S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.

– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! – panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!

Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje, hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel kérdezte, hogy nincs-e baja?

Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van… Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és sorban megteltek a kisegítő kórházak.

– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat, úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a látogatás!

– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani, hogy ki-beteget akar látni!

– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!

Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa. „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“

Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette

megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz, anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“; – mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát, élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. „Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan, kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.

Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen, elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ – mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:… de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“ – „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron. „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron sarkonfordult és kiillant a szobából.

Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már készen volt ezzel a históriával.

– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.

– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.

– Ne mondja? Hát mikor jön haza?

– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze hozzá.

– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.

– Micsodát? Mit nem látok?

A menyecske rábámult.

– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.

– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?… Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem bolond az néha!

– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!

– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba vannak!

– Gyalázatos!… Ezt?…

– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét, kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát inkább eltürt mindent…

Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!

– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…

Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!

Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.

– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló hanggal.

– Miért?

– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!

Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.

– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!

S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.

*

Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben – hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt. Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át hamarosan új gazdája.

Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! – Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel együtt.

De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt. „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, – hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha. Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?…

– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt, itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy, mint a többi!

Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek közt!…

– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda férfitermészeteddel!

– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet!

Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki, felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az „Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!… Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével; erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.

A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!

Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé, hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; – különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az „ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít. Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.

Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! – „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval. Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.

A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága, – elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt, maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…

Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.

Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte, hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.

„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem, – nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök, szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, – minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. – Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“

Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; – pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, hogy „kicsi bántja a nagyot!“

Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…

Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez magában semmit nem bizonyít…

De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának: „Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat. De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy: hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe nézett,… de igen siettek!…

Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, – másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a „raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú, barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a fehér nyakát.

Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.

Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, – ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem, szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem szekírozna! Erre nem is köpök többet!“

Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! – Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, – vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.

… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha biztosan tudná az ember!…

Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!

Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“ ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála szokatlan, tragikai hanglejtéssel.

Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett széjjel e réglátott helyen.

– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! – parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső megadás.

– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!

Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.

– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?

– Vagy öt – azt hiszem?…

– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell, hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!

– Igen, – némelykszer!

– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat; gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen… tudni akarom, hogy ki az apja.

Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.

– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?

Azzal… nem voltam én akkor.

– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval!

– Elment az a harctérre már!…

– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni, – ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával…

Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…

A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.

– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.

Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy megmentse.

– De hiszen szembajos vagy!

– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!

– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!

– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

– De ha lőport, municiót csinálnál?…

– Ugyan – no!

Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett némulnia.

Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép, nyári napokat kellemessé tegye számára.

Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az?

Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa, (még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt…

Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, aggódva.

– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…

Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.

Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.

Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.

Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.

– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.

Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás kezét.

– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

– Van-e hazafelé villamosjegyed?…

Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: – egy-egy zokogás.

Veron is ment a többivel kifelé.

Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.

– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!

Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“ kórházig.

S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök!