Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.
Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl, amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.
Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle, kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű, van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.
A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.
Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden? Helyesen volt-e?
Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt, az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál. Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna adni a földeket, ha itt marad a fiú.
Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított esemény tünt fel az öreg ember emlékében.
És csak úgy belsőleg nevetett magába.
Hej, mert gonoszok az emberek!
De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut?
Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni!
Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?! Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből!
És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej!
De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak.
Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították őket. S a távozó csorda bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása…
Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva.
Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső, elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral.
De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg; két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka. Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához hunyorgatna, nagy hamisan.
Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek átkozódásánál.
… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin, megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy…
De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No hiszen, csak jőjjön haza egy este!
Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé…
Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott, hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát, akárki tanu reá, azt is elhajtották.
Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna. Megkerül az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit. Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki…
De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe.
A varangyos békát látta meg maga előtt.
És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a varangyos béka.
Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit?
Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag.
– Mit nézel engem? undok állat!
Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el.
A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa alá.
Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. A varangyos pedig haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt, mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el.
Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás volna. Az asszony gyanakvása volna.
A hosszu bottal is sujtott utána, de a varangyos eltünt a járomfa alatt…
És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan:
– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál?
A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni.
– Vásárban voltam.
Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt:
– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért?
– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát Damaszkin.
Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt azután:
– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted!
Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az asszony elhallgatott.
A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem is ment be, ameddig Irina nem hívta, hogy kész a vacsora.
Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is!
De az asszony nem evett.
Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte.
Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel?
– Nem eszem, – felelt az asszony.
*
Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem.
– Miért nem eszel? Beteg vagy?
– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha pettyhüdt bőrben.
A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett hirtelen.
Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl.
Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt. Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen, vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki maradjon, Damaszkinnak.
Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony tudja!
És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu.
Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik, mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki megmondhatja a havason. Halál a vége.
Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin.
– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél! Tüstént egyél!
Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt.
Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az, mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét. Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő csodálkozást túlharsogja. De hiába öntötte le a legtrágárabb szitkokkal, az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott.
És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami rejtélyes.
Damaszkinnak lehanyatlott a karja…
Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit, nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis, tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van!
A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte, szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre valami csuppogás indult meg a sötét szobában.
Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal. Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra…
Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz, megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony!
Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes állatnak undorító csuppogását.
Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste.
*
Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott.
Az asszony nem evett.
Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte. Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán történt.
Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az asszony, hangtalan rakosgatott, akár az udvarban tipegett, szótlan. Mindig szorongatta a félelem.
Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint csattog a hasa a ház földjén.
Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta volna.
Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka után.
Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél.
*
Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről, mindenünnen megindulnak az emberek.
Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott, ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe.
És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a templomba. Vasárnap van…
Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek, elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek dukál, utána Irina.
Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog. Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog!
A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva, könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni. Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között, melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző virrasztástól. Olyan alázattal, utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az előbb.
– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár.
Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog.
Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott.
Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta örömmel, – semmit sem sejt, semmit!
Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva, támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint egy árnyék.
Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, – amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a krajcáros szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás.
Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin egészen a falhoz szorult.
Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé.
Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök, sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt, asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról, sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától.
Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is.
Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember volt, – de csak most vette észre először, hogy a templom köröskörül ki van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta, hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek.
Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától. A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a levegőt.
Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali képeket.
Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült szűzeket is mind démonoknak nézte.
– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából.
Damaszkin összerezzent.
Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a gondolata megint másfelé járt.
Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a teste. A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze, messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van dermedve.
Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul.
Megint szól a csengetyű.
Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre.
Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok tarka színü aranyos palástja, de leginkább jókedvű arca mián.
És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a lelkében…
De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva, akit a nép ájtatosan csókolni szokott.
El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén.
Mély dübörgő hangon beszélt a pap:
– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa…
Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt, aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen, mozdulatlan.
– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, hagyja abba… és ha abba nem hagyná… rettentő lesz a büntetése.
A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét.
De a pap olvasott.
Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve. Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató, vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából.
Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám, magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már egyenesen az öreg, töpörödött Irinára.
Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán, mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban elfutó hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett üveges nézéssel.
Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és visszament az ikónok mögé.
A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska.
Jött a kántor és elvitte a gyertyát.
Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna.
Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a meredek oldalokon, mint valami hangyák.
Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen. Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott magában: Enni fog!
Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog! Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.
Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot, kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is, gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.
– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.
– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova nézne.
*
Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.
Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett pokoli ugrással.
Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta.
Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy világért, hanem otthon itta a porcióját.
Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta. Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.
Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.
Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az öreg Irina?
Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt, óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is néha, magyaráztak egy-egy szóval.
Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban, az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki. Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának, szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a lócáról le nem tántorodott.
És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.
*
Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el, bár tavaszra fordult az idő.
Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.
Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik. Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen hantolt földnek sárga ducja fölött.
Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.
Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.
Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.
Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára. A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla, erőszakkal!
A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni. Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai csorognak.
A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet érteni, mit énekel.
– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.
Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki, hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa a gyászoló népet.
Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé. Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek, csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást, csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka felé.
Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.
Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.
Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják. Helyesen volt.
És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével, mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.
Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.
Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott! Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.
Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta, odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt Damaszkin!
Elmentek mind.
Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót, melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.
Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek elől a ládába rejtett.
Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.
A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes, zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna, még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.
A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a Damaszkin özvegye.
A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt, csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott az ölébe.
A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a bosszúállás öröme, mint a láng.