»Egykor mi is ellenzék voltunk és ha akkor a kormány pártja vádakkal és gyanusitásokkal lépett volna fel ellenünk, bizonyára azt hihettük volna, hogy belőle az élvezett hatalom elvesztése miatti önző aggodalom utálatos érzete beszél. És barátom, az mindenesetre kétségtelen, hogy az ellenzék mögött a nemzetnek tekintélyes része áll, melyet respektálni kell s melylyel minden kérdésben először a tisztességes kompromissziumot kell megpróbálnunk. Nagy szerencsétlenség az, ha az ellenzék a vezető miniszter személyével sehogy sem tud kibékülni, de ha ilyen eset előáll és ha az ellenzék gyülölködését megszüntetni nem lehet és ha a miatt a törvényhozás szabályosan nem képes dolgait elvégezni, inkább a vezető miniszter vonuljon félre, ha ez a kormányzat főelveinek veszélyeztetése nélkül megtörténhetik, mintsem, hogy a parlament meddő és kártékony személyes harczoknak legyen szinterévé. Lónyay pillanatonkint maga is igy fogta fel a helyzetet, legalább igy mondta nekem két izben. Az ellenzék elvei ellen elégségesek a mi elveink, hazaszeretete sem tisztább, erősebb a mienknél. De ha épen nem tudtuk megakadályozni a Lónyay személye elleni kiméletlen és örökös támadásokat, meg kell nyugodnunk a változásban. A többségnek nem az a feladata, hogy egyedül Pétert vagy Pált támogassa, sőt nem is szabad megengedni, hogy személyes párttá alakuljon át. Személyes pártok ritkán eszközölnek jót állandóan s ritkán váltak a haza üdvére.«

»De épen veszedelmesek lennének akkor, ha elvek álarczájában sikerülne tenyészniök.«

Akkor a keletkező és régen elfeledett vacsorapártról volt szó, mikor Deák Ferencz e levelet irta aggódó barátjának. Talán a tisztelt miniszterelnök ur azért felelős lesz egykor, most is felelős, de nagyon közel vagyunk amaz időhöz és lehetőséghez, mikor az a párt nem az elvek pártja, hanem személyeknek pártja lesz.

Midőn a többség szónokai akként formulázzák most már álláspontjuk jelzését, hogy igenis nekünk komoly, sulyos aggodalmaink voltak e törvényjavaslat egy és más rendelkezései ellen, de látván az ellenzéknek törekvését, hogy a kabinetet akarja megbuktatni, hát már most feltétlenül tömörülünk Tisza Kálmán védelmére.

Már ez a körülmény igenis alapossá teszi a mi aggodalmunkat, a mely odairányul, hogy az a párt többé nem az elveknek, hanem személynek a pártja.

És erről tisztelt Képviselőház, fájdalmasan meggyőz engem még egy másik körülmény. Azt mondja amaz elhunyt államférfiu ebben a levelében, hogy az ellenzék mögött mindig a nemzetnek egy része áll, tehát respektálni kell az ellenzéket és minden nagy kérdésben először is a tisztességes kompromisszumot kell vele megkisérteni. Azt kérdem én a miniszterelnök urtól: akkor, mikor nagy kérdés merült fel, idejött-e hozzánk, beszélt-e vezető embereinkkel bizalmasan, közölte-e velünk a nehézségeket, meghallgatta-e a mi aggodalmainkat és törekedett-e azokat orvosolni? Pedig mögöttünk a nemzet nagy része áll.

Tisztelt Képviselőház! A miniszterelnök ur nem csak velünk az ellenzék férfiaival szemben nem teszi azt meg, hogy a nehézséget közölje velünk, véleményünket megkérdezze s ha lehet s ha a magas tekintetek és a kormányzat elvei megengedik, aggodalmaink megszüntetésére törekedjék. Nem csak velünk szemben nem teszi ezt, de nem teszi előzőleg saját pártjával sem. Maga mellé veszi a familiát s a mit a familiával elhatároz, azt hiszi, ez az egész nagy párt nem való egyébre, mint hogy azt megszavazza. Az utolsó félév eseményei megmutatták, hogy ámbár a választások utján mindent elkövetett arra, hogy az a párt egyéb respektust ne érdemeljen – pedig érdemel, de az utolsó félév tapasztalatai megtanitották a miniszterelnök urat is arra, hogy ez a felfogás mind az ellenzéknek, mind saját többségének és a kettő által a nemzetnek is megvetése…

(Tisza Kálmán közbeszól! Ugyan!)

… Ez a felfogás csak az ő kormányzatának sajátságos karaktere, mely tovább fenn nem tartható, mely megboszulja magát rajta keservesen.

Eddig csak az országon boszulta meg magát ez a taktika, de reméljük, hogyha csakugyan megtörténnék az, a mit e falakon kivül kevesen óhajtanak, hogy a miniszterelnök ur e vagy más kabinet élén ujra hosszu ideig e széket elfoglalva fogja tartani, reméljük, hogy mind velünk, mind saját pártjával szemben ezentul más magatartást, más taktikát fog követni.

Tisztelt Képviselőház! Befejezem beszédemet. Csak egy megjegyzést teszek még a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak. Fájdalom, nincs itt, de itt van az államtitkár ur, az majd tudomásul veszi és hirül viszi neki.

A kultuszminiszter ur megemlékezvén dicső őséről, Csáky Mihályról, azt mondta, hogy változnak az idők, változnak a viszonyok és az emberek; meglehet, ha Csáky Mihály ma élne – sőt valószinünek is mondta – azokon a padokon és Tisza Kálmán miniszterelnök mögött foglalna helyet. A kultuszminiszter ur kijelenti, hogy ő nagy kegyelettel emlékezik meg ez őséről, a kinek hamvai Rodostóban nyugosznak. Elvárom épen Csáky kultuszminisztertől, a ki ez őse iránti kegyeletét hangsulyozta, hogy meg fogja tenni a javaslatot arra, hogy az 1715-iki törvényhozásnak ama gyalázatos műve, a melylyel Rákóczi és barátai hazaárulóknak jelentettek ki, törvénykönyvünkből törültessék. Elvárom azért, mert ezzel tartozik ősének is és elvárom főkép azért, mert a hazaszeretet dicsőbb hősei a világ egyetlenegy nemzetének történetében sem fordulnak elő, mint azok, a kiknek hamvai Rodostóban nyugosznak.

Önként hagyták itt az országot és az országban óriási javadalmaikat, csak azért, hogy a haza igaz ügyéhez való önzetlen ragaszkodás soha másutt nem követett példáját mutassák a jövendő nemzedékek számára. És bekövetkezett az a törvényhozás, mely hogy javaikba beleülhessen, – hazaárulóknak dekretálta ama férfiakat. Mondom, elvárom, hogy most már megjön ideje annak hogy kiengesztelődés történjék ama hamvakkal a nemzet részéről, a mi nem történhetik másként, mint hogy ha a törvénynek e nem egyetlen gyalázatát kitöröljük. A másik meg az, mely Kossuth Lajost kihonositotta hazájából.

De hozzáteszem, hogy a mostani kultuszminiszter urnak nem érdeme az, hogy neki oly dicső őse volt és a Rodostóban nyugvó ama dicső hamvak nem fognak szennyet kapni azért, hogy ily utódja foglalja el ma a kultuszminiszteri széket. Hogy a miért vérüket áldozták, hazájukról lemondtak s lemondtak az élet minden örömeiről: hogy a német nyelvet kiküszöböljék Magyarországból, most egyik utódja akarja behozni a magyar középosztály ifjainak német iga alá kényszeritésével.

Ily törekvésnek én és barátaim hivei nem lehetünk s azért a szakaszt nem fogadhatom el.