Rodostó, 1756. 15. január.
Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk? hogy első novemberben Lisbona városa a rettentő földindúlásban elsűlyedett, és elromlott volna. Egy nagy darab részét a földi tűz megemésztette. A templomok tele voltanak néppel, mivel innep volt; a templomok reájok estek. Az egész város czinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az útczákon hintók emberekkel, lovakkal elsülyedtek. Az istennek micsoda rettentő ostora volt ezen a városon? mivel nem csak a földindúlás, hanem még a föld alatt való tűz is kiütötte magát az útczákon. Hát még a rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké oda lesz. – Ami földből való, annak földdé kell lenni.
Rodostó, 30. apr. 1756.
Ennek a holnapnak a kezdetén a császár aprilist járata Zaid Effendivel; mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Mustafa Móriában lévén ma ide érkezék. Konstancinápolyban megyen. E már másodszor vezér.
A franczia és az anglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. Aminap olvastam egy anglusról, aki ugyan érczherczegje volt a háláadatlanoknak. Lehetetlen, kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utánna, hogy szamár volt. Elég a, hogy egy rendes ifjú anglus – az atyja kereskedő volt, és gazdag, de ő igen fösvény lévén még többet akara szerezni, azért más több kereskedőkkel Amerikában indúla. Mikor Amerika szélyin volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy inni való vizet hordasson a hajóban. Amég a vizet hordották, az anglus kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadászszanak. A z ifjú anglus is kiment vélek. De, mint nem okosak, igen eltávozának a parttól. A vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak épen az ifjú anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét megindúla. Az ifjú ott marada, aki is rettentő keserűségben és rettegésben bújdosott imide amoda az erdőben, nem tudván hová lenni. Szűntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni. Megszabadúlásról semmi reménysége nem lehetett. Nem is mert a tenger partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin megszabadúlhasson; se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne találjon.
Elfáradván az erdőben egy kis dombocskára jutott. De mint elhűle azon, hogy hátra tekéntvén, egy leányt láta a bokor közűl kijönni, aki hozája mene, és mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifjú megkedvellé a vadleánynak termetét és személyét, aki is mezítelen volt: a leánynak is megtetszék az ifjúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy barlangban vivé, és minekutánna szép gyümölcsökkel megvendéglette volna, egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden való volt; mivel mindennap fölékesíté vala magát igen szép csiga nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangban, hogy a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté barlangját. Hogy pediglen múlatságot szerezhessen néki, kiviszi vala őtet estve, vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely forrás, vagy patak mellé, ahol a legény nyúgodhatott: ő pedig addig vígyázott; vagy pedig az ölében aludtatta, és felköltötte, mihent valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak új nyelvet nem találának. – Akkor a legény megérteté véle, hogy szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol néki szép köntösöket csináltatna.
Egynehány holnapokat töltöttek vala el nagy szerelemben, amidőn a leány a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kellenék cselekedni, jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mindaketten a hajóban űlének. A hajó Barbád szigetében igyekezett – az ifjúnak is oda kelletett volna menni. Nagy örömben valának, hogy megmenekedhetnének a sok nyugtalanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne, és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De mennél inkább közelgetnek vala ahoz a szigethez, a mi ifjunk annál kedvetlenebb és gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt töltött el héjában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig visszaszerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol mihent a hajó oda érkezik, a tengerparton vásárt tartanak – ahol a rabokot eladják, mint nálunk a lovakot és az ökrököt adják el.
A szegény nyomorúlt vadleány sírni és reménykedni kezde, de csak héjában. Azt is értésére adá, hogy terhes volna tőlle, de az ifjúnak a szíve semin meg nem esék: hanem csak a maga hasznán. Desőt még, hogy megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el a kereskedőknek. Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom, hogy az isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység! mennyi lelket vesztetsz el.
A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a hadakozást, és foglalá el igazságtalanúl Saxóniát.
Rodostó, 17. januárii, 1757.
Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb, keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb; mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod, néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.
A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt maradának. Hajnalban pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana, és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet, mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé, hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit, elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala. Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját, azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák, én pedig jó étszakát kívánok.
Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt megölni, de megfizetett érette.
Rodostó, 27. apr. 1757.
Az elmúlt holnapban érkezék az új vezér, Rebek pasa, Alepből. Csak jó legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet. Ugyan a görögök prédálák fel ebben a holnapban husvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt tudod, néném, hogy a kápolna azon helyre vagyon építve, ahol Krisztus koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel. Sok drágaköves eszközök vannak benne. A görögök sokat elvittek azokból. Minthogy pedig a vezér görög, a görögök elfordították az igazságtól a pénzzel, és így az isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy csendességben hagyják a mi papjainkat Jeruzsálemben véghez vinni az isteni szolgálatot, de a görögök mindenkor irígylették az ott lévő szent kápolnát nékünk. Ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt kérdhetnéd, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh ebben az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények lakják: de ezek nagy békeségben vannak a mi papjainkkal. Husvétra pedig mindenünnen oda gyülekeznek. Desőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a régi templomoknak a helyét megláthassák.
Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni (látni) a templomba. Mennyi véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen Jeruzsálemben, és mikor megöletek egynehány nap múlva? El lehet ebből ítélni, hogy az Üdvözítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni – akik mind kívánák halálát – hogy rendszerént husvét napján két óráig délután kétszáz ötvenöt ezer hatszáz bárányt öltenek meg. Azoknak megételére két millium ötszáz ötven ezer személyt számláltak. Micsoda rettentő gyülekezet volt a! Micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok, mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak azt kiálták: Feszítsd fel, nincs királyunk. – Ugyanazért az irtóztató gyilkosságért szálla is reájok az istennek rettentő ítélete és bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Títus megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszáz ezer embert temetének el. Hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilenczvenhét ezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt: de a véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?
Rodostó, 28. máji, 1757.
Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak a hatodik napján sok érvágások voltak Prága mellett; mivel a királyné hadának nagy harcza volt a prussiai királylyal. Végtire a királyné hadát Prága felé nyomák, és oda bészoríták, a várost is megszállották. Isten tudja, mi lesz vége, hanem azt tudom, hogy, ha a levél kicsid, a hír elég nagy.
Rodostó, 30. junii, 1757.
Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla. Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem, aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.
Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell megtartani a hitet, vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti, és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek, megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük!
Rodostó, 2. nov. 1757.
Kedves néném, ismét nagy hír. Ozmán császár sok betegeskedése után a sok mindenét másra hagyá. Mondám: másra hagyá; mert az a más is nem másnak, hanem másra hagyja – valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy dervis, bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyékényt leteréte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király meglátván, hozzá külde, megizenvén neki, hogy merte volna megpróbálni, hogy szabadság nélkül bémenjen? A dervis azt izené, hogy a vendégfogadóban mindennek szabad bémenni. A királynak szüle atyja, nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyt, valamint a vendégfogadót. A király megneveté a dervis bolondságát.
Ozmán jó császár volt, békeségszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte – az elmúlt holnapnak 29-dik napján hala meg – két esztendeig, 10 holnapig és egynehány napokig uralkodék. Másnap Mustafát tevék császárnak. Mintegy ötven esztendős. Ez az Achmet császár fia. Isten tudja micsodás lesz.
Azt írod, néném, hogy Francziaországba vadászatba egy herczegné leesvén a lóról, kitörte mind a két karját. A bizonyos, hogy holtig fogja viselni a bélyegét. Abból látjuk, hogy az ifjú asszonyoknak nem kellene megengedni, hogy lóra üljenek. Az öregeknek mind inkább megengedhetni, nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifjaknak. Azt olvastam, hogy Tessalonika tájékán volt, egy úri asszony, akinek egy kedves paripája volt, akin igen szerete járni – a ló is olyan kevély volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történék egyszer, hogy Rómából egy pápának Konstancinápolyban kelletett menni a császárhoz. Minthogy földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn oda érkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara indúlni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa elvégezvén dolgát visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat nagy köszönettel visszáadá, és megindúla. Egynehány nap múlva az asszony a lovára akara ülni, de nem lehete; mert azután soha magára nem vevé az asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, Kalinicza.
Rodostó, 29. nov. 1757.
Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni. Mi itt csendességben aluszunk, de Sléziába szűntelen talpon kell lenni, ugyan talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a holnapnak 22-dik napján Breszló mellett. A királyné hadát, úgy tetszik, hogy gróf Nádasdy kommandírozta, a prussiai hadat Bevern herczeg. Ha egészen leírnám is, hogy mint volt a harcz, a végén csak azt kellene mondani, hogy a prussust megverték, és a herczeget elfogták, egynehány nap múlva Breszlót is feladák Nádasdynak.
Hát már Siléziát visszanyerte a királyné. Breszlót nem sokáig ostromlák, mivel a harcz után két nappal feladák.
Pedig hogy úgy nem történék Nádasdyval, mint egy görög királylyal Philippussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla meg. Azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt, hogy fogadná bé szolgálatjára; mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat reptében lelövi. A király talám akkor nem lévén jó kedvében, azt felelé reá, hogy nem volna szüksége vadászra, hanem katonára. – A görög sokat állítván maga felől, a válaszon felindúla, és ugyanazon estve a várban bészökék, feltévén magában a boszúállást. Egynehány nap múlva a király megkerülé a várat, de szerencsétlenségére közelebb mene a várhoz, mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást látának rajta – e vala reá írva: A Filep jobb szemére. Úgy is volt; mert a jobb szemén volt a lövés. – A király és mindnyájan általlátták, hogy a nyilas ember lőtte meg boszúállásból. A kevélység és a boszúállás mit nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a néném levelét.
Rodostó, 29. dec. 1757.
Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig bírja.
Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában. Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt, amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között. Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék: Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök, és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új esztendőt egészségben elérni. Ámen.
Rodostó, 20. dec. 1758.
Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik octobris. Már most egyedűl maradtam a bújdosók közűl, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. – A szokás szerént engemet tettek básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg Rákóczival jöttünk, azok közűl csak én maradtam. Hanem akik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.
Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál?
Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom; mert az isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vígyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól Ámen.
I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem találtatnék a fejdelem végintézetében.
II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte – deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett, jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy vala megalapítható, ha a gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom, midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir. Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott válasz fogalmazatával együtt.
Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859. decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“ utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél „Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg, hogy a két kéz egy, hogy kéziratom Mikes Kelemen autographja.
III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető része:
„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt, azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával van ellátva.
Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált kételyt, mintha a Törökországi Levelek nem Mikes Kelementől származtak volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon. Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna. Van-e ebben is, az egy Trinitárius szón kivűl – mit akkor másként kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“
IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a dőlt betűkkel szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István fogalmazatára ráírt, engedelemadás is, hogy a levél így elküldethetik.
A borítékon: A Monsieur Monsieur (le) Comte de Mikes, en Transilvanie.
A boríték hátán ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“
A levél maga betűhíven:
Constancinápoly 5 jan. 1759.
Méltóságos Groff Uram, kedves ötsém uram.
Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem halhattam, az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam, de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem, mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.
Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a hazámnak békeségben valo létiért.
Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő trinitariusoknak el küldik.
Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván magamot Maradok.
Köteles attyafia szolgája
Mikes Kelemen.
A válasz fogalmazata:
„Méltóságos úr,
Kedves bátyám uram.
Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz, és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek főkirálybírája.
Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát kivel is az Isten feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.
Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad. Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet nyér.
Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek Felséges Asszonyunknak, annál inkább mint Ő Felsége kegyelméből ez hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az előljáróim (Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat megbizonyítani kivánom. Maradván
Méltóságos bátyám uramnak
kész szolga atyjafia.“
Következik a kormányzó censúrája: „Ezen levelet lehet megírni, és sub volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna. Lecta 1759 6-ta may.
G. Kemény Gubernator.“
V. Zágonyi3) Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve és bújdosó társa4), és Torma Éva fiok, 1690-ben született5). Úgy látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes Mihály vette magához mint árva rokonát6), kinek házánál s fiaival együtt nevelkedett7). Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott, s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette fel8). Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét9). A fejdelem őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci fegyverszüneti értekezletre10), melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek, úgy egy lovas ezred főkapitányának s Belső-Szolnok főispánjának neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe ültettetett11). Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem mellett marada12), s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig), mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát, mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta“13); s ismét, már ennek halála után, 1738. dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy igen szerettem az öreg fejdelmet“14).
VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen15), 1717. sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása16), mely hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is hajlandó vala reá17), s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július 21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta18). Mikes nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak! és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“19). Aug. 15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket; mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé…“20); aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével, mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését, mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot. Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott Franciaországba21), s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana – írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat, Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz; csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette“ stb.22) Másfelűl az ellenséges udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“23). A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes lakok fogadták a jövevényeket.
VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján, Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokot!“24) Különben bizony elég híven festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az 1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot, akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“25)
VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik, s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga, mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott. Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől, gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi. Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat, el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.) szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.), s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, gr. Esterházy Antalé (1722) s a Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette. 1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek26) árva leánya akkor is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett, megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából: csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti27), hűségét, melylyel hozzá ragaszkodék28), s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon: