A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei. Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr. Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász.
Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében. Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni. Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg is találta rá a tudományos orvosi nevet: „febris rossa concupiscentiae“.
Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván kötelező.
Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban, s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon, örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel mosott kincsekben.
Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt. Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a doktornak és nekem: rém pózos fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon a szőrös mivoltával.
Megszólalt a vörös istennő:
– Maguk ma megint borzasztó unalmasak.
Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést, elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt mondja…! Mélyen meg voltunk sértve.
– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos, az legalább hallgat.
Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan logikával folytatta:
– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen.
Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt:
– Bunda – Bunda.
De az albán elkezdett mesélni:
– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává, semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról. Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán.
– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő.
Az albán meghajtotta magát és folytatta:
– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám…
A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán egykor egy templom állt, rejtélyes, óriási bazilika; keskeny márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett, szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú, gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe, mintha a fellegeket akarnák átölelni.
Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett, mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva.
Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel. Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok, barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden korából voltak ez emberek.
A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap officiált. Rémesen öregnek látszott ez a pap, fáradt, halvány és görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl az ő szolgáját.
Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun?
Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot, sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak, kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“. Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek.
Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint.
Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában, az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint máskor, mert a misztikus templom mozaikjaiban rejtélyes betük tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy végleges elkárhozás órája már nincs messze.
A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a kísértésektől is. Igy került ide.
Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon.
Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta. Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy, piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a pásztor mellett és keresztet vetett.
Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta, úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes kopogása. Az öreg pap az oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos domine…
Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az éjszakának repülő kisérteteit.
A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél, az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak, a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó bedőlni készült.
A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott. Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte. Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára.
Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi harmoniái a tündöklő világegyetemnek.
Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt.
– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt.
Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga elé. Indultunk.
Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak:
– No?
– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal.