Begörgetett szobámba egy óriási fehér tököt. Két bécsi mázsát nyomott. Rá volt vésve és forradva ez a három szó: Dabasi Huszár János.

* * *

A vén Kiliti Mózsa egész héten át folytatta nálam többé-kevésbbé érdemes leleplezéseit. A régi betyárélet titkaiból; a csikósok, kanászok, juhászok benső életéből s a különböző vármegyék börtöneinek rejtélyeiből ezer meg ezer alakot és részletet tárt fel előttem. Népéletet, korrajzot, regényeket lehetne azokból irni. Nem egy országos népdal eredetét tőle tudtam meg. A katonai statáriumok hajmeresztő kivégzéseiből nem egy ártatlan ember halálát mesélte el nekem.

Sok ügyben meginditottam a vizsgálatot. Tenger Horváth János ügyét magam elintéztem, sok ügyet az illetékes vármegyékhez szétosztottam. Még évekig is vesződtek Mózsa titkaival.

Ugy kisérletként olyan esetben is nyomoztam, a melyből már nem is lehetett bűnügyet csinálni. Például a Serege Miska szomoru esetét is kinyomoztam csak azért, vajjon igazat beszél-e az öreg Mózsa.

Serege Miska derék szép legény volt valahol Somogyban a Sió partján. Volt már derék szép mátkája is.

Két legénytársával csárdában bajba keveredett. Azok is kacsintgattak az ő mátkájára. Két legénytársa a csárdában fokossal beszaggatta a fejét.

Elesett az ütésekre, de megint fölkelt s tántorogva elindult hazafelé. Kocsmáros, kocsmárosné, tiz tanu látta, hogy elindult. A vére folyt ugyan, de mikor az ajtón kilépett, tisztességesen még jóéjszakát is kivánt az ott maradóknak.

Többé sohase látta senki. Eltünt örökre.

A két legényt faggatták kissé, de ők bebizonyitották, hogy Serege Miska épen szépen a maga lábán ment el s ők még ott maradtak hajnalig. Eltüntéről semmit se tudnak.

Az öreg Kiliti igy folytatta:

– Pedig, tekintetes uram, tudtak. A mint hazafelé ballagtak, az erdőszélben belebotlottak szegény Serege Miska holttestébe. Meghalt az uton, már hideg is volt a teste. A két legény tanakodott: mit csináljon. Ha a holttest napvilágra kerül: kinos rabság lesz a sorsuk, ők ütötték agyon. Nehéz gondolatjuk támadt. Fölnyalábolták a holttestet, levitték a Sióba s a város-hidvégi hid lábához nyakát, kezét, lábát erős kötéllel odakötötték. Ott nem keresi senki, ott halász se jár, ott sohase apad ki a viz se. Ott van most is több mint husz esztendő óta!

Serege Miska mátkájára azon túl is hiába kacsintgatott a két legény. A lány azt mondta.

– Addig szóba nem állok veletek, a mig szegény Miskáról hirt nem hoztok.

Szavát állta. Most is él a lány. Most is sokszor visszagondol örökre eltünt vőlegényére.

A hidvégi hid lábát nyomban megvizsgáltattam. Bizony megtalálták ott szegény Serege Miska sárguló csontjait.

Sokáig tünődtem: hirt adjak-e mátkájának?

Nem adtam. Minek szaggassam föl a szivnek behegedt sebeit? Hadd higyje, hadd remélje szegény lányka, hogy valaha még visszajő elbujdosott vőlegénye.

* * *

Egy hét mulva eljött az öreg Kiliti Mózsa Mihályért fia. Haza bocsátottam az öreget. Csak épen hogy hazaért, rögtön ágynak esett s néhány nap mulva meg is halt.

Jól sejtette. Más törvénybe hivták. A nemes vármegyénél csakugyan nem kellett többé törvényt állani.