De ha az az átoksuly megvan és ha az a sorvadás mindennap megvan, hát mi az ellen a mentség, tisztelt miniszterelnök ur? Talán szivéhez ér a szó? Annyi bizonyos, hogy az a közjogi mű, a melyen önök állanak, a melyet olyan nagy dicsérettel idéz elénk folyton a miniszter ur, az a közjogi mű megbotlott, megromlott, kátyuba keveredett, többé azzal a nemzet boldogságát előidézni nem lehet. Maga az az eset, mely fenforog, bizonyitja ezt.

Tisztelt miniszterelnök ur, ön is gazda, tudja azt, hogy ha a terhelt szekér megfeneklik a kátyuban, az, a ki a szekér tetején marad, azt abból a kátyuból ki nem emeli. Le kell onnan szállani, az istenadta, ős szilárd anyaföldbe kell megfesziteni az emelőrudat, hogy a szekeret kimozdithassa.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem ülök a szekér tetején!)

Ön, tisztelt miniszter ur, el fogja hagyni azt a helyet nemsokára, mihelyt az örökség felett sikerül az osztály. El fogja hagyni azt a helyet nagy csalódások után, oly viszonyok között, a melyek a nemzetre nézve borusak; és ha meg nem volna is róla győződve, elődeinek és kortársainak a példájából megtanulhatja, hogy ugy vonul vissza majd a magánéletbe, mint semmivé vált nagyhatalom.

(Széll Kálmán miniszterelnök: Én ezt már megpróbáltam! Ne tanitson engem!)

Pedig kár! Jellemében, tanulmányaiban, tehetségeiben nagy anyagot, nagy tőkét veszit el a nemzet. De nem veszti el a nemzet, ha leszáll a megfeneklett szekérről és idejön az ősi talajra. Legutóbb is itt, Pittel, Fox-szal és mindenféle nagy névvel állott elő. Tanulja meg az angol közéletből azt, hogy mikor meggyőződése, hihetetlen nagy munkája, sok fáradozása, egész hazafisága és egész bölcsesége ott nem használ, akkor jöjjön ide. Itt van a nemzet jogainak, érdekeinek és méltóságának ősi földje, itt még azt az emelőrudat meg lehet támasztani, a melylyel az országnak és a nemzetnek megfeneklett érdekét, jövőjét és becsületét meg lehet menteni. Nem fogadom el a törvényjavaslatot.