Lángoló szemekkel tekinte Oroszlánkőnek kevély ura várának fokairól az út felé, mely, lecsavarodva a hegyoldalon, végig futja a keskeny völgyet, s Trencsénnek tartva, mindenhol a Vág partjain, lakosoktól hemzsegő lapályokba ér. Épen most szöktete ki a várból egy deli termetű ifju, s kedvére ereszté délczeg lovát, élte vídám érzetében. – Hah! kiálta a vár ura, vadon kaczagván, s int egyik cselédjének, hogy gyermekét, Emelkát, szólítsa elő.
Ahogyan fekete felhők közzűl a szerelem szép csillaga mosolyg alá, úgy lépe a leány atyja elébe. Ez őt némán viszi márványfolyosójára, s: Látod-e azt – kérdé – a ki amott nyargal, s rá ismersz-e?
– Igenis, atyám, felele ez, elfogott szívvel s háborgó érzések közt; az Gyula, a te udvarnokod.
– Kit utolszor látsz! dörgé az öreg.
A leányt elhagyák érzései, szemeit homály vonta be, s eszmélet nélkül süllyede a mélybe, ha atyjának izmos karja el nem rántá. Visszavezeté szobájába, s áltadá komornái gondjainak.
Gyula azonban vígan ügete, nem gyanítva mit végzett a haragos. Útja, így vélé, a Templomvitézinek pöstyéni hospítiumokban végét éri, mert egy levél vala nála a priorhoz, oly hagyással, hogy azt titkon adja meg. Vágyott urának megtenni a kedves szolgálatot, s titkos küldetését bízodalma jeleként tekintette. – Újabb fényben derűlének rá, szerelmesre, jövendőjének aranyálmai; – mert melyik olvasóm nem gyanítja már, hogy Gyula és Emelka szeretik egymást?
A nap hanyatlása felé megállott az erdőben, nem messze már a conventtől, s várta az elsötétedést, mert senkitől nem látva akart menni a priorhoz. A nap egyike vala a Május legszebbjeinek. Az esthajnal arany bíbora, az égibolt fellegtelen kékje, a fülemilék mély érzésű jajai, a fák, a bokrok, a mezők virágainak kedves illatozása, a gallyak szerelemlehellő suhogása: mind ez oly lágyan, oly eltelve találá szívét; az egész világot kebléhez szerette volna szorítani. De most a harangok bús kongása, közelebb és távolyabb, a csillagok nevekedő tüze, a munkás élet egyszeri eltűnése, emlékezteték, hogy ideje lesz indúlni. Méne a Vág partján, dobogó bátor lélekkel, mintha gyanítaná hogy itt valami várja. S íme feltűnt előtte a monostor, komolyan és hidegen, ahogy olykor az élet szokott a szerelemben lángoló szívnek.
Jelt ada, ahogyan meg vala tanítva rá. A serviens felnyitá a vasajtót, mely csendesen fordúla meg sarkán, s ezt kérdé lassú szózattal: Szerzetünktől?
– Nem, felele Gyula; Oroszlánkő urától, a priorhoz.
– Jó; utánam tehát!
Doboga lépéseiktől a folyosó, midőn azon végig menének, s most egy kerek grádicson lépegettek felfelé. A serviens megálla az első ajtónál, s hármat kopoga, lassú hamar ütéssel. Egy szózat felele belőlről: Magam vagyok. – A serviens inte Gyulának, s megnyitá előtte az ajtót, s eltűnt a sötét folyosón.
Egy régi szelésű karszékben űle a prior, lámpája bágyadt fénye mellett, mintegy élet nélkül, s úgy néze ki mint a sírkövek márványszobra. Az ifju közelébb jöve, s a megőszűlt, összegörbedett prior rámereszté szemeit. Gondosabban elnézvén a mécs gyenge világánál az ismeretlent, tenyerét végig voná kopasz homlokán, mint azok szokták, kik valamely rég elmúltat akarnak emlékökbe visszahozni.
Az ifju áltadá levelét, s a prior, mindég némán még, felbontá azt, s megolvasta. Arcza mindinkább elborúlt, s szeme a levélbe látszék tapadva lenni. Oly csendes vala minden, hogy Gyula tulajdon szíve ütéseit olvashatta volna.
Sokára megszólala a prior: Neved?
– Fejérhegyi Gyula.
– Szüléid?
– Fejérhegyi Gyéza és Lorándi Eszter; de már nem élnek.
– Láttasd gyűrűdet.
– Utolsó adománya elhaló anyámnak.
A prior halvány arczát gyenge pirosság futá végig. – Inte neki, űlne le, s így szóla: Elődöm hirtelen hívatott másfelé, s nem marada ideje hírt adni Oroszlánkő urának a változás felől; hozzá szól a levél. Halljad mit ír: „Vesztet levelem vivőjének, bizonyos vesztet! felejti, hogy neki nincs oly fényes születése mint leányomnak, és mégis meri szeretni. Vesztet! de titokban!“
– S szerelem nézi-e a születés egyenlőségét? – kiáltá az ifju.
– Hallgass! felele a prior; parancsom van a Rendtől, hogy teljesítsem valamit urad kívánni fog – Gyula lángolva szökött fel űléséről; – de téged, kedves ifju, nem bánthatlak. Jer, esküdd, hogy a mit tőlem hallani fogsz, örök titokban tartod.
Az ifju teljesíté akaratát.
Szelíd hanggal, melyben a szív régóta rejtegetett lángjai a leggyengédedebb ömlöngésekben rezgének, mondá a prior: „Menned kell, és még ez éjszaka! Croatiába küldelek, mesterünkhöz, egy levéllel. Más vala kirendelve ez útra, de te viszed. Viseld eszesen magadat, s dolgaidat bízzad az égre. Ha minden elhagyand, én leszek védelmed.
– S miként érdemlem én ennyi részvétedet? kérdé az ifju mélyen megilletve.
– Régen elmúlt időkre emlékeztetsz! felele a prior; ellágyúlva érzem szívemet. Tol valami, kimondanom neked, a mi még mindég él keblemben, de ajakimról soha el nem lebbene. Halljad tehát: Kétszer köszönhetd anyádnak éltedet. Én őtet az ifjuság egész hevével szerettem, szeretem még ma is, mint vezércsillagomat a sötét éjben. Gyakran látám atyja várában; de látta atyád is, s szerette, mint én. Ki ne szerette volna? De mit beszéljem neked szívem kínjait? Nem tűrhetém a habozást, azt az örök reményt és örök csüggedelmet; egy vetéssel vágyék látni, koczkám mit adand. Mentem atyádhoz, kijelenteni neki vágyamat. Fegyverneke előtalála. Épen jókor! ezt kiáltá rám; a vár tele van örömmel; Esztike most eskettetik Fejérhegyihez. – Gyűrűdet, mely újjodon van, a fegyverneknek adám, vinné ajándékúl a menyasszonynak; megrántám paripám fékét, s mentem, merre lovam vitt. A Templáriusok közzé állottam. Anyádat tőlem a papi áldás, engem tőle a felesküvés zárának el. S ím egyszer valamely lovancz jelene meg hospítiumunkban, hol valék. Sok egyet s mást beszéle, mire nem is ügyelék; de midőn anyád felől kezde szólani, felrezzene szívem. Beszélé, mely fénynyel méne véghez az esketés; hogy a menyasszony mely szomorú vala menyegzője napján; hogy csak a magzati tisztelet fogadtatá el vele férje jobját. Minden szava gyilkos döfés vala szívemnek. Törvényűl tevém magamnak, hogy felőle semmi hírt ne tudakozzak, s azt történetből sem hallék. Felsőbbjeim a keletre küldének, megvívni hitünk elleneivel. Küzdéseimben kerestem a halált, de fel nem találtam. Kevés hete hogy onnan visszajövék, hogy itt vagyok, s érted örvendek hogy a szaraczének le nem vágának, mert így megmenthetém életedet. De íme lecsorgott a homokóra; a csillagok tüzei bágyadoznak; int az idő. Menj; kísérjen védangyalod! És ha majd gyötrelmid közt roskadozol, s azt hiszed hogy már oda vagy, hogy nincs többé szabadúlás; jusson eszedbe hogy én is roskadoztam, s Isten megtarta.
Az ifju aléltan dőlt a pap karjai közzé. Az csengete, s belépett a serviens. Gyula tántorogva méne ki szobájából, felszökelle lovára, nem értve, nem tudva, vele mi történik. Szorúlt szívvel pillanta az felé, hol Oroszlánkő kevélyen kél ki az alantabb hegyek sorából, s szíve rettenetes gyötrelmek közt hánykolódott, midőn lovát az ismért útról kénytelen volt elfordítani az újra, a nemismertre.
Oroszlánkőn azonban minden nagy csendben vala. Emelka alig tére magához ájulásából, midőn a pöstyéni priortól hír jöve, hogy az udvarnok, haza felé térvén tőlök, a Vág árjaiba fúlt.
Emelka veszélyes betegségbe esék, egyetlen csemetéje a régi gazdag háznak! A kemény atya keblét rettegések rázkodtaták. Egy szerzetes hívatott hozzá segédűl, ki érte a gyógyításhoz. Az visszahozá az életre, de nem olthatá el kínjait. Látszatólag hervadozott a szép virágszál.
A nyár eltűnt, érkezék és el is szállott az ősz, s a tél egész sanyarúságában álla be. A báró rengetegei közt tölté idejét, s űzögette a vadkanokat, s olykor Temetvényt is, hol, amint gyanítani lehete, nem kis dolgokat forralgatott a hely urával. S midőn így Oroszlánkőn csendesség vala, midőn a hó sűrű pillékben hullongott, s a homály szétterjengeté borzasztó szárnyait, s a néma hallgatást egyedül a fagytól meredező sas vijongásai s a várbeli őrök éjjeli kiáltozása szaggaták meg: Emelka előszólítá dajkáját. Perczege szenelőjében a tűz, s a kisasszony eldőle párnáin, Gunda pedig ki nem fáradhatva beszélé a mit még gyermekkorában Argírus és Stilfrid felől hallott; s hogy a magyar nép mint jöve ki Ázsiából; hogy Svatoplug tót herczeggel mint bánának; hogy dicső királyunk szent István és az ő térítői mely csudákat tevének; s mikor ezeken általesett, hogy a szenvedő szerelmet mely jutalom várja, s mely büntetés a hitszegőt; hogy sírjaikból a lelkek is kikelnek, megbosszúlni az elárúlt, megcsalt szerelmet; és hogy a kik ez életben egymástól eltépetnek, halálok után fognak egyesűlni.
Emelka, minden historiái között azt szereté leginkább, a mit neki a dajka a Vilik felől beszéle. Azt Gunda mindég e szókon kezdé:
Vilinek, édes gyermekem, az oly leányt hívják, ki mátkakorában hal el. A Vilik szűnet nélkül járnak-kelnek, megállanak éjfélkor a keresztútakon, s ott tartják tánczaikat. Ha férfit kapnak elő, addig tánczolnak vele, míg az is elhal, s az osztán a legifjabb Vili mátkájává lesz, ki ily legény által jut nyúgalmára; mert míg ilyet nem talál, szüntelenűl borongolnia kell. Így jára nekem is egy ifjabb leánytestvérem. Hányszor nem láttam szegényt a hold szelíd világában! – S elbeszélé az olvadozó Emelkának, hogy az mint szerette vala mátkáját, mit nem szenvedett érette, s mint hala meg keserves kínjai között. Emelka a tündérvilág regéiben szereté felejteni földi életének nehéz súlyait.
Közelíte a tavasz, s a báró, amint egy nap Temetvényből jöve, kimondá leányának hogy ő menyasszony, és hogy Temetvényi a mátkája. Emelka ismeré atyja hajthatatlan akaratát, s nem szólva méne ki. A kemény öreg kedvtelve néze ki a Vág völgyére. – Itt, és jobra s balra, meg’ túl a hegyeken, én vagyok az úr! én és a vőm! – mondá magában. – Emelka mély szenvedései közt felkiálta az egekre, s kérése meghallgattatott. Színe mind halaványabb leve, ajka klárizsai eltűnének, szemének kékje elalvék, hajai, feketék mint a holló, gyűrűzetek nélkül lapúlának el karján és keblén, mintha oda a halál terítette volna ki gyászleplét. Elhala. – Atyám! – ez vala utolsó nyögte – megbocsátom hogy Gyulát kitépéd keblemből! – S ennek csontjaiban megrendűlt a velő. S amint koporsója bészegezteték, leviteté azt erdejébe, egy barlang mellé, s ott temetteté el. Maga a barlangba kele lakni, és soha többé szó nem jöve ki ajakin.
Szokatlan sebességgel hata el a hír kereskedők által Croatiába is, hogy Oroszlánkő pusztán áll. Gyula a hírre sietett hona felé. – Életem nem hasonló-e a virághoz – úgy sohajta – mely legszebb tavaszában tapostatik el? Ám legyen! De hulladozzanak tehát hervadt levelei, hol boldogságom sorvadozik. Ha az öreg meg nem engedi hogy együtt őrizzem vele a kedves Emelka fekvőhelyét, öljön meg; én onnan nem távozom!
Estve ére Oroszlánkő alá, eltikkadva hosszú útjában. Leírhatatlan rezgés voná a mélytitkú erdő belsőjébe. Zörgés vevé körűl, mint az ősz lombjaié, midőn szelek kevergetik; szaggatott hangok csapdosák füleit, mint a gyászoló fülmilék jajai; gyöngéd csillám, hasonló a fénybogáréhoz, szikrázgatott a sötétben; a hold tele karimában lépe ki felhői közzűl; a torony órája éjfélt vere, s Gyula a keresztúton állott, körűlfogva Viliktől. Szelíden emelkedének szózatjaik; szomorgó ének, eltelve a szív vágyainak bánatával, eltelve ki nem elégített szerelemmel, folyt ajakiról. S a táncz mindég sebesb leve; a mátkagyűrűk és a rozmarínkoszorúk ki-kitetszettek; folytak hajfürtjeik, mint a foszló köd. Az egyik Gyulához közelíte, s karon kapá. Ez rápillant az árnyékra, rá ismér, s nevén kiáltja: Emelka! Szemébe pillant a leánynak, s pillantása megmered. Mellyére szorítja a leány, s az ifjú mellye nem vér többé; megcsókolva, s halva van.
Az öreg másnap kijöve barlangjából, hogy a völgybe szálljon alá, s egy rózsatőnél lelé a holt ifjat. Rá ismere szerencsétlen udvarnokára. Irgalom Istene, bocsásd meg vétkemet! így kiálta fel. Ekkor vállára emelé a testet, s lyánya mellé temetteté.
Sokszor jelenének meg álmainak lyánya s veje, ragyogva mint két hajnalcsillagok, s bocsánatot lövelének rá, s vígasztalást fájdalmiban.