Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg, mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.
Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta! Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.
Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást, mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem. Soha.
Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor nem szabad meghalni.
Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be, sározódott be menthetetlenül.
A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével illették.
Emléke a gyalázattal volt azonos.
Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.
Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között. El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.
Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh!
Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen. Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.
Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár. Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete, szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág életéről.
Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva, hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel. Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.
Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette. Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később, sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol – csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy az ajka olyan nagyon piros volt…
Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju nyár volt a kerítőjük.
Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon, cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.
Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.
Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül, mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet. Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.
Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel, de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.
Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak. Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy, érdekes multu emberekként akarnak feltünni.
Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában. Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.
Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna, mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna meg.
Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.
Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon parancsolt:
– Menjen! Menjen!
Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.
A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!
Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.
Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban, mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát, nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola mögé.
*
Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában, laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze, hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát. Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok vitáitól.
Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.
Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az asszony s a férfi.
Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami bocsánatkérésféle is csillog ott.
Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni. Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.
Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.
A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről, a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé teszi a végtelenben.
Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.
Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból, nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.
Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.
Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a megfelelőben. A jobban megfelelőben. A kvalitás az ethika alapja. A kvalitás az egyedekben, a fajokban.
A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat, lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az, természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?
A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű. És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át. Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással, meghódítja rajongó alázatos imádása.
A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte, s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz. És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.
Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…
És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta, hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy könnyelmű, romboló indulatu percre.
Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta, akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott. Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a közelébe jutott.
Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem tehette.
Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött vissza külföldről a férfi.
Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a másiknak még az emlékét is.
De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná, becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.
Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el, hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:
– Hát nem szeret?
– Tudja hogy szeretem.
– Akkor miért, miért…?
– Nem lehet. Nem lehet.
A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.
A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „A szépség mint cselekvés“ volt a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes csiszolásra. Majd egészen kész volt.
Ekkor lépett közbe a véletlen.
Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura emberi sorsunknak.
A kivédhetetlen, el nem hárítható.
Tévedésből fölbontott levél.
A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A levelet az a másik írta.
A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „Szépség mint cselekvés“ szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe.
A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés, hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy újra jőjjön el. Illetlen és tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen bizonyítéka annak, ami történt…
A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak. Csak annyit írt hozzá:
„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson meg nekem is a tévedésért.“
A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös ceruzával.
Ez volt a dolog vége.
*
Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az elmultra.
Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden tehetséget elnyel, a politika.
Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta akkor.
Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.
Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott, jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.
Tele volt a lelke keserüséggel.
Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.
Egyelőre elmerült új foglalkozásában.
Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen, hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.
A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.
Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya, piszkos dolog.
Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a jövő morálethikájának az alapját látták benne.
A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész tudományos sajtó visszhangzott.
Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak angol mezben.
Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta, melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.
Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek, elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.
Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított, piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak. Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne, mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott föl láng.
Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.
Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.
Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.
A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre kihült az is.