Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra volt az felakasztva az ágy mennyezetére.
A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet talált e sorokkal:
«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek ura!»
Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány jövedelmét is megfelezte vele.
Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját kifelé.
Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.
Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború; hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol egymással: az az igazi.
Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.
A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok» előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt elönté tűz, láng, vérözön.
Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között. Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.
Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.
A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a pokolba jut.
Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.
A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.
Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek; a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».
Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva.
Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.
Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit, visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva, hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és soha többé el nem tud feledni.
Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome de Tyrnek két fedáival megmutatta.
A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái áldoát».
Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak kiküldeni.
Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával, lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet, míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek. Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, – ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a 19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs hallgatásért.
Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton a halálos gyilokkal.
Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet, azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.
Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta sziven a dervisnek álczázott assasin.
Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.
Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával. Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.
Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették. Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra jutott.
Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya, kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában megszakadt a szive.
Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő diaconusa.
Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.
A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett Jeruzsálem!»
A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.
Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és ostromolni.
De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek ura».
Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.
A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek urától.
Nem féltek tőle többé.
S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és szerették.
Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.
Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.
A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan. Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás: csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk, majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető. Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.
De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához, annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.
Női fedáik pedig nincsenek.
Tehát kell őket csinálni.
A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom. Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős tettekre felbiztatni.
Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott vannak a messiáshivők.
Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát, járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női fedáikat.
Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.
Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy gonosztevő, a ki idvezülni akar!
Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát asszonyi alakban?
Eljutottak már egész Sophiáig.
Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől közelit a kunok tábora.
Az pedig elrémítő hir volt.
A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák. Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.
Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak, több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a mennydörgő zivatar előtt.
A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.
A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt, s annak védhősévé avatta föl magát.
Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a hűséges Bálint gazda.
Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották, végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.
Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.
Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult. Meg volt halva.
Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a fogoly urát megtalálja?
Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!
Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.
Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó ideig nem tudott megszólalni.
– Nem merek.
– Olyan nagy a bűnöd?
– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani. Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve, tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm, védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.
Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.
– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák, gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek el? A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az éhségnek még gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett! Ő volt az, a ki méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá! holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg nekem.
Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel bámulva a gyóntatóra.
– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat, diakónus?
– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a ki elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség: együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette és azt ki akarja szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent, azért, hogy pörbe szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának «Hívek hive» (Dái áldoát), a boszuálló Istennek szolgája.
Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet felé, felszedték a sátraikat; elmult a veszedelem!
Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében; elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek tánczugrások mellett.
– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm lesz az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás. Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj itt ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek.
Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának: «Itt nem látja az Isten!»
Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze, azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld mohával, s keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom fejéhez; és az alatt végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, a mikkel az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel sem birta azokat fogni. Hisz ez több a pokolnál!
Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára bizonyosan megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának száda felé, s a mint a holdvilág besütött rajta, Robert lovag alakját látta maga előtt. A lovag részeg volt a bortól.
Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint felfalatni ez anthropophág által.
– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag röhögve, s a mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva Máriát is.
Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert beszédét nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.
A lovag máskép érté azt.
– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied. Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.
Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül s futott ki a barlangból.
Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.
Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen feje.
A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak össze az emberevő fogak.
– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!
Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem tud.
A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő, visitás, röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást szinlelő tábor megint visszatért.
Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita kantáron vezetve hozta a két paripát.
– Üljünk fel. Haladjunk.
– Hová megyünk? kérdezé Mária.
– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én mindent megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a maga idején; de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal lábamnak sem mondom meg előre.
Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.
Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt az egyetemes vonítást, a mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren van.
A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor komondorok, a mik most a magyar alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok bálvány-ebeinek az utódai.
Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából, éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a komondor a paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes számra füveznek, a kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s széjjel tépik, ha megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.
A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sik rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben volt már valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú, fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondor csorda. Együttes mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.
– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.
– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal leszállt a lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fujt neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi kutya mind utána: ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva, szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.
Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta elhinni, hogy nem álom.
– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb része a szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s oda van minden ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» – Haladhatunk tovább.
Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt jár a Keremet!»
Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az irányát.
Nem mert már többet kérdezni.
Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét leszállt a lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.
A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg a hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül, gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a fejét.
A két jövevény végig mehetett az egész táborban észrevétlenűl.
Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.
A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből, arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása előtt is, egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök.
A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a legutóbbi expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok elfoglalták a görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi bronz szobrokat megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Satyr szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)
Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden karónak a végén egy emberfő.
Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a rémképet.
Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az üszkei terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok csontjai izzottak fehér fénynyel.
Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.
A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a buzogányforma nagy puffantó.
Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.
Mária remegett: ha most fölébrednek?
– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.
Mária engedelmeskedett.
– Lépj fel arra az oltárra amott.
Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.
Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.
– Emeld magasra!
Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy megzendültek bele a visszhangos bérczek.
E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztül esett a saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében; szemei szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá fejedelmi haraggal.
Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:
«A sheik Aldzsebál.»
Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé, hogy nincsen pánczélja, összeborzadt.
– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.
– Szállj le és jőjj elém.
A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.
Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a bűnössel.
– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?
– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.
– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?
– A törököket és mongolokat.
– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?
– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég, hogy belőle holt embert csináljon.
– Beszélhetsz.
– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz felé jönnek.
– Ez igaz.
– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős, hogy megkűzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.
– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen: annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a mik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér, akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén tul mégy is.
– Fejem a szavamért! monda a vezér.
– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár» előtt.
Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség. Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól származik: Áishától.
A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyujtá kezét Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel vezeté őt saját sátorába, átengedve azt neki egészen.
A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját vércseppjeikkel vegyítve a bort.
Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek, hivassa ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.
Voltak nagy számmal.
Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyuladt szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.
És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kinzó csuma elmaradt róluk.
A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori bűbájos ragyogást.
– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának.
Pater Horus azt mondá:
– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.
– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.
Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a lelkének, hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához a gyógyulást kereső lázárok.
– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül; monda neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.
Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen hagyta magát harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának sikeréről bizonyossá legyen.
Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér egyenesen az ő tiszteletére rendezett.
De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni. Mert az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva s a fejeiket póznákra tűzködve.
S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva, egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a halottak ismerős torz arcza még azután is ott fintorgott reá, kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.
Hát pedig ez az áldozatünnep!
S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit ezekkel elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat miatt.
Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.
– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled járok! Most volt: meglakoltál érte. – A mit láttál, felejtsd el: álom volt. Az áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban vannak.
Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent, se nemet mondani.
Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül egy csapat válogatott lovast rendelt melléjük, a kik előttük nyargalva, az utat tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, a hol új fejedelem országa kezdődik.
Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?
A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és titokteljes hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban, annyi idegen országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait végig pusztították a világ minden nemzetének hadai, nem hagyva maguk után mást, mint fölégetett vetéseket, kopár falakat és mindenféle ragályt. Rákövetkezett a rettentő földrengés, az aztán még a megmaradt falakat is ledönté, a folyamokat kitéríté rendes medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a hegylánczokat meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól eltünt a folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a hegyi ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.
Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a dái áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes lovag, ki oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel védte volna választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.
Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a magányosan utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái áldoát mindenütt előhirnököket fogadott, a kik előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő asszony közeledését, a ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt barbar támadások ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban, Phrygiában, Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A legfőbb emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta, hogy ezekben az országokban éhinség van.
Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok országa. A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a szemgyuladásból Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott neki két tevét, meg egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy megérzi a pusztában a rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A kiégett Phrygia átkozottabb hely a Saharánál. Ez csupa réteges szikla kavics, kőtörmelék, a mi a forró napsugártól izzóvá lesz, s mint a kemencze, úgy sugározza a hőséget a közötte vándorlóra; a rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek fel, mintha tűzben égnének, még az árnyék is veres és az is süt.
Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat igen jól jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred elhullott hősei, kiket megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével hevernek ott a rémséges útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve csontvázakkal, a mik mellett apró gyermekek maradványai hevernek: kicsinyek és nagyok egymás mellett. Némelyik még átölelve tartja csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek azok a nők, kik hős férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb kidültek, aztán ők maguk roskadtak össze a fáradságtól kis gyermekeikkel. Az előre siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt felejtette őket; most is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a vízkereső kutyák után, egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a sziklák mélységeiben rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája vezetése mellett erre a patakra. – Háromszázan most is ott feküsznek még annak a sziklapartján; daliák mind, a kik egyenesen belevetették magukat a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. – Száz éve már annak, hogy a víz locsolja csontjaikat.
– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái áldoátnak.
– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most következnek az ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem, akkor aztán elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a mélységben van, hanem a magasságban.
Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és Marash közötti szakadványát képezi.
A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.
Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a szamumot látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre: ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére, csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát, a másikra az élelmező iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt rakja fel, ő maga elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg mutatják nekik a pásztorok.
Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a kiknek bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és a kik kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög hegytömege a semmi országa. A hallgatás elviselhetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság rémvilága megőrjít. Azok az erős férfiak, a kik itt a sziklákat mászva, elvesztek, elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a kősemmiség.
Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, a melyre felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az mindenfelé. A megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a forróságot magukból.
Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.
Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten hazája.
Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre haladtak-e, és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi, nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát leteheti. Az állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja elébb a lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki alóla?
Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz; éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni; az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a mi egyre hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább száll; valami óriás keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.
És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki egy kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki nem szabadulhat.
Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét ujra kezdődnek azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül bele.
És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh én szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját szenvedéseit ezzel csillapítá el.
Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán egy órajárás volna.
Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul kaptak, bablisztből készítve, meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibirják az utat. A vízből nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.
A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla örvénypárkányán haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag szikla, s az állat minden podgyászával együtt a mélységbe esett; a szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére megragadá orra czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.
Mária kétségbeesetten sikolta fel.
– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!
– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész utunk hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.
– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?
– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról letekerte a huszonegy rőf patyolatot, a mit a próféta hive azért hord a fején, hogy mikor meghal, abba takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy szikla alá szoritjuk s én leereszkedem rajta.
– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben van, mintha én fogom.
– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?
– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?
Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.
Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»
A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot, csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe. Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» szemeit behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy «szabadíts meg a gonosztól», a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban, a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.
– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a magasból.
– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra törött.
– Csakhogy a csodaszer megvan!
Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára vette.
– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem birja ez a kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.
Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül, gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy a sziklaélek meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.
A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt, sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A futó alakokat nem láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, a mik mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.
Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák, egy óriási sirbolt!
– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten? Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?
Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! A ki itt megijed a haláltól, az meghal.
Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény uram nem sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő szorongattatásai, mint az enyéim?
És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll épen az ő feje fölött.
Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.
– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi. – A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a hólyagos kulacsban.
– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most elveszett volna!
– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a derekadra ismét.
Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.
Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.
Ott térdre borult, Istennek hálát adni.
A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.
– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!
A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.
Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.
– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a sziklaországból valaha.
De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul, hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.
Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett: látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha rájuk akarnának szakadni.
És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez itt a pokol magas birodalma!
– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!
Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a pitvarát.
Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az eltikkadás erőt vett Márián.
Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»
– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.
Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé haladt már.
De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy – felhő.
A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.
– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.
– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.
Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az, a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a szélvész.
Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.
– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az apocalypticus zivatartól.
– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.
Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt égeti.
Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!
– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.
– Ne félj, maradj veszteg!
– Fussunk le oda a barlangba.
– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!
Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját testével.
Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei parittyázónak.
És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.
– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony, halálos félelmében.
– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.
Aztán elvonul a zivatar.
– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.
Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.
– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?
– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.
Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.
A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.
– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.
– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.
– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.
Ott volt a jég körülöttük halomban.
– Még az éhségünket is.
– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.
– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad itt a sziklazugban.
Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert «mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az, nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.
A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.
Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.
Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.
Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.
Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.
De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé lesz.
A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből, a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre: meg kellett állniok.
A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.
– Mi ez? kérdé Mária.
– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.
Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék nyílását.
A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.
Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.
Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva fejét.
Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.
– Nézz oda alá! monda néki Horus.
Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az égnek emelve, Istenhez beszélt.
Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.
Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával, édeni ligeteivel!
Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.
Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.
Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog emberek hazája. Itt nincs koldus.