EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN.
Nagy Lajosnak.
Az ágya szélén ültem s mint e
sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt
szivem, amelyen forró testét
Lustán
és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.
Néma volt s elhagyott volt a
kis szobában minden
S a fakó
aranyszínű alkonyatban
Mint beteg
princ a díszes halk fogatban
Lankadt
illatok nyujtóztak szelíden.
Már vetkőzött a szőke némber s
busongva néztem
Milyen únott s hideg
a karja mozdulása
S lelkem hervadt
kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.
Nézd, szólottam magamhoz, mily
zölden s haloványon
Csillog e nő
szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét
állomáson…
Ó lesz-e állomás, hol szebb
fény s jobb melegség
Fogadjon,
feleség és boldog vacsora?
Vagy
szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett
esték?
S könnytelen, megsirattam a
petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi
percet, mikor még nem volt mindez,
S
még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos
kapuján…
SZEPTEMBERI SZONETT.
Laczkó Gézának.
Szeptember szép szultánja,
Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a
hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva
mormog,
Sárga selyemben várnak a szép,
hervatag ormok,
Rabnők, kiket
elgyötresz s kik engedelmesek;
S te
jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is
csillog.
Ki gőggel és egykedvűn, de
fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg
mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.
Hatalmas úrkezed ereszd
vállamra keggyel
S ha térdre tör hűs
súlya, szólj halkan: most eredj el
S
átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.
ESTE A TEMETŐN.
Füst Milánnak.
Vén, halottas esti
kert.
Itt-ott ferdén,
egyedűl
Egy-egy tél-túl
földbevert
Furcsa fejfa hegye
dűl:
Megpihenne, ósdi
rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…
Most a tiszta esti
ég
Gyengezöld és tág
mező,
Nyúgodalmas, rest
vidék,
Egy-egy halkan
érkező
Csillag csillog: angyal
ott,
Őrző angyal, azt
hiszem,
Földre ballag most
gyalog
S kézi kis lámpást
viszen…
Béke, béke… lomb
megett
Vén feszűlet
feketűl,
Karja most, az
átszegelt,
Kétfelé lágyan
vetűl:
Elgyötörte
estelig
Véres és szöges
tusa,
Ölelő most és
szelid
Ívű fáradt
gesztusa…
Béke, béke… élni
ma
Nem fáj úgy, nem
tépdesem
Lelkem váddal, vén
ima
Zsongat búsan,
édesen:
Utbafáradt vén
legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
„Útvigyázó szent
kereszt!
Vándor míves
esdekel,
Új bolygásra úgy
ereszd:
Féluton ne esne
el;
Légy kegyelmes
tútora,
Vén csontot, hadd várja
már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…“
Régi emlék, furcsa
dal…
Ó mikor még, kis
legény,
Próbálgattam
fiatal
Félénk hangocskámmal
én,
Kandallós, vén, víg
tanyán,
S megrettenve hagytam
el,
Látva: szép, szelíd
anyám
Mily busan s némán
figyel…
Béke, béke… vár
reám,
Egyre vár az ócska
ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha,
bús egykedvüség
S eltünődöm:
istenem!
Messze kell-é menni
még?…
EVOKÁCIÓ EGY CSILLAGHOZ.
Osvát Ernőnek
Csillag! e csüggedt órán, míg
bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások
bolygóján s reszketek,
Engedd feléd
feszítnem, szédűlőn, reszketeg
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve fenséges ős
planéta
Oly jó most eltörpülnöm s
nagy búm, alázva, mérnem:
Mily halk s
kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta…
Lásd, szörnyü óra volt ez,
forró könnyem kigördült
S zord
vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba
görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz,
szűnő szívvel
S elhal… s már drága
célig torz utak kusza bogja
Nem
oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz
ível…
Ragyogj, nyugalmas, hűs fény
reménytelen s hazárd
Utamra, ős
tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr
bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén:
sok-sok bús gondolatban
– Ó, lelkem
régi lomja! – lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde
vállát,
De fáradt már szegény s oly
úntan s késve pattan…
Most, csillag, megszerettem,
lásd, árva és sötét
Éltem s komoly
korongod a régi, égi csendben
Úgy
nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még
valamerre
És lágyan s édesen emeli
elcsitult,
Fáradt lelkem a lét, mint
álmos kis fiút
Halk, ringató anyák
szelid és puha melle…
Csönd… csönd… Isten követje,
nemes, arany jelenség,
Setét áhítatom
most meghódol neked
S úgy emeli
feléd, remegőn, szívemet
Ez élő és
meleg és fájdalmas szelencét
Mely
könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott,
Mint bizarr drágaságuk és furcsa
füstölőik
A mély, setét uton, mely
Betlehem felé vitt,
A szent csillag
fényében a szerecsen királyok…
DERŰ?
Schöntag Lajosnak.
Ez, ez hát a derű? ez a
túlkönnyű játék?
Nem remegek s nem
pirulok bele,
Közelhajlok s mondom:
ime, fehér halánték,
S lesem: reá a
csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet,
S lesem: rándul-e válla utánam,
remeg-e?
– Ez hát az élő öröm, mely
kínná sose dermed?
A boldog szerelem?
az élet-csemege?
– És túl lombok cikk-cakkján
apró falu fehérlik,
És túl fehér
falun cikk-cakkos kicsi hegy –
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
„Becses bús gondolatja kószálni merre
megy?“
S oldalt hajlok mosolygva,
lustán s a lány szemébe
Fúvom
szivarom füstjét s az évődő kacag –
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi
nyak!…
Mért hát hazudni s torzan
mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni
a létet, mert szépnek vallja más?
Ki
már halál felé szelíd-ügetve hajtat
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy
kisasszony,
Megállni, tétovázni és
próbálgatni még?
Légy elszánt és
kevély s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…
Hopp! jó szivem, csak csínján,
hiszen megint becsaptak!
Hopp!
bolondúl dobogni és kalimpálni kár,
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra
vár!
Kopp! jó, beteg szívem, szép
csínján, lassú koppal,
Tovább,
halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú
toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer
s elfektet a halál…
SZOBÁK.
Vörös márványból építek
neked
Házat fehér madarak bús
szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszín,
hideg fény
Borong a végtelen vizek
felett.
Fényes karú, mezítlen, barna
nők
Surolják majd, hajlongva, hűs
szobáid
S dalolják messze otthonuk
danáit
Míg setét rózsákként csügg bús
fejök.
Első szobádban kád lesz, drága
kád,
Hol lágymeleg hab símogassa
vállad,
Csókolja emlőid és hosszu,
bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon
át.
Itt gyolcsok lesznek s régi,
sárga selymek,
Vörös rózsák és apró
nárciszok;
Ha jősz, egy kis fiú
tapsolni fog,
És én szomoruan s
alázattal figyellek.
Másik szobádban ódon ágy
legyen,
S mint téli síkra ejtett
ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva,
kifosztva és kitárva,
Heverjen drága
tested a tiszta lepleken.
Kis
asztalodon könyvek legyenek,
S míg
bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el
lelkemet…
S ha majd este a vén vizeken
át
Távol partok felé merengnek a
cselédek
S a mi bús asztalunkon elhűl
az esti étek,
Én furcsa bánatim,
édes, ne nézd tovább:
Vezess be
kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol
születnek a setét rimek,
Forralj
kedveskedőn lágy, zümmögő vizet
És
hints teát és mérget szelíden a pohárba…
A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT
E síró szavak, úrnőm, zengő és
furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra
vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím
cseng:
A láncok csörrentek, mert
szeliden
Béklyós karját szegény
szerelmem kitárta feléd –
Hallod?
most téveteg és fáradt az ütem
Mert
elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll –
lemondón, fájó, réveteg csendben…
Elér-e hozzád? sóhaja leng
előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése
a légben,
Ó, ereszd most kezedre
fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis,
nemsokára,
Még e bús
hajnalon.
Meg kell őt
fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz
csak, gyászold,
Hisz nemrég még
király volt, gőgösen gázolt
Az
életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszitette a
hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni
tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában
koldusan álltam
De hozzám toppant s
ujja közé csippenté pajkosan állam
S
lassan a fénybe fordította orcám…
S
mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge
ragyogókat,
S a fákat, miket a halk
szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó
táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő
is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult
hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved
dúdolta s szépséged fuvolázta
S
főhajtva s térdalázva
Hallgatták
akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni
mentek…
S mikor eljött az Éj s hozta
lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús
világban – szerelmem
A Csend szívén
megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé
merengett:
Hej, most, míg sétál
tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre
váltan
És búvik búgva
férfimellre!
– Ezen tünődött
kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű
szemedre,
Míg édes vágya lassan
fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!
S bánatim akkor, furcsa,
fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt:
vontatott
Lépéssel léptek s
elzuhantak ájultan a mondatok
S mely
úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő
láncaként:
Dús ifjuságom zengték
altatón, a messzetűntet –
S így szólt
a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így
zenélt:
„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró,
bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő,
derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott
hintaágyunk,
S örök napfény érlelte
gyenge tagjaink finom husát.
Ott
zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe
táncra,
Őrömek voltunk, – víg király
táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S
hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első
Szerelem…
Jaj, jaj… már elmaradt a
boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét
szemét,
Mert törvény:… jaj, jaj…
minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid,
altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen
álmos, álmos, halk dalunk
Mint
szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“
Hallgatta bánatim nyújtott
szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju
öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és
elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és
átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak
össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan
sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő
is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal
nemsokára…“
Úrnőm! alázatos már s szenvedő
e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én
szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg
és finom ajkadon
Jó volna,
rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet
édesen,
De jaj, itt állok én a hűs
hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony,
úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt
gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére
rátapintott
S mint pici, színes
lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti
halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly
hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló
varázzsal
Bűvölték volna el a setét
és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen
derengő.
S én didergek, úrnőm s furcsa
és zengő
Szavaim síró bilincsébe
verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor,
orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit
tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S
te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan,
szépen
S figyeld e méla rabot, –
meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús
hajnalon.
ESTI VIZIÓ.
Boross Lászlónak.
Boldog isten! hát mindig így
lesz már most?
Magamat én, szegény,
elengedem
S mint züllött küllők rívó
tengelyen
Átfordulnak a régi és a
sáros
Búbánatok szédűlő
lelkemen
Monoton körforgással, újra,
újra…
S ülök és bámulok a lenti
útra:
A kövek alól felszakad az
este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe
teste
Melyülve nő s már ablakom
bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a
szegletekbe
S lomhán lapúlva árad
fellebb-fellebb…
S már körülfojtogat és lassan
ellep,
S a süllyedt házak lenti
ablakából
Mint halk sellők alanti
hablakából
Dal szól… tán csak egy
cseléd énekelget
Pihenő órán,
egykedvűn, szokásból,
De nékem most,
szegény, halált izen…
S mint fulladó az örvénylő
vizen
Végiglátom egy ájult
pillanatban
Az életem… s érzem: most,
messze, halkan
Valaki sír… anyus sír
azt hiszem
S tompán tünődöm: mért
sírhat?… miattam?
S oly furcsa, hogy
az én szemem is nedves…
És szólanék: ne sírj anyuska
kedves.
De míg csak egy szót is
kimondanék
Már úgy rémlik: igen,
valaha, rég,
Akartam szólni… s
elnézek a csendes
Homályba s ott egy
nagy setét kerék
Forgatja küllőit…
oly furcsa, furcsa…
Monoton körforgással… újra,
újra…
EGY MOZDULAT.
Tersánszky Jenőnek.
A síró s hencegő érzésből,
tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből,
lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes
mozdulat, mellyel a poharat
Az édes
poharat bús számhoz közelítem.
Ez immár züllött gesztust,
először, finom ívben
Szerelmem
ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily
szelíden…
Ó, lendülj most szilajjá,
érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz
ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
Lendülj ki duhajul, csattantsd
a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok
nyomoru vággyal
Mely a szivembe
rothadt és mérgez, bár nem él…
Ó, VIGASZ!
Lányi Viktornak.
Ó, Vígasz! lágy és csacska
istenasszony,
Te bárki ronggyal
jószívűn parázna,
Aludj már vélem is!
őrjöngve rázza
Vállad kezem s esengve
hív panasz-szóm!
Emlőd közé hadd fúrom könnyes
arcom,
Tán elsimúl a szájam rángó
ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván,
vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit!
tán elalszom…
Ki ócska szókkal bús
borbélylegények
Kezéből a revolvert
kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak
szegények –
Nézd, sírva kérem együgyű és
régi
Játékaid s kövér, langyos
kezed:
Cirógass és keríts meg: élni,
élni!…
JŐJJ, VIHAR!
Lányi Saroltának.
Várom: még egyszer tán zengő
vihart hoz
Az élet s halk hajóm a
tengeren
Hazárd, utolsó táncra
engedem:
Zuzódjon szét, vagy lengjen
drága parthoz!
Csak ez a csend, e tespedt,
ájulat rossz
Csendje ne volna!
egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón
reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár
züllött, vézna matróz…
Mert elfogyott a nyomorú
ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp
reménység
S jaj, józanok a szegény
tengerészek…
Jőjj, tégy velük jót irgalmas
vihar,
Hadd lenne boldog part borától
részeg
Már végre mind… vagy nyelje el
a mélység!…
RETRAITE
(Samain.)
Térj meg ma halk hajós tünt
éveid vizére
S hunyt szemmel olykor
tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll
a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.
Most, szívedben, kopár s tág
útjaitól félre
Keresd, hol fejfák
dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld
setét legét, a multról neszezőt
S
hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.
Gondolj a szem nyilára, mely
élted általfúrta
S az órákra,
melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk
vonót…
Ó köznap esték csöndes s bús
ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké
és finoman csiszold
S belőlük antik
gyűrűt formálj szép ujjaidra…
HAJNALI SZERENÁD.
Virrad. Szürkűl a város renyhe
piszka,
De túl, az enyhe, tiszta
messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti
az égen
A hajnal, a nagy
impresszionista.
Ezüst ónnal
szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva
pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az
isteni képet
Az űrbe a hold, nagy
rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút
csuha
Lebomlik a fák törzsén
nesztelen
S borzong a jó hüvösben
meztelen
Az erdő, az örök, buja
csuda:
Most, mielőtt pompás testét
kitárja
Mindenkinek, nyujtózik
hallgatag
S várja, hogy a vén, dús
kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy,
zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé
bezárva
A szürke hajnal szennyes és
sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta
már
A lenge gázláng, az éj bús
virága.
Itt-ott mered csak s furcsán,
betegen
Lobog a kétes és nehéz
homályba
Egy-két borús fa, mint
fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a
siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák
során
A bús hajnalban járok
egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan
hegedűl
Fantáziám, a magános
cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad
mosolyával
Hangfogózza dalát, míg
ballagok,
Jó volna most megállni
ablakod
Alatt egy édes, fájó
szerenáddal.
A szívem adnám oda
hegedűnek,
A szívem, melyből bú és
vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe
bánatot
És kósza vágyat, mely árván
röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan,
édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az,
amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre
elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött
életem.
TÁRCÁMBAN EGY KÉP.
Mért jó: meleg szemedbe nézni
hosszan?
Mért jó: meleg, kis
kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt
combodtól reszketni?
Mily jó is: elfáradtan öledbe
ereszkedni,
Mily jó: langy
lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva
moccan.
E két sovár, égő szem
végigragyogja vállad,
Ó mint két
nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely
csak téged kutat éjben, magányban s búban.
Gyengén szorító kerek
koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt
maradna nálad
Te édes és puha, te
illatos és pompás.
Mily furcsa, hogy nekem most
tőled el kell mennem,
Mily furcsa,
hogy az utcán majd szivarozva lépek
S
lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.
S csak úgy viszlek szivemben,
mint tárcámban egy képet,
Mit futó
pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.
CSAK ENNYI.
Félbehagyott
Versek szegény, halkúló rebegése,
Félbehagyott
Sírás
halkúló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt,
mindegy-legyintése
Csak ennyi,
lásd
Halkúló, békélt, mindegy-éltem
vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zúgban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó
itt nekem
Lassacskán, szépen végit
várnom,
Csak ennyi, lásd
Hajnali, csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én
voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak
sose sírj,
Nem illet engem itten
joggal semmi,
Csak ennyi,
lásd
Köszönni illedelmesen és
menni.
Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze
felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd
Csendeske,
fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb
versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb
szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltüntem és hiányzom.
ÖRÖM.
Elek Alfrédnak.
Érkező vonatok füttye át a
ködön
Ujjong… ujjong… hallgatom
estelente.
Mily szép ez… s olykor,
mintha szivemből csengne:
Ideges
jelzés berreg: most! berobog az öröm?
Aztán csend… csend… lehúnyom a
szemem,
Jaj, ha most jönne… jaj, ha
most rohan rám!
Forró kereke
átszántna szivemen
S megölne,
megölne… s hagynám, hagynám…
HÓFEHÉRKE.
Igen, ez csak vers: lim-lom,
szép szemét,
Játék, melyet a halk
gyermek, a Vágy
Faragcsál s olykor
lustán félbehágy
S merengni húnyja
álmatag szemét.
Most ezt faragta: kis szonett,
setét
Szavakból ácsolt bús
ébenfa-ágy
S ráfekteti gyengéden
gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos
tetemét.
Pihenj szerelmem! nézzenek a
boldog
Élők, mint nyugszol némán,
hófehérbe,
Tündérmeséim édes
Hófehérje.
Ágyad szélén vigyázva
üljenek
Mint árva törpék, furcsa, bús
koboldok
S csendeskén sírjanak a halk
rimek.
LEVÉL.
Ha ez a levelem
megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy
kicsit.
Képzelj magad elé:
szivarozgatok,
Fáradt vagyok és
csendes és nagyon elhagyott.
Azt gondolom, maholnap
meghalok,
S azt is gondolom, nem kár,
ha meghalok.
Elküldöm neked ezt a
levelet,
De nem mint régen: csevegni
veled.
Tudom én, kopott rongy már a
szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is
odavan.
De kell, hogy mégis írjak
teneked,
Kell, hogy búsan nézd e bús
jeleket.
Felszakadó sírásod kell
nekem,
Szivarozgatva tűnődni
ezen.
Gyilkosság ez, gyilkosság ez,
tudom,
De lásd, egyedül kínlódom
nagyon.
S szivemnek jólesik ez a kis
meleg:
Hogy még valaki felsír, ha
izenek.
VÁGYAK TEMETÉSE.
Havas Gyulának.
Elföldelem a szívem
vágyait;
Ó! kopott és zenétlen
temetések,
Züllött úrfiak züllött
gyászpompája.
Ledülnek nyirkos síri ágyba
mind
S én gyásztalan közönnyel tovább
lépek,
Miért tünődnék értük vissza
fájva?
Üres fickók voltak, mihaszna
társak,
A szívem vérét itták és ha éj
lett,
Duhajkodtak, hencegtek,
fogadkoztak,
És ők is csak gyürötten keltek
másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy,
fáj az élet,
Henyéltek, tespedtek,
semmit se hoztak.
És őbelőlük sem lett semmi sem
–
Az egyiket pedig soká
szerettem,
Hazudta: ő az a
táltos-királyfi,
Ki hipp-hopp, egyszer majd
kiküzd nekem
Egy szép király-lányt
hősi küzdelemben, –
Becsapott ő is,
elfáradtam várni.
És most már nincsen vágyam. –
Hajnalonta,
Ha hazavet a robot,
összetörve,
Nem űlök álmodozni, magam
csalni.
Feleség, pénz, Páris, – sok
drága gyolcsa
A létnek, tudom, már
sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak
meg lehet majd halni.
TÉLI VERŐFÉNY.
Elek Artúrnak.
Mit ablakom körülfog vén
kerettel,
Megfrissül most az únt,
szomoru táj,
Víg napsugár pingál
aranyecsettel
Az ócska képen és
restaurál:
A régi Mester megkopott
müvét
Ragyogni szítja most az új
lazúr,
E vén világba zárt örök
szivét
Feldobogtatja nékem most az
Úr.
Egy ócska házon a rőt
téglakémény
Most ég felé bibor
kedvvel feszűl,
Az égbe szökken víg
erotikával
S az édes levegőbe
idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek
vonalja
Kigömbölyül szelíden a
leples, tiszta hóra,
Hűs paplana
alatt a dús föld, mélyen alva,
Most
szívja kebleit tán duzzadóra.
Jó volna a mezőkre futni
mostan
Ugy-e, szivem, bánat beteg
bolondja?
Torkomból, melyből vér
hördült pirossan,
Hurrák skárlát
szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús
karom a ragyogásba fúrnám:
E két
karon, mely az égbe ivel,
E két
feszűlő, lüktető csatornán
A boldog
magasságba folyni fel!
Csitt! megvakúlt a fény, oda a
részeg percek,
Sötét lett a szobám,
csönd, alkonyi ború,
Szivem körül
zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy
tán szivembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az
újjam
S tenyerem húsát vájja a
kínlódó köröm.