Ki tudná ezt?

Bizonyos, hogy ma már alig akad ember, a ki istenen kivül egyebet nem ismer, a ki a vallásos áhitat mélységeiben elmerül s a kinek minden gondolata, minden érzése csak a siralom völgyét látja ezen a világon és csak az örök fényt és boldogságot a másvilágon.

Pedig ilyen ember való remetének. Ha nem ilyen: akkor álnok vagy háborodott.

Áhitat, imádkozás, istendicséret, szomoru és szegény lelkek vigasztalása: ez volt a régi remeték élete és foglalkozása. Durva fakereszt a tanyájukon. Annak tövében térdeltek éj-napon át s bocsátották fohászaikat a magasba. S nemcsak az egyház szokott imáit morzsolták le. Alkalmi imák alkotásán is fáradozott lelkök.

Mai nap más vágyat táplál az ember. A megélhetés vágyát a tömeg, a meggazdagodás vágyát a törekvők sokasága. Sok igazsága van e vágynak is. Ennek az igazságnak fényénél kicsinyes, nevetséges, sőt gyakran szánalomra méltó az a világ, a mely a remetéket szülte és türte. De ne gondolkodjunk ledéren a multról. Ha örökre elmult: azért ne. Ha valamikor még visszatér: azért ne. Mert különben megérdemeljük, hogy a mit mi ma szentnek tartunk, arról is ledéren gondolkodjanak azok, a kik utánunk következnek.

A vallás sohase alakul át számtanná. Ha átalakul: akkor már meg is szünt.

A jámbor kehidai pap a kehidai remetékről gondosan kérdezősködött az öregektől. Legtöbbet tudott neki mondani egy 1840 körül nyolczvan éves korában elhalt kehidai öreg asszony. Német Éva volt a neve.

Ez azt beszélte, volt a remetéknek egy nagy keresztjük. Faragatlan hosszu faderékra keresztben odaróva és szegezve faragatlan rövidebb faderék. A fán rajta maradt héja is. Feszületként az üdvözitő alakja nem volt rátéve. Csak maga a durva kereszt. Csupán jelkép.

De igen nehéz. Erős férfi tudta csak megemelni. Ott állott mindig a remete gunyhójánál. Ha azonban jött az ádvent, fogta a remete a sulyos alkotmányt, vállára emelte s bármily erőfeszitésébe került, elhurczolta gunyhójától a kehidai templomig minden hajnali mise alkalmával. Kivül a templom falához támasztotta, mig maga bent áhitatoskodott. A hajnali mise után ujra fogta a keresztet s roskadozó vállán gunyhójáig visszavitte.

Ezzel természetesen az üdvözitő Jézus Krisztus urunk egyik szenvedését akarták példázni is, elszenvedni is. Ő is hurczolta a maga keresztfáját a Golgotára vezető uton. Nem is birta el. Össze is roskadt alatta. A czirénebeli Simon segitett neki, ő vittszentje, e helyette legalább egy darabig.

A kehidai remetéknek is akadt Simonjuk mise után. Adventben gyakran hideg, havas, szeles, zimankós időjárások uralkodnak. De mindig akadt kehidai legény, nem is egy, a ki akár szánalomból, akár pajkosságból elvette a remetétől a sulyos készséget s maga vitte. Hiába tiltakozott ellene a remete. Letorkolták.

– Különb ember vagy te remete, mint Jézus Krisztus? Holott ő is megengedte Simonnak a segitséget.

Mit szólhatott erre a remete?

– – Ime a kis Deák Ferencz ily világban nőtt fel.

A mikor legerősebb a lángelme, legtökéletesebb a figyelés, legfogékonyabb a lélek s leggyorsabban megmozdul a sziv; a mikor a tünődés, gondolkozás, ábránd, összehasonlitás, tünetek felismerése oly könnyü: a serdülő gyermekkorban két világ élt a kis Deák Ferencz körül.

A középkor világa, a mely még Kehida körül nem halt ki egészen. Az erdők, hegyek, rejtelmes szigetek és berkek, puszta várak, omladozó tornyok, elhagyott zárdák a maguk ezerféle valóságos és ábrándalkotta, meseszülte történetével; a remeték, a vallásos áhitat képviselői, a kiknek élete s multjuk titkai ugy izgatják a gyermekagy képzelő és itélő erejét, a csodák és regék és népies hagyományok szövedéke; a beteges és tulzott vallásos buzgalomnak, a vakbuzgóságnak hol szánalmas, hol vidámsággerjesztő jelenségei: ime mindezek ott röpködnek, ott rajzanak a vaskos testü, kiváncsi lelkü s hatalmas szellemü Deák-fiu körül.

És az ujkor világa. Ez is végtelenül gazdag. Már kis korában érzi, hogy uraságnak született. Ha nem érezné is: minden ember mindennap tudtára adja. Kastélyban lakik, magasabb helyen, mint a többi ember. Még a pap is hizeleg neki, hiszen kegyura lesz. Cselédek és szolgáló emberek körülötte. Figyelnek rá, szavát lesik, szavát fogadják. A zsidó hódolattal környezi a kis uraságot. Sok jobbágya, sok zsöllérje. Van uradalmi tisztje. Vannak malmai, molnárai, mesteremberei, ácsa, kovácsa, takácsa, sok. Mindenki fejet hajt. Parancsol Kustányban, Koppányban, Söjtörön is, nemcsak Kehidán. Minő önérzet, mekkora önbizalom fejlődik ki a kis Deák Ferenczben!

És mégis mekkora szerénység, mily nagy és nemes komolyság!

Hát hiszen olyannak született: ugy mondják a bölcselők.

Nem igaz. Az elmebeli tehetség ugy születik, de az erkölcs és a jellem ugy képződik. Vagy talán az erkölcs és a jellem is csupán elmebeli tehetség? Nem hiszem. Legalább nagy részben nem az. Egészséges elme szükséges a nagy jellemhez: ez igaz. De a nagy jellem mégis a környezetben, az élet változatai és viszontagságai közt s nagy kötelességek sulya alatt képződik.

Kell-e szerencse a nagy jellem képződéséhez?

Nem kell.

Korszerü viszonyaink közt semmi se sikerül szerencse nélkül. Csak a jellem. Kedvező élet a jellem képződését is könnyebbé teheti, de a jellem kiképződhet és szilárd maradhat a nyomorban és boldogtalanságban is.

A kis Deák számára ott volt millió tünetével az elmult és jelenvaló korok egész világa. A mi még az élet és a társadalom tüneteiből hiányzott: azokat megtalálta a városokban: Kanizsán, Pápán, Győrben, Pesten. És megtalálta a tudományban és olvasmányaiban. És megtalálta ama nagy szellemekben, Kisfaludy Sándorban, Vörösmartyban, a kikhez már serdülő korában oly közel állhatott. Nagy mintákat fedezhetett föl Antal bátyjában, sógorában és Csányi Lászlóban. S a női lélek sok vonzó és bájos tökéletességét édes jó Klára nénjében.

Mily egyszerü, mily szegénynek látszó, mondhatni mily üres világ Deák ifjukoráéhoz képest a rónák, a mezők, az alföldek és a komor egyszerüségü kálvinisták világa!

Csak az én édes Mezőföldemre, a magam gyermekkorára gondolok.

Én, mig magasabb iskolákra nem mentem, a magam szülőföldén erdőt, hegyet, völgyet, patakot, vizimalmot, puszta várat, elhagyott tornyokat és zárdákat, rejtelmes ligeteket, berkeket, követ, sziklát, szőlőhegyeket soha nem láttam s barát, bucsujárás, remete, utszéli feszület, szentkép, középkori élet, várbeli daliák és urnők, régmult idők regéi és hagyományai ismeretlen nevek és fogalmak voltak előttem. Nagyon jól emlékszem, minő meglepődés, a gondolatok és képzetek minő raja támadt lelkemben, a mikor az első Nepomuki Szent János-szobrot megláttam a vörösberényi hid mellett s a mikor apám száz kérdésemre annak történetét elmondta, noha maga se tudta.

Hiszen szép a nyilt mező is s tele gazdag költészettel. Petőfi és Tompa és Arany alkotásai fölfedezték és bebizonyitották. De a történet, az emberi lélek és a természet tüneteinek az a határtalan gazdagsága, mely a gyermek Deák Ferencz serdülő lelkét körülvette, a sikon, a nyilt mezőn, a róna végtelenségén még sincs meg. Tehát a születés véletlene is két kézzel, egész erővel munkált arra, hogy Deák Ferencz fejlődő szelleme az észrevevésnek, a figyelésnek, az összehasonlitásnak, az érzések és ösztönök életrekeltésének, a bölcselő elme nyers anyagának minden kincsét már jóeleve összegyüjthesse.

És össze is gyüjtötte.