Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval, vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét, sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek elől.

Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És szól ekképen:

– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem, kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.

Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet, ekként szólt:

– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való beprotokollálására utasittatik.

Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:

– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom: mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!

Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész módjára a leányrablók után iramodott.

Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket elvégeznék.

Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök, a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:

– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.

Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja: szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.

Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz, azt mondá néki:

– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?

– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek, – szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.

– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki belőle.