KISVENDÉGLŐBEN.
Nagy Zoltánnak.
Setét csöbrök s olcsó székek
között
Átballagok nyugodtan:
odabenn
Bágyadt gázlángok égnek
csendesen.
Várnak lehajtott fők,
gyűrt kézelők
S a falra pingált ó,
fekete rózsák.
Körül szomorú déli zaj
csörög.
Jó nékem ez a zaj, s e sok
setét dolog.
A lelkem, a lankadt,
fekete rózsa
Szelíden hervad itt… és
elborongva
Egy kicsi, vézna testre
gondolok,
Mely már halott, s arra: mi
vár reám?
S mivégre ezek a beteg
dalok?
Sírj déli zaj… Egy kopott
diák, szembe,
Beszél társának jó
parókiákról,
Hűs erdők alján, e
Babilontól távol.
S falusi temetők
jutnak eszembe,
Poros akácok s kis,
poros katedrák,
Ahol majd tanítgatnak
és pipázgatnak, csendbe…
S az én sorom? Néhány szomoru
lánynak
És fáradt úrnak megtetszik a
lelkem
Egy-két percre; s únottan és
betelten
Eldobnak s hűs
klasszikusokra vágynak.
Lám, egyedül
maradok veletek
Ti gyűrött kézelők és
gyűrött vágyak…
Setét csöbrök s olcsó székek,
szeretlek.
Öreg barátként válok
tőletek.
És félszeg bútok lelkemen
remeg,
Míg furcsa szavakat ötvözök:
ékszereknek,
Hogy e bús kösöntyűkkel
halk, ifjú dalaim
Menjenek, sírjanak
és haljanak meg…
LÁTOMÁS.
Mint ezüst gyík villan setét
mohákon
Alakod úgy illan át hűs
szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az
ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba
zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám
lángja
S rezzenve ijjedez, ha
hívogatlak.
Mint a setét színpadra, akkor
este,
Ezüstös apródként jösz most.
Kezedre
Karélyos csipke csügg,
csuklódon alván.
S mintha szelid
Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz
felém a szűk szobán át,
S lágy
szalagcsokor reszket térded alján.
Ó, csak egy pillanatra jösz.
Megállasz.
Bomló hajadban tétován
babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről
félrehajtva,
S már is, sebten, a hűs
falakba folysz át
S én nem tudom,
milyen volt drága orcád,
Emlékem
petyhüdt, mint a holtak ajka.
S egyszer majd végkép
elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt
fogtam… s párnás vállad
Illata
emlékemből messzereszket…
És mégis
hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint
hibbant agg, ki csillagokba nézne
S
az égre könnyes, vak szemet meresztget.
A VÉN LIGETBEN.
A vén ligetben jártunk mi
ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a
nyár;
Hozzámsimult félőn,
ijedten
S éreztem: nem a régi
már.
Sebten suhantunk, halk volt a
hangunk
S csendes volt a szívünk
nagyon,
És mégis csókba forrt az
ajkunk
Azon a sápadt
alkonyon.
Kezéből a fűre könnyesen,
gyűrve
Lehullott egy csöpp
csipke-rom,
Fehéren és halkan röpűlt
le
Akár egy elhervadt
szirom.
Szeme rámnézett kérdőn,
búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki
kérd)
Ily szomorúan, ily
koldúsan
Mért hívtuk egymást ide?
mért?
S mondta, hogy késő már az éj
s ő
Megy… mennie kell… s
elfutott.
Hallottam haló zaját a
lépcsőn
S nem tudom meddig álltam
ott.
Aztán… le s fel jártam a
parkban
Mint aki valakire
vár.
Gázolt a sarkam síró
avarban
S aludt a tölgy, a hárs, a
nyár…
TAVASZI ELÉGIA.
Előttem nők siettek. Testét
lomhán kinyújtva
Közénk terült a
távol… és míg az esti csendben
Elhalt
víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk
szél,
Mely most testhez feszíti az
asszonyok ruháját,
S mely olyan
illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S
szelid, mint női vállhoz simult bús
férfi-arc-él.
Merengtem: most vetik fel
fehérlő szűzi ágyad.
S irígyeltem
cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És
aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad
nekem,
Hogy egy imába foglalsz
fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é
még, édes, a múlt ködein által
Apád
szelid, holt arcát s alázatos fejem?…
Hazaindultam aztán, bús
dolgokon tünődve:
E furcsa földi
létre mi végre kelle lennem?
Vágynom
melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan
meg-megpihenve
Verseim mondogattam,
melyekben csendesen
Zokognak bánatim,
és egykedvűn figyelte
Fáradt,
reszkető számat fáradt szegény szivem…
LÉGYOTT.
Schöpflin Aladárnak.
Szürcsölte a teát s át
gyermeteg szemén
Tréfás árnyat vetett
a fordult talpu csésze,
S az
italemelő, lustácska, könnyü kézre
Az
éji csendben árván s szeliden néztem én.
S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát
Amint nyirkos, sekély, setétlő
mélyiből
Áttetsző, gyenge vállát
szomorún szegi föl
A lenge éji fény,
a lágy olajvirág…
S busongva eltünődtem: egy-két
perc, s csendesen
Majd útra készülök,
kabát, kalap, bot… s vége.
Lassan
leballagok a hűs feketeségbe,
Sírásra
ferdült szájjal, át siket tereken.
S
olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten?
Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra
kentet
Elnézem majd merőn, míg
fáradtan pihen meg
Torz válla egy
kövön s nagy karja sárba fittyen…
Tünődtem s fent az inga halkan
suhant az árnyban,
Sebten felém osont
s tréfásan hőkölt hátra,
S a halálra
gondoltam s áldott, szelid anyámra,
S
ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban:
Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt
előre,
S a vidám színeket a vén
szőnyegen, lábtul,
Úgy néztem, mint
aki nagy mélységekbe bámul,
S ő,
szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve…
PHILOKLET.
Öreg Philoklet, vénhedt
cimborám,
Ó, nézd a hajnalt, milyen
sápadt…
Ez az utolsó hajnalod
talán,
Pendítsd meg hát a
szárazfádat.
Sikolts belé a
szürkületbe
Egy tüzes dalt a
rózsafakadásról,
Sóhajts vissza a
ligetekbe,
Hol primula feslik s
csalogány szól…
Öreg Philoklet, mily kék a
szemed…
Ejh, bolondság az, hogy a
kezed reszket,
Egy-két dalt kell, ó
kell még zengened
Mielőtt vénhedt
lelked elereszted.
Aztán repülhet,
mint arany hajó
Titkos határú, kéklő
tengeren
S magam maradok… ó mi
szörnyü szó:
Magam… Philoklet sem
lesz már velem…
Nevess Philoklet… méla
mosolyod
Jól esik nekem, mint az őszi
nap;
Jut-e eszedbe, amire
gondolok:
A csoda-ősz a platánok
alatt?
Akkor esett, hogy kis vita
hevében
Kezet emeltem rád, vén
cimborám…
Nevess, nevess… oly fáradt
már a vérem…
Az az idő nem is igaz
talán…
Öreg Philoklet, hogyha eljő
Cháron,
A mord hajós, és eltünik
veled,
Pendüljön ott is nóta
szárazfádon,
Meleg, mint a tavasz és
bús, mint a szelek.
Zengd azt a dalt
az aranykígyócskáról,
Mely Kleopátra
vérétől haldokol,
És fel fog nyögni
bánat mámorától,
Mint most szivem, a
mélységes pokol…
Öreg Philoklet, vénhedt
cimborám,
Ó nézd a hajnalt, milyen
sápadt,
Ez az utolsó hajnalod
talán,
Ó, pendítsd meg a
szárazfádat.
Sikolts belé a
szürkületbe
Egy tüzes dalt a
rózsafakadásról,
Nem visz már út a
ligetekbe,
Hol primula feslik s
csalogány szól…
ESTI KÖNNYEK.
Fenyő Miksának.
Lehunytam a szemem s jaj, az ő
arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam
szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam
mélyen és szeliden és paráznán
S úgy
jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a
tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó
fejét
A hűvös földbe gyúrja s
szegény, pihenne még
Távol babája
mellett s csókolná vállát forrón.
S egyszerre felzokogtam és
lüktető fejem
Betegen s árván bújt
meg ijedt tenyereimben
S ők, mint
gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen…
Hiába… s elzuhantak hosszan bús
kezeim
Az asztalon s átfonták egymást
kétségbeesve
S imádkoztak… s szemem
tétován, tágan leste,
Mint csavarja
szép ujjuk torzzá a szörnyü kín…
Éjfél lett lassan… s lomhán
nyúltam egy szivarért én
S furcsa
csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt
békén.
S aludni készülődtem s úgy
nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus
karja elvadult út keresztjén
És
elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon…
TAVASZI HOLDTÖLTE.
Táncolva suhannak a szőke
sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve
a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép,
szines árkád,
A méla nagy ablakok
ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a
virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi
müve:
Foszló violák, halovány, puha
nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly
édes, üde…
Ily este merül fel előmbe sok
emlék,
Mint messze homálybul a tarka
hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg
még,
Majd kél a vitorla s piros
lobogó.
S mint sík, ragyogó habu,
méla vizekből
Felszökken a játszi,
ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily
este remeg föl
S fürgén ütemezve
iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély komor
udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu
fák,
Szállok haza, messze, a barna
darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza
vág,
Hol mén dobajátul a föld szive
retten,
Hol hallgat a tölgyes a
puszta ölén,
S hol mély remegésü,
nagy, ifju szerelmem
Mint hársszirom
illata szállt le fölém…
Nem nyírt, buja lombu, öreg
liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok
orgonafán,
Szép, gyermeki álom
igézete vár rám,
Mély, tiszta
tekintetü, szőke leány.
Nagy,
tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny… maga nem feled
el?…“
De íme a holdat a köd
beborítja
S álmom zivatar zaja
kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra
szorítva
Már érzem a nyirkos üveg
hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei
mossák
A fákat, ahol ragyogott a
sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju
bohóság
Nem fonja körül szivemet soha
már…
ŐSZ.
Kábultan füsttől s éji
zajtól
A nedves karikákat
néztem
Miket a pohár talpa
rajzol
A márványos hűs
asztalszélen.
Az utcára kék fény
omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik
álltak,
Ó, egy illatos, puha
vállat
Oly jó lett volna
megcsókolni…
Mentem… Magányos utcák
vártak
És hervadt fák. Egy régi
téren
Állt egy alak, vénhedt és
fáradt;
Botjára dőlt; csendben
kitértem.
Botja olyan volt, mint egy
thyrsus,
Fekete szárát
körülfonták
Aszú venyigék s lankadt
rózsák.
És csendesen utánam
indult.
A sarkon késő zene
zengett,
Szomorún s tétován
megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa
lengett,
S reszketve megfogta a
vállam:
„Kedves fiam, vezess el
engem
A lányomhoz, a
városaljba…
Fütyölhetsz is… mért
mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt,
úgyse hallja…
De lásd, kitudtam ám a
módját:
Vén szilfaágból botot
nyestem,
Rá ó venyigét s késő
rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi
ketten.
Erős, édes, illatos
élet
Hármas imáját
elmormoljuk,
Botunk háromszor
megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra
éled…“
S elindultunk a halk
esőben,
Az út üres telkekre tért
ki,
Nagy őszi éjben, őszi
csöndben
Mentünk távol sírok felé
mi.
Mentünk elalvó bús
ütemmel
Megbolygatni egy csendes
ágyat:
Egy ifjúember, aki
fáradt
És egy megőrült
öregember…
ESTI SZONETT.
Kovács Józsefnek.
Mint nyugvó úrnőt piperéz
remegve
A néger rabnő lágy s illatos
ujja
Úgy szépíti a lankadt tájat
ujra
A setét ujjú alázatos
este.
Bús rableány! ki kékszinűre
fested
A fák kontyát s a holdnak
hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd,
csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám
úgy símogasd meg,
Mint régen egy lány, ki mióta
elment
Oly fáradt illatú nekem az
élet
Mint most a mély és elsötétült
kertek,
S kiért, míg csüggedt fővel
várlak téged,
Oly forró s oly könnyes
a szívem vágya
Mint jöttödkor, est,
az özvegyek ágya.
KINCS.
Emléked már oly ódonan
aranylik…
Ha este véle búsan
bíbelődöm
Már úgy csillantja lelkem,
mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz,
reszketőn, tünődőn…
Forgatná még a bűvös gyűrűt
bágyadt
Lelkem s várná, hogy mint
gigászi szolgák
Jelenjenek elém a
régi vágyak,
De egy se jő már s nem
röpítnek hozzád…
S egy este majd, míg úgy mered
sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol
búsan éltem
Tört bútorok az olcsó,
vak szobákban,
Lelankad lelkem karja
bánatában,
A kincs kisiklik ájult
ujja közzűl
S setét lomok közt lassan
messzegördűl…
MEDDŐ ÓRÁN.
Turcsányi Eleknek.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a
könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam
vagyok a föld kerekén.
A PARKBAN.
Kaffka Margitnak.
Halk hangon sírdogálnak a
szelek
Mint eltévedt és meghökkent
fiúcskák,
Fakó aranyvonal a
holdszelet
S átlépte már a hervadt
hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s
halkan közeleg.
Megcsobbanó, híg sárban
gázolok
S az őszi kertben messzenézni
félek,
Elhervadt ajkam csendesen
zokog
S érzem édes ízét tört, sűrü
vérnek;
Az ágakon gyászlobogó
lobog.
Egyszerre édes, lázas
képeket
Látok kialvó szemmel, késő
vággyal,
Hallok szelid, lágy
menüetteket
S halk, surranó,
selyembevont bokákkal
Az Élet a bús
fák közt ellebeg…
REGGEL.
Karinthy Frigyesnek.
Hunyorgva néz felém, mint
szürke, ébredő szem
A messze, nyirkos
ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam
álombeli, szelid csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és
redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús,
mint fáradt törzsem,
Amint elferdűlt
árnya a hűs padlatra dűl?…
Vén,
robotos ruhám a széken feketűl
És
várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…
Ágyam elébe ejtve setéten
tárul széjjel
Egy ócska, furcsa
térkép… s eszembe ötlik álmom:
Könnyű
hajóval jártam nagycsendű óceánon
S
banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba
gyúrtan,
Öblös karszékben űltem,
szemközt a fénylő víznek,
S
kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor
félrecsurran…
Ó, drága, szőke misszek, vén
borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés
napos fedélzeten!…
Lassan felöltözöm
s míg fázva, félszegen,
A hűvös
lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti
vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s
fehérebb,
S ha gyáván sírok én,
szeliden tűritek…
ADY ENDRÉNEK.
Mester, egy ifjú ember szól ím
köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok
setét sorod érte sziven
S mert
egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly
mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép
térdöket a földig,
Kik ámulón
figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama
bibliabéli, hegyibeszédes éjen…
Csodállak, aki jöttél e víg
Kánába s készítsz
Setét, erős bort
nékünk könnyeid szent vízéből,
S
áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar
Poézis.
Áldlak, mert csodát mívelsz…
bénák s vakok között,
Míg gőggel
megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg
fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és
megöklözött…
Áldlak, mivel szilaj vagy s
szelid, mint ama Másik,
Kinek kemény
kezétől a templomi kufár-had
Üvölt
vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt
Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt…
Áldlak, mert engem is, ki halkan s
meghatottan
Szólok hozzád, a lelked ó
hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos
térdeim vonszoltam és az aszfalt
Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…
Elébed szőke szűzet ma százat
küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb
szavakra nyíl fel
S kiknek meghajló
törzse szebb alázattal ível
Mint szóm
s e könyvrehajló bús férfiú-derék.
Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy
nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek
félszegen,
Félénk apostola az én erős
uramnak…
De lásd, ős Debrecenben él s
kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász,
kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat
borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére
és teste
S tört lelke jut eszembe,
míg könnyel hirdetem
Te tört lelked
nagyságát s míg érzem: int nekem
S
vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…
VERGŐDÉS.
Bán Ferencnek.
Ó éj… csuklóm lelankad és
bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal
feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye
kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég
asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem:
símogatva anyuska ül ma itten,
Kinek
érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…
Hiába. Kimegyek s a párás
parti kertet
Remegő térddel járom s a
nyult folyó-szalag
S minden, szegény
szememben, a roppant hold alatt
Torz
óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn
igazítják?
S ki tudja ama békés
bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton
elballagnak az örvények felett?…
S e rajban tóduló emlékek mit
akarnak?
Mért jár eszemben egyre a
kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva
volt még ő is, a másként bátor
Deák
Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy
pap-diákok,
Maga az első padban
üljön, ha prédikálok…“
… S egyszerre
eltünődöm: ha most holtan elesném?…
Egy asszony kellene… ne lenne
más, csak asszony,
Kinek csak víg
enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses
mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba
kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor
elsetétít
S titkon tükörben nézné
fénylő csecsebecséit,
Míg halkan
felnevetnék… egy asszony kellene…
DÉLI DERŰ.
Várady Istvánnak.
Nyakam nyugtatja most puhácska
pázsit
S nézem a fénylő fákat,
fülledt árnyban
S a fűszált, mely
rámdől s furcsán parázslik.
Ó boldog
bágyadás… egykedvűn ásít
A fáradt
száj s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem…
A tavon víg nők mennek
csónak-útra,
Arcuk csiklándja
szeleburdi szél,
A blúzokon kecses
redőt nyom ujja
S csipkéiket hevült
nyakukra fújva
Hajló füvek közt
halkan erre tér
S nedves szájjal
megcsókol csendesen…
Áldott derű! ó hányszor
hívtalak
S lásd, izzadt fák közt,
most suhansz le hozzám,
Mikor a
holtralankadt gondolat
Aléltan alszik
homlokom alatt
S minden vágyam: hogy
fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál
vízben megmerítsem…
Ó símogasson illatos
kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat
hoz még,
S mely bánatok közé
temetkezett
Hordozd meg szép álmok
közt lelkemet
Mint béna aggot hord
könnyű toló-szék
Napfényes fák alatt,
csendben, szelíden…
Ó most, míg minden búm
ernyedten elhal
Mutass, csendes derű!
szép víziókat:
Kis házat, télizöldes,
tiszta fallal,
A balkonra szép nő
lépjen ki halkal
S mondja: édes… s
mondjon más drága szókat,
Mik
lágyabbak, mint pongyolája fodra…
Hisz az örök törvény a szörnyü
alkonyt
Ma is elhozza s nézem majd
leverten
A csendes házakon a puszta
balkont
S míg elhagyott utcákon
halkan elkong
Léptem, a bú tükrére
hajlik lelkem,
Mint csonka tönk
ferdűl az éji tóra…
EGY LEÁNY.
Egy kobzos görögös lányt
szeretek én,
Akit ti sohse
láttok,
Vár rám magányos utcák
szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy
legény,
Nyakamba ugrik s
átfog.
Elhagyott parkokban ütjük fel
tanyánk,
Csörgő
vizeknél,
A lombok felett bujdos az
égi láng,
Sok csodacsillag néz le
miránk,
S az a hely
szentély.
Nagy hárfája ezüstösen villog
az éjben
S penget sok régi
dalt,
S a furcsa pitypang táncol az
útfélen,
S billeg sok bóbitás banka
kevélyen,
S a szél
sohajt.
S egyszerre elhagyja a lány a
hárfát
S nem tudom mire
gondol,
Ledobja selymes, puha
ruháját,
Rámfonja testét,
rámtapasztja száját
S csókol,
csókol…
Tán arra gondol: meg kell
egyszer halnunk
S nem lesz többé
kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a
csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak
a vizek, meg kell halnunk…
Szegény
leány…
ŐSZI ALKONYAT.
Gellért Oszkárnak.
Nézem a vén napot, amely a
hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon
pompás aranyszint fen szét,
Ó most
minden dolog oly titokzatosan szép
S
magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére
hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este
a szfinx alján
A fantasztikus és
fáradt arab.
Ó most buja mosollyal s epedve
nyujtja ki
Karját jövőm felé vágyam,
mint lomha szultán,
Kinek, szép
háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a
jövő,
Fényes lombok illatja mint
arany füstölő
Gőze, úgy részegít s
nehéz főm félrebillen…
S egyszerre… újra oly fáradt s
levert vagyok
És ébred a szivemben
egy-egy bús, régi emlék
Mint
ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően
ragyog…
Aztán ennek is vége…
elnyúlnak a vadak,
Olykor még
egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre
homályosabb…
És hanyatt terülök a fűben s
csendesen
Tünődöm: van-e még az éj
tág tengerében
Oly nyomorú sziget,
mely oly búsan s setéten
Borong az ég
felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e
még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy
tartanak
S mégis oly szomorúak, mint
mély szemeim párja?
INTÉRIEUR.
Bálint Aladárrak.
Olykor az élet szép csodákat
sejtet
S ujjaim boldogan s jólesve
nyúlnak
Mint lyány keze, ha kéjelegve
bújhat
Langy víz alá, vagy símít
drága selymet.
Karszékemet tárt
ablakomhoz húzom
S az egyszerű utcát
csodálva nézem,
A satnya fák
ragyognak künn merészen
S mily lágy
vonal feszül sok olcsó blúzon…
Meghitt akkor minden vén, únt
dolog
S miket árván szoktam bámulni
este
Szelid s kecses otthonná bújnak
egybe
A félszeg és szegényes
bútorok.
S mint fínom ujju szobrász
élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa
aktot
A lelkem lomhán és bizarrul
alkot
Filigrán és buja
reményeket.
Fülem egy messzi nő halk
szavát hallja
S tenyerem, míg a szék
karját becézi,
Az ő remegő kézfogását
érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam
bús vonalja.
Az ábránd egyre
fantasztikusabb
S egyszerre
fölrémlik, mily kúsza s dőre…
S fejem
álmos mosollyal dől előre
S számból
kihull a hűlt szivarcsutak…
ORFEUMI ELÉGIA.
Oláh Gábornak.
Táncolt s míg lomha csellók
halkan s busan kisérték
Reszketett a
szivem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró
térdét…
Körül zajos szatócsnép vigadt
s csámcsogva majszolt,
Arcukon a
vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó,
olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszú
jajszót:
Ó, én finom csodákra sovárgó
árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én
drágám, lomha elteltek s olcsó
Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó
lesben?
Hát ennyit ád az élet? egy-egy
halk, meleg szépség
Remeg feléd
nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s
illanó káprázat a homályban
S csak
annál iszonyúbb utána a sötétség…
S szánnivalón, gyötrődve
szorult össze az öklöm
S
kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta
hátra
S a fülledt termen át vad taps
ujrázta dörgőn…
SÉTA AZ ALKONYATBAN.
Schöntág Alfrédnak.
A setét bolt nagy
üvegablakán
Figyelt ki s keskeny
öklére könyöklött,
Néztem e
teltszárú, lágyzárú öklöt
S éreztem:
messze-messze űl e lány
S tudtam:
nincsen számomra mosolya…
S a bánat halkan így szólt
hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával
átkaroltad
S ez is, ha fáradt fővel
ébredsz holnap
Bús víziód lesz s
sírni fogsz, hogy áldott
Keze
homlokod nem éri soha…
Ne nézd tovább, beteg vággyal
ne nézd őt,
Aki másért olyan szép,
nem teérted,
Hisz maholnap elfárad
ifju térded
S gyakran hajtod már
kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha
eddig elmulasztád…
Hiába már, ha olykor vad vágy
ver föl,
Hinned: itat még borával az
élet
S hogy papjaként, ki nem tud
bút, se kételyt,
Te is, dalodból,
mint aranykehelyből
Osztod még
áhitattal szent malasztját…
Hiába!… már a városvégi
lankán
Bolyongtam, künn egy agg
szántotta földjét,
A bölcsek szelid
nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca
évötvözte lapján,
Köszöntött és én
elmerengve néztem.
Ökrei a barázdát lomhán
vonták,
Mint egykedvű évek az
arcredőt…
S szivemben akkor halkan
arcra dőlt
A méla bánat s kék
kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a
sűrüdő setétben…
SÓHAJ.
Peterdi Istvánnak.
Mint túlédes, setét, únt
kávéházi lőrét,
Úgy szürcsölöm már
sokszor a halkuló harangszós
Fülledt,
fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb…
Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes,
úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez
ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és
szelídnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri…
Már gyakran, ravaszúl s
élvezve s betegen
Ügyelek, hogy
gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy
valamely finom, mesterkedő ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily
kihívón
S lágyan… s kedvenc parfőmjét
agyzsongulásig szívom,
Mint ki
halálba zsibbad a rózsák dús szagától…
S jaj, van, hogy vígan szólok:
már kisvárosi élet
Gyógyítottja
vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt
hír
S ki egészen a csendes és szürke
dolgoké lett.
S mikor már
megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemről letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy
övükoldott
Titkok ők s fanyar mellük
uj bú tejét kinálja…
Im, most is… tenyerem arcomhoz
szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény,
bús tagjaimnak!
S összeszorított
foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy
távoli, kántáló, borbélyos bariton…
…
Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva
felcserek
Kontár kése nyomán a fínom,
dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérzőn
halna el ifju éltem!…