a kik vele szövetkezésben voltak, ezer meg’ ezer szerek által jelengeték neki, hogy a kedves kis Izsike pusztítólag fog belé kapni szerelmébe. Ezért tartá fogva az aranyfürtű gyermeket, s irtózva látá most, hogy szelídsége által magához vala kegyetlen.
Bosszút, olthatatlan bosszút lihegve azon vala, hogy a várbeliek örömét undok mesterségei által, bármely szerrel, megháboríthassa; de a gonosz szándék felforgatva süllyedt el a vár káplánja imádságiban. Egy nap irtózatos alak jelene meg neki, mit ő jól ismért, s bosszantó kaczajjal adá értésére, hogy Mitó és Izsike a vár oltára előtt összeesküvének. Látd most, mit nyerél vele, hogy nékem meg nem áldozád, amint én kívántam? ezt veté szavaihoz, s eltűnt. A leggyötrőbb szerelem és gyűlölség minden dühében esküvék most, hogy mivel bosszúját Mitón nem állhatja, az egész férfinemen fogja kiönteni. Gonosz mesterségeinek mindenikével szövögette varázslatit, hogy valaki az Ardó úrnéjától, ahol az együtt járdala Mitóval, valamit kérend és kérését megnyerendi, őt szeresse haláláig, egyedűl, végetlenűl, szerencsétlenűl, s vesztére önmagának.
A várbeli toronyőr éjfélkor tűzben pillantá meg az ardói erdőhalmot s a rettegett varázsházat, s Gánát többé senki nem látta. De a hárs sértetlenűl marada, s nem egy éjjeli vándor szívszaggató jajgást halla lombjai közt, s egy derengő alakot a fa árnyékában.
Máté gróf azonban híveit, lázainak vezéreiket, a nagynyelű zászló mellé szólítá fel, a kiásott sír szélére. Bellapietra elmondá nekik, a mi rá vala bízva. A Trencsény grófja ezt válaszolá: „A mit ígértek, engem meg nem indít, fenyegetéstek meg nem rettent. Bíztattok, hogy ha áltmegyek a Robert Károly felére, nyugalmas birtokában maradok jószágomnak: én azokat tudom még védeni; hogy Robert Károly meghágy méltóságimban: engem azzal az én uram, a cseh Venczely, ruháza fel, s nincs szükségem hogy bennek más megerősítsen. Vesztemmel, halálommal rettentgettek? a csaták kimenetele bizonytalan; ti és én egyeránt veszhetünk. Sokan elpártolának tőlem: a kik híven maradtak, salaktalanok, mint az arany; intézze el küzdés a pört; jónak a jóért győzni vagy veszni dicső dolog. Azonban senki ne mondja, hogy Máté, a trencsényi gróf, nem szívesen látá vendégit; jertek, fogadjátok szívesen a mit adok.“
S mostan előjöve Máté grófnak leánya, az Ardó úrnéja, a sötétfényű parancsoló. Mint a ki magában egyesít mennyet, földet, világos kék öltözet fogá körűl, s fejéről sárgásan zöld fátyol folya le. Sáfárnéja, kit olvasóim már ismernek, három arany poharat vive utána, a követség fejeinek számokra, míg mások az ő kísérőikkel foglalatoskodtanak. A sáfárné közelébb vonúla asszonyához, s ezt súgá neki: Az amott, ki annyira rád gömbölyíti szemeit, az hozá hozzám izenetidet s ajándékidat. Az úrné elfojtá szíve lobbanását, s a két más vezérrel beszélgete, csendesnek színlelvén magát. Keresztleánykája hozzá simúlt, s így szólította meg: Édes nagysám, nem-e ahhoz is, a ki velünk annyi jót teve? Megkapá a gyermek kezét, s odahagyá a három idegent. De a gyermek visszaszaladt, s legelébb is Messzer Giovánninak nyújtá az arany serleget, hogy innék ez is, mint már előbb a kettő. És amint ez leguggola a gyermekhez, hogy szíve imádottjának kedvenczével nyájaskodjék, ez valamit súga neki. Sőt víg elméjű magyar társoknak úgy látszott, hogy a kisded kezekből valami suhant által a Giovánni kezeibe. Hogy a kelő vér pirosra festé a sápadt orczákat, s hogy ragyogának szemei, mint a nap mosolyg a megszaggatott vészfellegek közzűl, azt igen jól látta. És midőn visszatérve a király sergéhez, búcsúzásokkor kezet szorítának, gyűrűt sejte a Messzer ujján, a mit elébb soha nem sejtett.
Derűlt vala a nap, melyen a két had közelíte egymás felé, hogy megvívjanak. Mosolygva sütött az ég királynéja, s a pipis énekelve szálla fel hozzá, mintha inteni akarná a küzdeni akarókat, hogy térjenek az élet örömihez, s a vérontást hagyják abba. Az mind hijába volt. Robert Károly megálla a halmon, hogy lássa a csatát, s mellette Omodé, a nádor, két fejdelmei a seregnek, s alattok Giovánni és Bellapietra.
– A mely fergeteges a múlt éj vala, olyan lészen a mai napunk, mondá az utolsóbb. Lásd, barátom, mint duzzasztják a csermelyt a zápor és a hegy patakjai, lásd habjai mint kavarognak. Veszve van, a ki néki vágtat.
S a király: Nézzétek, mint fejti ki magát a gróf hada; kiismerni a gróf munkáján az értelmes katonát. De hát az micsoda amott? Délczeg paripáján nem asszonyi alak szökdelget-e a sorok közt?
– A gróf leánya, mondá Omodé; szebbet egész nemében nem láthatni, s bátor és vitéz, mint a leglelkesebb férfi.
Erre a király: Ha ki fogva hozza hozzám, annak adom nőűl, Sáros vára pedig, egész vidékével, légyen mátkaajándékom.
– Önkényt foglyúl adhatja magát, de erővel senki nem teszi azzá! mondá Messzer Giovánni.
De a szónak nem hivének, és némely feltevé magában, hogy elnyeri a szép díjt. Szebb és drágább ugyan még nem is volt. Olyan vala ő, mint a hadak istennéje, támadásra gyúlasztgatván atyja elősergét. Fürtjeinek éje göndörögve omlott ki ezüst sisakja alól; a nap játszva csillámtatá ezüst sugárit a pánczél tündöklő czápáiban, mely fel- és alá habzott, mint a tusát-szerető kebel szokott a pánczél alatt; fekete szemei villámlottak, haragosan és szerelmesen egyszersmind, hogy valakivel összeakada, el kelle tőle fordúlni, bár kardja megkímélte. Súgár mint a nyíl, könnyű mint a pehely, erős mint az aczél, szép mint egy csillag, így repűle végig a sorok között. Ha csapatja visszatolatott, ismét előnyomúla; a sebhedtek feledék fájdalmaikat; a haldoklók örömmel rogyának össze, midőn láták. Egyenesen a király halmának vette nyargalását, midőn a nádor békanyarítá a gróf szélső csapatait, s az egész had össze vala bomolva. A leány szemei végig nézének a zavaron, s látták atyja bizonyos vesztét.
– Vissza váradba, atyám! kiáltá; én felvigyázok vonúlásodra. – S a hídnál kevesed magával megállott, hasonló a chérubhoz, ki lángoló pallossal álla őrt a paradicsom ajtajánál. Máté gróf keresztűlméne a hídon; a futamlók egymást tolva mentek utána, s a híd letört a teher alatt, s a habok közzűl irtózatos jajszó hallatszék. A hősleány még mindég erős lélekkel vesztegle; de látván hogy szaporodnak a tolongók, s az övéi közzűl mindég többen hullanak, megfordítá lovát, beszökék a vízbe, hogy ő is menjen atyjával. Giovánni útat nyitott magának, szinte a víz széléig, midőn a hab a hős Szépet elnyelé. Végig-nyargala a parton, fel és le, lesvén mindenütt, a víz hol veti fel a leányt, hogy utána szökjék, hogy erős karral megragadja, kikapja. Ohajtásinak fele bételjesedék. Hol a habok ereje megszelídűlt a szélesb mederben, a víz szerelmes gonddal vitte ki a parthoz, de élet nélkűl. Szép még halva is, ahogy a régiek az Alvást szobrozták.
Giovánni és Bellapietra eltemeték a szép holtat; ez forróan ömlő könnyek közt, amannak szemei könnyek nélkűl, megmeredve. Giovánni más nap sehol nem találtatott; senki nem mondhatá, hová leve.
Robert Károly nem sokára azután lengyel királylyá lőn, s Bellapietra vele ment Varsóba; ott az oroszokkal kereskedésben állók egy bús idegent emlegettek előtte, ki Ázsia szélén foga lakást, s egy csatában halálos sebet kapott, s utolsó óráiban barátitól azt kíváná, hogy gyűrűje ujján hagyassék. Nápolyi vendégek ellenben úgy beszélék Budán, hogy a byzancziumi császár sergében egy idegen veve szolgálatot, ki Magyarországról jutott oda, és hogy annak közönségesen kedvelt énekei mindég valamely setétfényű Úrnét magasztalának, ki végre egyik csatájában a hatalommal előtolakodó törökök ellen, homályos halált talála.