Az Urkán képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.
Elment a római limes-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a hún hadak prédálni jártak.
Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.
És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.
Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha valami violaszín áradat volna.
Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, kvangli nemzetségbeli, hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt a börtönben.
Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne. Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes volt őrizni.
Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták. Vagy harminc éve.
Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta, hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható, hogy segítségére lesz a perzsa királynak.
Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.
Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak. Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.
Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.
És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.
Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal, mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött. Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, – hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.
Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő hazája felé, vissza keletnek, vissza.
Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, – nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos ijedt kifejezéssel.
Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A császár titka volt.
– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.
Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának? Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk? Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.
Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt, mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…
Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene, az égi vadkan lenéz a világra.
Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:
– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.
Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott, nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.
A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.
Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.
A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.
Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra, a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.
A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek. Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük, ha verekedésről volt szó.
Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya vizet nem húz.
Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas, nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.
Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.
Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.
– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal kelet felé mutatott.
– A hegyekből? – kérdezte Kung.
– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra intett a kezével keletnek.
Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja, hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.
– Volt-e sok háború arra felé?
– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt. A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.
Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan, figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:
– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?
Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot, mintha abban keresné.
– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!
Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a bizonytalanság.
De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből lett volna ember belőle.
Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a tarhót.
– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap?
Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.
– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.
Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között, írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál, pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt, ha kérdezték.
Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e, megkérdezték van-e családja?
A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a senzi-i villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári herceggel, szép fiatal herceggel.
Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:
– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták azóta a leánykereskedők!
Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!
Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán, akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres remekművet is ad vele.
Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü, minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.
Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen, csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok a lelkében, mint az elásott kincs…
Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.
Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.
A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből, majd halálsápadtan rohant vissza.
– Hún urak! Hún urak lóháton!
Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk. Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az árnyképük is ijesztő volt.
A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat. Hej, mert ha azok haragusznak!
Megjöttek.
A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös alánok is, földre borulva fogadták őket.
Csak a kinai maradt ülve a tűznél.
A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön csúszó mozdulatlan emberekre.
A kövér massagéta szólalt csak meg:
– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak, üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!
A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak fonva.
– Merre van a kút? – kérdezte.
Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs száz lépésnyire sem.
A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt, a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn leszáll.
– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk tovább.
Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.
Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen szines folt tarkaselyem övük.
Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel, az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki. Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt lélekzetétől.
– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.
A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze. Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún parancsoló hangja:
– Ki vagy?
– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki vagy, fiatalember?
A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz. Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el, amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.
– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt. Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán, hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem beszélt, az nekik is imponált.
Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.
Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges. Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ. Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta rab.
Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el, hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!
Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő szólalt meg:
– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé, mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan. Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én lelkemet!“
És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:
– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor – és könnyedén biccentett a fejével.
A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?
– Harminc éve már, – felelt Kung.
Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.
– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani, ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?
– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?
– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!
Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá tette:
– A perzsa birodalommal volt a háború.
Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.
– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban volt, azt tudom.
– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány, ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!
– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.
– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:
– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki tud ma már arról.
Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége ott volt! Ezek sem!?
A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn várakozóknak:
– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.
Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása! Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a ruhájában.
– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.
A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl, mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny csizmájával.
Leverték a békót a Kung lábáról.
– Szabad vagy, – mondta a vezér.
A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő most árulja el a titkát.
– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.
– Szabad vagy, – mondta a vezér.
– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a császár titkát! Soha! Soha!
A hún vezér megvetőleg intett a kezével.
– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? – tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:
– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!
Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne föl.
Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A lánc még rajta volt.
Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.
És elindult.
Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.
Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.
Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja elszakította az eget a földtől.
Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.
Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.