A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik, tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és figyelte a világot.
Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen, völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.
De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el, és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a szomszéd telket a piac felől befejezte.
Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre, amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük, sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics háza.
Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics. Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott, miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is, tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból Safranics, nem látta senki.
Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő, hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.
Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját, csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni, esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!
Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár, túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles, karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált, hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a bal vállán.
Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén, fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg nagy sötét foltot vetett.
Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.
Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött, amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy, mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal, kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett, összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott. Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül, mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.
A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen. Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó. Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet, mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap a korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég.
– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, – mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt.
– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát nincs kitől meghallja.
És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is „rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta, hazament.
Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja, mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg. Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy szavukba kerülne, de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító, sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki, senki nem mondja meg.
Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja meg, hogy meg akarják ölni.
Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron. Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve: Tonkanecz Cirill.
Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján, elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam!
A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan foltja feketéllett a ház árnyékában.
A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte:
– Ki az?
– Én vagyok, Cserna Laci.
– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban.
– Hol? – kérdezte Safranics.
– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton, meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan.
– A voloszankai úton föl?
– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott maradnak: biztosan tudom.
– Jól van, ott leszek hajnal felé.
Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben.
Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg, most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen, majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az ablak, pedig meg se kopogtatta.
Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján. A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban:
– Mi kell, Borbálka?
Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon, még a holló is a vállán érdekkel pislogott Borbálkára és Borbálka hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el, mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett, csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába.
Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját, sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj.
Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés. Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment el, nem megy már el. És a Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek.
Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben kis leányos volt, mint rendesen.
Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel, halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott, látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban, néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban, a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót.
Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő adta föl Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó, élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról, hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka, bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő rejtélyes.
Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak, nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a redői között játszott bujócskát.
A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga lett, amikor megtudta, zöldes-sárga!
Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény! Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást, mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem.
Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze. Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon boldog lesz-e ő a segédtanítóval?
Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri, megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e azzal, akit szeret?
Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret.
Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem szólt. Az apja azt hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott, Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes kisleány volt Borbálka.
Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott. Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor, mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt.
Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez Borbálka volt.
Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem úttalan haladt tovább a szálasban.
Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet. Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu, vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva. Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt, csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj, újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna. Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel, küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az életéért küzd az ember.
Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni. Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem, talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak összefolytak. Mintha tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is.
Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka!
És rettentő csend volt.
Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott, ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer. Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott: Safranics.
Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így kérdezte:
– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka?
Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár, hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá, mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta.
– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem.
Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó, minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb, barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt várták a rigók, a pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások. Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek: a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és szivárványos harmateső hullott ki belőlük.
Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott, minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé.
Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak, amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit.
Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics karja, barna, karmos ujja mutatott.
Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre.
Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott, azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek.
Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett.
Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics vállán. Borbálka összerezzent.
Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé.
Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan léptekkel. Ugy haladt, mint valami árnyék, ág meg nem roppant a talpa alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a nyeregben.
Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett, elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a csodának megoldása volna.
De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna vele.
Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok.
Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az immár véglegesített segédtanító úrnak.
A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett, hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni.
A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan, kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt. Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II. Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt.
A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál.
A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény hangja elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben, férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta.
A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult, a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész hitközség mind arra fordult.
Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta, döngette a nehéz templomkaput.
Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután.
A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu, szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics.
Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben, melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója maradt.
Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett.
E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt füstoszlop szélénél állott meg.
Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld. Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott.
Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy.
A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya. Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával.
Most megszólalt Safranics:
– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, – tartoztam ezzel magának, kis Borbálka.
Határozottan nagyon halvány volt Safranics.
Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a Borbálka férjének.
Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen kiment a templomból.
Ekkor látták utóljára Safranicsot.
Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, a ház is. Sehol semmi nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény sem. Még a nyoma sem.
Safranicsot soh’sem látták többet.
Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra.
A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt.
Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez egyszerü történet tanuságául szolgálhat.