Egyszer volt két testvér. Természetök nagyon különbözött egymástól: az egyik szelíd volt és jó, a nagyobbika haragos, irígy. Az ifjabb szerette az idősebbet, de ez mindég boszantotta azt. Amint annyira megnőttek, hogy iskolába lehete őket jártatni, atyjok meghala, s ők elhagyák honjokat, s kimenének széles e világba. Ahol útjok kétfelé vált, megállott az idősb, s így szóla az öccséhez: Menj te jobfelé, én balfelé megyek, s légyen az közöttünk a kötés, hogy a melyikünk nagyobb urrá lesz a másikánál, szúrja ki a másik szemét, mihelyt összeakadunk egymással. Az ifjabb kérte a nagyobbat, gondolná meg, mely kegyetlenség volna azt tenni; de az abba nem hagyá, s az ifjabb kénytelen vala ráállani. Ekkor elváltanak egymástól, ez jobra, az balra, s ez is, az is iskolát keresének, hogy tanúlhassanak valamit, s így belőlök ember válhasson.
Már nehány évekig folytaták a tanúlást, s az ifjabb jól tanúlt, midőn egy estve kiméne sétálgatni. Messzéről láta jőni egy kocsit, négy szép szürkével, de ki ül a kocsiban, azt kivenni nem lehete, oly igen sebesen vágtatának a lovak. Ekkor ezt mondá magában az ifjabb: Ez nagy úr lehet. – A kocsi elhajta mellette; oda néz, s ráismer a bátyjára. Rákiáltott: Bátyám! bátyám! mint örvendek hogy láthatlak. – Bátyja megállítá a szekeret, s látván öccse mely szegény ruhában vagyon, tudakozá: Mi vagy te, öcsém? – Az felele: Én még semmi nem vagyok. – Én pedig, felele amaz, tiszttartó vagyok egy nagy úrnál, s látod mely szép kocsim és mely szép négy szürkém van? Emlékezel, mit végzénk magunk közt, hogy ha összeakadunk, a ki nagyobb úr lesz mint a másik, vájja ki a másik szemét. Nézz fel hát a napra utolszor, mert azt ugyan meg nem látod többé. Az ifjabb felnéze, de nem a napba, hanem Istenhez, s könyörge, ne hagyná el őtet bajában. Ekkor mondá bátyjának: Ha csakugyan oly kegyetlen akarsz lenni, hogy elveszed szemem világát: arra kérlek, bátyám, vezess aztán egy feszűlet alá, hogy imádkozhassam és ott meghalhassak. Gonosz bátyja ígérte ugyan, de nem vala szándéka megtenni a mit ígére. Amint kiszúrta szemeit, elvezette azt egy akasztófa alá, s ott hagyá magára.
A világtalan most buzgóan könyörge, és sokat. S ímhol repűl három holló a világnak megannyi részeiről, s leszállott az akasztófára.
– Beszéljétek elő, mi történt nálatok; azután én is elbeszélem, mi történt minálunk.
Egyik holló ezt felelé: A mi királyunk felette szomorú. Egy fája vala, mely ezüst körtvéket terme; s a király a fát nagyon szerette mind szépsége miatt, mind hogy körtvéi igen ízletesek voltak. Már hét esztendeje, hogy a fa nem terem, s ezért ily szomorú a király.
– S senki sincs, a ki segítsen? kérdé az első holló.
– De igen, felele a második. A fa tövénél egy varangyék fúra lakást, az szíjja magába a mi ezüstnek a fába kellene menni. Ha a varangyékot kiásnák, megölnék, ismét oly gyümölcs teremne a fán mint egykor. De azt csak huszonnégy gyémánt golyó ölheti meg, még pedig ha mind a huszonnégy egyszerre lövetik rá.
A harmadik holló így szóla: A mi királyunk felette szomorú. Fia kiesett az ablakon, s kiütötte mindkét szemét, s orvosai neki szemet csinálni nem tudnak.
Akkor kérdé a második holló: S nincs senki hogy segítsen?
– De igen, felele a harmadik. Ezen akasztófa tövében egy fű nő; ha azt rakják fel a király fiának, mingyárt látni fog.
Ekkor mondá az első holló: Rajtam a sor, s most én mondom el, nálunk mi történik. A mi királyunk felette szomorú. Valamit talált, a mit meg nem tud fejteni: egy üveg koporsót, s abban egy nagy szépségű leányt; a leány napról-napra szebbé lesz és nagyobbá, de soha nem serkenhet fel.
Akkor kérdé a második holló: S nincs senki, ki segéljen?
– Nehezen, felele az első, mert a leány történetét senki nem tudja; s ha volna is, még szomorúbb volna, hogy azt maga nem találta ki. Egy mód volna segíteni a bajon, s az abban áll, hogy van egy fehér grifmadár, annak farkából kellene szerzeni egy tollat. Az mindenre felel, a mit tőle kérdenek. De a fehér grifmadár nem könnyen ád ki tollat a farkából, s ki merne közel menni hozzá? – E szóra a három holló felröppene, s arra felé szállott, a merre magának tetszett.
Amint a világtalan nem hallá őket többé szólani, ledőlt a földre, s előveve egy fűvet a másika után, ahogy egyike vagy másika kezébe akadott, s mindeniket rátette szemére. Ezt gondolá magában: Talán ráakadok arra a sok között, melyet a hollók emlegettek. S ezzel együtt ezt is gondolá: Ha fellelem azt a fűvet, egész életemben könyörűletes leszek az eránt, a kit bajban fogok látni. Amint ezt gondolá el, egy fűvet szakaszta ismét, rátette két szemére, s – látott! Akkor hálát ada Istennek, hogy visszakapá szeme világát, s felkölt, hogy segítsen a három királyon, kik felől a hollók beszélettek.
Legelőbb azt éré, a ki az ezüst körtve miatt szomorkodott. Egyenesen méne az udvarhoz, s be kívána eresztetni.
Akkor rákiálta az őr: Ki vagy te? – Azt felelé hogy ő kertész.
– S mit keresel?
– Én ezüst körtvét akarok termeszteni.
– Másféle emberek is voltak itt már mint te vagy, és még sem tudtak. De minthogy itt vagy egyszer, csak menj tehát!
Belépvén a palotába, mélyen meghajtotta magát, s így szóla a királyhoz: Uram király! én ezüst körtvét akarok termeszteni. A király képe felderűlt, s ekképen felele hozzá: Ha azt tudod, neked adom országom felét. Ő pedig ezt válaszolá: Nékem ahhoz huszonnégy kapás kell s huszonnégy katona; de ezeknek gyémánttal kell megtölteniek puskáikat.
– Az én testőreim mindig gyémánttal lőnek, mond a király.
A király egyet inte, s azonnal előállott huszonnégy katona, puskásan, és huszonnégy napszámos, kapával. Közikbe vevék a deákot, s elmenének a kertbe. Amint megállának a körtvefa mellett, úgy hagyá a deák, hogy a huszonnégy napszámos kapálja fel a földet a fa tövében, valamíg egy nagy békát lelnek; s akkor szökjenek félre a béka elől, mert az igen mérges. A huszonnégy ember megtevé a mit a deák parancsola, s amint félnap hányák a földet, ráakadtak a békára. Félreugrék előle minden, mert az oly nagy volt mint egy disznó; ezüst pánczél vala egész testén, s tüzet lihege. A huszonnégy katona pedig nem ijedt meg; felvonák sárkányaikat, s amint a deák nekik ezt kiáltá: Lobbants! sült a puska, s a varangyék felfordúlt, s messze elnyújtotta két lábát. A fa egyszerre virágzásnak indúlt, s az ezüst körtve fürtösen függe gallyain. A király leszakaszta egyet, és mivelhogy az igen jóízű vala, a deáknak adta fél országát, úgy hogy az mingyárt fél királylyá leve. De a deák így szóla: Uram király, nekem messze ám az útam; adj tehát nekem ebből három körtvét. A király a három körtvét tulajdon kezével szakasztá le, s a deáknak adta. Az pedig ment, felkeresni a két másik szomorkodó királyt.
A második az volt, a kinek megvakúlt a fia. A deák egyenesen ment az udvarhoz, s bé akara eresztetni. Az őr rákiálta: Ki vagy te? Azt felelé hogy ő doktor.
– S mit keresel?
– A herczeget akarom meggyógyítani.
– Másféle doctorok valának itt már mint te vagy, s mégsem boldogúltak. Te sem fogsz.
Pajtása megszólala: Tudod hogy a király mit parancsolt: eresszünk hozzá mindent, még ha czigány volna is, mihelyt doktornak mondja magát. Menj be bátran!
A király a maga thrónusán űle, s igen szomorú volt. Mélyen meghajtá magát a deák, s így szólott: Uram király, meg akarom gyógyítani fiadat.
– Jer hát, felele a király; ha meggyógyítod, tiéd az országom fele.
A király lelépegete thrónusáról, s maga vezette el őtet beteg gyermekéhez. A deák elővevé a fűvet, melynek gyógyító erejét maga is tapasztalá, rátette a herczeg szemére, s az tüstént látott. Azon a király annyira megörűlt, hogy mingyárt neki adta fele országát, amint megígérte vala, úgy hogy már két fél országai valának. De a deák így szólott: Az én útam messze út ám! Maradjon nálad a félország, míg visszafordúlok.
A király és a herczeg megígérék, hogy addig gondját viselik. Ő pedig ment a harmadik királyhoz, a kit megölt a bú.
Amint a deák az udvar kapujához ére, a király fennt űlt a maga thrónusán, s így szóla ministereihez: A kapu előtt egy fiatal ember űl, s velem akar szólani, hozzátok elő. – A ministerek lemenének, ott találták a deákot, s álmélkodának a király bölcseségén. Belépvén a deák, a király inte ministereinek, s azok a királyt ott hagyák.
Amint a király és a deák magokban maradának, így szóla a király: Te nekem azt akarod elmondani, hogy az üveg koporsóban fekvő leány kicsoda, s mi történt vele. Menj, nézzed elébb.
A király megránta egy ezüst zsineget, felgörge a kárpit, s a deák meglátá a leányt. Rettenetesen megtetszett neki a leány, mert az rettenetesen szép vala, s a deák így szólott:
– Uram király! ne higyje felséged, hogy én okosabb vagyok felségednél; nékem félannyira sem ér bölcseségem. De ha megígéri felséged, hogy ezt nékem adja feleségűl, módot adok felségednek, hogy maga tudja meg történetét, s kitalálja, mint kelljen életre hozni.
A király bámúlással hallá a deák okosságát, s ezt mondá neki: Légyen meg a mit akarsz.
A deák egyet fordúlt, s ment, felkeresni a fehér grifmadarat.
A deák sok napokat tölte már útazásában, oly országokon végig, hol sem ember, sem más állat nem lakott; de egyszerre nagy tombolást hallának meg fülei. Tudni akarta, honnan jöhet a tombolás. Ment tehát éjjel nappal, s a tombolás mindég mindég nagyobb leve. Amint a reggel felhasadt, két hegy között látta magát. Azok harczolának egymással, azok tomboltak úgy. Mint midőn két kakas szökdös egymás szemébe, vagy mint midőn egyik kos a másikat öklelgeti, úgy szökdelt, úgy taszigálta egymást a két hegy, s a mely út a fehér grifmadárhoz vive, a két egymással harczoló hegy közt méne el. Akkoron mondá a deák: Kegyelmes nagyságos Hegy uraimék, alázatosan kérem kelmeteket, légyenek csak annyi kevés várakozással, míg itten keresztül mégyek.
Az egyik hegy kérdé: Hová akarsz menni?
A deák felele: A fehér grifmadárhoz.
Akkor a másik hegy: Jó, szaladj el hát közöttünk; de légy olyan jó, s tudd meg a fehér grifmadártól, meddig kell még harczolgatnunk, s hozzd el feleletét. Mindketten beléfáradánk a verekedésbe, s még sem lehet megszünnünk.
– Szívesen megteszem, felele a deák. S a két hegy egész erővel erőlködék nyugva maradhatni, de mindég tombolt állásában, míg a deák köztök elsuhant. Alig vonta ki lábát, s a két hegy megint verekedett.
Megint sok nap ment a deák oly országokon, hol sem ember, sem más állat nem vala, míg végre a Holttengerhez ért. Ezen által kell vala mennie, de nem talála sem hajót, sem szálat; ellenben egy vén dadát láta meg egy dióhajban. Ez vala az egyetlenegy hidas a Holttengeren. A vén dada mindazt a ki általmenni akara a Holttengeren, kivetette a dióhajból, hogy annak kínosan el kelle veszni.
A deák így szóla: Szép Tekintetes Asszonykám, kérem alázatosan, vigyen által engem!
A szép tekintetes asszony felele: S hová akarsz menni?
– A fehér grifmadárhoz.
– Jó, áltviszlek; de ígérd meg, hogy nekem választ hozandasz, meddig kell még itt révészkednem?
– Szívesen, felele a deák. – Ezzel belé űlt a dióhajba a szép vén dada mellé, s három nap és három éjjel szüntelen menének, s úgy értek által a Holttengeren.
S most a fehér grifmadár residentiájában vala. De a fejér grifmadár nem vala otthon; csak gazdasszonyát találta.
Az nem tuda eléggé álmélkodni, midőn meglátá a deákot, mert nyolczvan esztendeje vala már hogy itt lakott, a nélkül hogy embert látott volna.
– Mit akarsz nálunk? kérdé a deáktól.
– Egy tollat a fehér grifmadár farkából.
– Jaj neked, fiam! monda amaz; azért ugyan életeddel fogsz fizetni.
S most a deák: Nemzetes asszonyom, kérem szépen kigyelmedet, szánjon meg; kérje a grifmadarat, hogy ne bántson. Imhol egy kis ajándékot hoztam asszonyságodnak. – S e szókkal által adá neki a három ezüst körtvét, a mit útjára az első búslakodó királytól hoza.
– Miként jutsz te e gyümölcshöz? kérdé az agg dada, s a deák elbeszélé neki az egész történetet. Akkor mondá neki a gazdasszony: Meg sem álmodhatd, mely kedves szolgálatot nyújtottál a fehér grifmadárnak; aligha teljesítve nem lesz a mit kívánál.
Ki sem mondá jól a szót, midőn egyszerre kimondhatatlan zuhogást hallának, mint a fergetegeké a legirtózatosb éjeken.
– Mi ez? kérdé a deák.
Az öreg felele: A fehér grifmadár jő; szárnyának mindenik mozdítása hét mértföldre hozza végig. Bújj el hamar; ha meglát, egyszerre eltép.
A deák az ágy alá vonta magát; a gazdasszony pedig bevoná a kárpitokat, hogy a deák ki ne látszassék. Alig tudta ezt megtenni, s íme a grifmadár leereszkedék a felhők közzűl.
A fehér grifmadár igen kedvetlen vala, s búsan és hallgatva jára fel és alá. Az öreg hozzá lépett, s e szókkal igyekszék felvidítani:
– Hát neked mi bajod?
A fehér grifmadár felele: Tudod hogy az én nagy ellenségem a varangyék, hét esztendő olta már az ezüst körtvefa alá vette magát, s ott egy ezüst pánczélt csinál magának. Ha kilencz esztendeig dolgozhatja pánczélját, rajta nem eshetik seb, őtet senki meg nem győzheti, s az enyéimeket iszonyú csapás várja. Én tudom, mint lehetne őtet megölni, de azt mondanom senkinek nem szabad, sőt csak azt sem tudakoznom, ha él-e még, és hogy mit csinál. A kilencz esztendő majd kitelik, s ez ejt ily nagy gondokba. De mi ez? én emberhús-szagot érzek.
Az öreg neki ezt mondá: Éhes lehetsz ily hosszas repűlésedben. Nesze gyümölcs! – s elébe tevé a három ezüst körtvét.
A fehér grifmadár egyszerre felvídúla, megszelídűle, s ezt mondotta: Az ezüst körtve azt mutatja, hogy az én nagy ellenségem a varangyék ölve van. Akárki tette azt, nekem mindég kedves leszen, s három kérdést engedek neki.
Amint a deák ezt hallá, kibúva az ágy alól, nagy alázatossággal meghajtá magát a fehér grifmadár előtt, s beszédét ígyen kezdette: Nagy bölcseségű, tudományú Grifmadár, én, én öltem meg a varangyékot. Minthogy tehát oly kegyes valál, megígérni hogy három kérdést engedendesz, teljesítsd, könyörgök alázatosan, a mit ígérél. Először, mondd el nekem, meddig fog még az az asszony a dióhajban révészkedni?
A fehér grifmadár: Egész életében; annak nincsen szabadúlás.
– Másodszor: meddig fog még a két hegy csatázgatni egymással?
– Míg egy embert magok közzé nem szorítanak s össze nem zúznak.
– Harmadik kérésem: engedd hogy farkadból kihúzhassak egy tollat, s elvihessem.
A fehér grifmadár felele: Ha oly igen nagy nem volna szolgálatod melyet nekem nyújtottál már a gondolatért is széllyeltépdelnélek. De megígértem, s szavamat állom. Fogj meg egyet farkam tollából, s mikor a gazdasszony ezt mondja: egy, kettő, három, rántsd ki hamar. – A fejér grifmadár most kétlábával belécsimbalkozott két hegybe, s fejét a folyamba hajtotta le. A vén gazdasszony elkezdé a számlálást: egy! kettő! – három! s a toll a deák kezébe maradt. A fejér grifmadár a szerint ordíta kínjában mint száz mennykövekkel terhes fergeteg; a két hegyet porrá morzsolá, s kiitta a folyamot. Oly igen nagyok voltak kínjai.
A vén gazdasszony felhozá a vacsorát. A fejér grifmadár sok túdós dolgokat beszéle a vacsora felett, használatosokat a deáknak, s végre fekünni menének.
Más nap reggel a fejér grifmadár ismét kirepűle, elnézni mi történik a világon, a deák pedig útnak indúlt haza felé. A Holttenger mellett megszólítá a vén dada: Hozsz-e nekem feleletet?
– Hozok, mondá; de elébb vígy keresztűl a vizen.
A vén dada általvivé, s a deák sebesen másza fel egy fára, s onnan kiáltá a vén asszonynak: Te soha ki nem szabadúlsz; holtodiglan itt kell maradnod.
Ezen a vén dada annyira megharaguvék, hogy belé veté magát a tengerbe, s ott veszett. De a tenger nagy habokat löke ki magából, hogy a deák sok mértföldekre nyakig jára a vizben.
Most a két birkozgató hegyhez ére el.
– Hozsz-e nekünk feleletet? kérdék ezek.
– Hozok, mondá; de csak akkor mondom el, mikor álteresztetek magatok közt.
A két hegy erőt veve magán, s keresztűlereszté a deákot. Akkor ezt kiáltá nekik: Míg valakit magatok közzé nem kaptok, s össze nem roccsantjátok.
– Jaj! ordítá a két hegy, mikor lesz még az? – Megújított dühhel újra elkezdék döngetni egymást.
Szerencsésen elére a búslakodó királyhoz, meghajtá magát előtte, áltadá neki a fejér grifmadár farka tollát, s ezt mondá neki: Ez a toll magában írja le valamit tudni ohajtasz, s így te vagy a legokosabb ember az egész föld kerekségén.
A király erre így válaszola: Azt mingyárt meglátjuk. – Elzárkozott a deákkal a maga titkos szobájába, s ezt mondá a tollnak: Beszéld elő, mi az a mit én most tudni vágyok. Sokáig íra a toll, s azzal végig nyúlt a tintatartón, hogy magát kipihenhesse. A király a deákkal az asztal mellé űle le, s ezt olvasák:
Egyszer volt egy király. Annak egy királynéja volt. De nem voltak gyermekeik. A királyné azon felette szomorkodott. Amint egyszer az ablakban űlt és varrott, megszúrta tűjével az újját, s egy csöpp vére a hóba csöppent. – Ah, mondá a királyné, ha lyányom volna, oly fejér mint a hó, s oly piros mint a vér! Nem sokára azután gyermeke született: egy leányka, s fejér és piros mint a hó és mint a vér, mire nézve Hóleánynak neveztetett. De a királynénak meg kelle halni.
Hét esztendő múlva más királynét veve. Az mindég nézé magát a tűkörben, mert felette szép volt, s sokat tarta szépsége felől. – Tűkör, így szóla egykor, nem én vagyok-e a legszebb asszony a világon? – A tűkör így felelt: Felséges királyné, te ugyan igen szép vagy, de a Hóleány hétezerszerte szebb. – Ezen a királyné rettenetesen felharagudott, s megparancsolta egy vadászának, hogy a leányt vigye ki az erdőbe s lőjje agyon.
A vadász a leányt elvitte az erdők közzé, de agyon nem lőtte, mert az igen igen szép volt.
– Menj innen édes lyánykám, mond a lyánynak, de messze, igen messze! itt veszély lebeg feletted.
A leány ment, míg estve lett. Akkor egy viskóba ére, hol hét törpe lakott. A hét törpe szívesen látá a leányt, s oly gondját viselék, mintha saját lyányok volt volna.
A vadász kénytelen vala megcsalni a királynét. Egy szarvasborjút lőtt, kimetszette nyelvét, s azt mondá a királynénak, hogy az a leány nyelve. A királyné nagyon megörűlt.
A királyné megint nézé magát a tűkörben.
– Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e legszebb asszony e világon? – Felséged ugyan igen szép, de a Hóleány a hét törpénél hétezerszerte szebb.
Ezen a királyné nagyon megharagvék, parasztasszony-ruhába öltözött, egy kosár méregbeáztatott almát víve karján, s elment a hét törpéhez az erdőbe. A hét törpe közzűl egy sem vala a háznál; kimentek volt dolgaikra. A királyné békopogtatott. A Hóleány megnyitá az ajtót; nem ismere a királynéra, s azt hitte hogy valamely parasztasszony, ki vásárra mégyen. A királyné megszólította a Hóleányt: Végy almát tőlem!
– Vennék, felele ez, de nincs pénzem.
Erre a királyné: Minthogy szépecske vagy, ingyen adok neked egyet. Ekkor a legszebbet, de egyszersmind legmérgesebbet elővevé, ketté szelé, s a Hóleánynak adá. A Hóleány alig nyele el egy szeletet belőle, s halva feküdt. A királyné nagy örömmel távozott a viskótól.
A hét törpe halva lelé a Hóleányt, s nagyon szomorkodék hogy azt fel nem ébresztheti. Üvegkoporsóba fekteték a Hóleányt, s kitették az erdőbe, s az egyik mindég strázsálá. Uram király, úgy leléd őtet te is. Hogy te azt egy nagy titkon vevéd meg a hét törpétől, nem szükség neked mondanom; azt te tudod, s vége a Hóleány történetének. –
Király s deák nem kevéssé álmélkodának a történeten, s a deák megszólala: Uram király, engedd, hogy a tollnak én is tegyek egy kérdést. De a király ezt mondotta rá: Nem! tudom én mit akarsz kérdeni; toll, felelj.
A toll felkölt a tintatartóról, s írt: – A Hóleány nem nyelte el az almát; úgy tüstént megholt volna; szájában vagyon az még most is, s csak szédűlésben vagyon. A deáknál van egy fű; az magához hozhatja.
A deáknak csak most juta eszébe hogy nála még a fű, mely őtet és a király fiát meggyógyította. Végig voná azt a Hóleány szemén és száján, s az megnyitá szemeit, kipökte az almaszeletet, s nem volt semmi baja.
A király elhíresztelé hogy ő nagy menyegzőt akar tartani, s meghítt reá sok hatalmas királyokat, királynékat, a többek közt azt is, a ki a Hóleányt megétette. A királyné nagy gonddal felczifrálta magát, megálla a tűkör előtt, s ezt mondotta: Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e a legszebb asszony a világon?
– Felséged öregszeni kezd; már igen sok van, a ki még szebb. De legszebb az egész világon a Hóleány, kinek menyegzőjére felséged is meg van híva. Az hétezerszerte szebb mint a legszebbek egyetemben.
A királyné akkor nagyon megharagudott; összetörte a tűkröt, felűlt egy felhőre, mert nagy varázs vala, elszállott a felhővel, s soha többet nem látszatott.
De a deák és Hóleány menyegzőjén nem csak királyok és királynék, hanem szegény emberek is jelenének meg nagy számban, kik ezektől segélyt vártak. Amint a deák kijöve a templomból, s osztogatta alamizsnáját, bátyja ötlött szemébe a koldusok között. Elvitte azt a palotába, s így szólt hozzá: Emlékezel hogy kitoltad szemeimet, mert te már tiszttartó valál, én pedig csak szegény deákocska? Én most király vagyok, te pedig koldus.
– Szúrd ki hát szememet! kiáltá az vad kevélységgel.
– Nem, mondá a szelíd testvér; én neked megbocsátok, s sok pénz urává teszlek, külömben nyomorúságban halnál meg.
– De beszéld elő elébb, mint levél te királylyá.
Amint az ifjabb azt neki elmondá, az idősebb felkölt, elment az akasztófa alá, s várta hogy a hollók szálljanak le hozzá is. Ezt gondolá magában: Ha az öcsém a hollók által király leve, én császár lehetek, mert én több vagyok mint ő. Akkor ismét kiszúrom szemeit. Oly kaján lelkű vala ő, hogy az öccse jósága nem ellágyította, hanem még nagyobb gonoszságra ingerlette.
Sokáig várakozott az akasztófa alatt, igen sokáig. Végre előszállott a három holló.
Az egyik így kezdé a beszédet a két más társával: Tudjátok, hogy bennünket egy deák kihallgata, s hogy a három királynak elverte bánatját?
A második így felelt: Tudjuk; ezután jobban kell vigyáznunk, hogy ki ne hallgassanak megint.
S a harmadik: Nézzétek, itt leseget utánunk ismét egy, még pedig egy megátalkodott, gonosz lelkű.
– Álljunk neki mind a hárman, s csipdessük addig, míg el nem vesz! – kiáltának most, s neki-álltanak, összecsipdesék, míg egy íze sem marada épségben.
A deákot és a Hóleányt az egész világ szerette. – Élnek-e még, nem tudhatjuk; de méltók voltak hogy éljenek örökkön és örökké.