CXVIII.

Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcseséggel felékesíttetett fővezér, kedves szívbéli barátom, kit isten mindenható jókkal megáldjon.

Kétség kívűl csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az istenhez való szeretet hívott, hogy hozzá készűljek, és a győzhetetlen császárhoz való háláadóságom ösztönözött, hogy búcsúvétlen e világból ki ne menjek. Melyre nézve még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az udvarom főtisztjeinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék. Hassanak azért szívére igaz barátjának utólsó szavai, és mutassa bé a császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utólsó beszédét. Mindenkor az isten megfoghatatlan bölcsesége rendelésének tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet. De kiváltképen azon indúlatomat, amelytől viseltetvén, oly időben jöttem, amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az istenben vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy engemet el nem hágy. És íme életemnek utólsó órájában is mondhatom, hogy meg nem csalattam; mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól megoltalmazott. Én is mindezeket szemem előtt viselvén életemben, orczám pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból; mert nem vádol lelkem üsmerete, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem kerestem volna. Vígasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen egyenes szándékomat a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel voltanak. És így csendes nyugodalomban élvén, ezen utólsó órámhoz készűltem, amelytől egyedűl várhattam minden nyomorúságimtól való felszabadúlásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az istent mindenek felett, és felebarátomot őérette mint önnönmagamot szeressem, mondhatom, hogy mindazokot, akiket isten ezen a világon gondviselésem alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván szerettem, és ezen indúlattól viseltetvén, írásban tett rendelésim szerént, a mim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani oly megszűkűlt állapotomot, hogy a császár mellém rendelt, és engemet jó szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő megjutalmaztatásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedűl csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképen Ibrahim hív tolmácsomot. A mindenható isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményit, és azon isten nevében kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül hagyatott juhok, írásban tett rendelésimet véghez vivén – testemet az édesanyám mellé minden világi pompa nélkül nyugosztatván – minden háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy, akinek tetszeni fog, a birodalomban megmaradhassanak. Mindezek után pedig az istentől mind testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és hamuvá leendő R. F.

CXVIII.

Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó, csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám. De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott; egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az, akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven, hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek, hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közűl, aki tréfás volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban, szomorúságban úszkáló szolgád.

CXIX.

A mindeneknek teremtője megadta érnünk ezt az esztendőt – hálá legyen az ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a keresztet adja, a vígasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét vettem. Gróf Bonnevalnak elküldötte a procurátióját, hogy amég ide érkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezihez vegye. A nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz kire igazítanom. De a szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát s jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogva szolgálták az apját. De abban menthetem a fiát, hogy az atyja szolgáit nem üsméri; Bonnevalt pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még generálisságában üsmérte. Akinek is a portán, hálá istennek, igen kevés hitele vagyon. Isten azt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet akarnák követni, tanuljanak rajta.

Azt írod, néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek vala, a Sziliktár agát tették helyébe. Ilyen a világ. Hihető, hogy alkalmatosabb a hadakozásra; mivel nincsen több negyednapjánál, hogy itt a városban kihirdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem bánom – nekünk abban semmi kárunk, se hasznunk, csak az isten az elménkben való békeséget adja meg. Ámen.

CXX.

Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla. Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton járjak.

Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel. Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk.

CXXI.

Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom. De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart, azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra, mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot, mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.

Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen. Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és, minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét, és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: „Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve. Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is végezem.

CXXII.

Hálá légyen istennek. Ha sokára is, de elérkezék Rákóczy József. Azt gondoltuk, hogy mindakettő eljő: de csak a nagyobbik jött el. A hajó Gallipolinál maradott – maga egynehányad magával ide jött szárazon. Tegnap estve nem akarván közinkben jönni, csak a vendégfogadóban szállott. Elérkezését tudtomra adatván, oda mentem hozzája. Ma is voltam egynehány órát véle, mivel Konstancinápolyban ment. Még nem tudhatok ítéletet tenni felőlle. – Isten tudja, micsodás lesz. Csak azt vettem észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett. Nekem azon örűlni kell – a sok bajtól megmenekedem. Nem volt több tíz tallérnál az egész ház költségére. De aki a fogat adta, ennünk is ád.

RÁKÓCZY JÓZSEF FEJDELEMNEK EBBEN AZ ORSZÁGBAN ÉRKEZÉSÉRŐL VALÓ LEVELEK.

CXXIII.

Adja isten, hogy az ő áldásával és vígasztalásával kezdhessük és végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot múlatván Konstancinápolyban, a bújdosó felekezeti közé az elmúlt holnapnak 17-dik napján ide visszátért. Ennek a hirtelen való visszátérésnek pedig oka az, hogy mihent a porta megtudta, hogy Konstancinápolyban érkezett, mindjárt megizente, hogy ide visszátérjen. – Nem is kelletett volna oda menni: de Bonneval volt az oka. Mert minthogy a portának a császárral való békesége még tart: desőt még minthogy a császár, a porta és a muszka között való közbenjáró, a porta nem akart okot adni a császárnak a panaszra, hogy miért hozatta maga mellé a fejdelmet; mert itt igen tartanak attól, hogy a császárt valamiben megboszontsák – mert nem akarnak két ellenséget csinálni – az egy is elég most nekik. Ezen okból küldék oly hamar visszá a fejdelmet, aki is mint fogja magát hozzánk alkalmaztatni, nem tudhatom: de amint észre kezdem venni, igen messze esett almafájától. Légyen isten akaratja – másszor többet.

CXXIV.

Bezzeg, néném, nyertünk mi a változásban, mint Bertók a csíkban. Vígasztalásunkra vártuk ezt az ifjú fejdelmet: de szomorúságunkra jött. A szép rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elítélheti akárki, hogy mit remélhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és kegyességből állott. Most pedig mind ellenkezőt látunk; mert a rendet nagy rendetlenség követte; az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a harag és az idegenség, ugyannyira, hogy harmincz esztendőtől fogva való bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap. Most suhajtjuk leginkább a mi megholt urunkot; mert szomorúan kell néznünk az atyja és a fia között való vagy külömbséget. De már ebben benne vagyunk.

Mihent ide érkezett, az atyjának minden jószágát híven keziben adtam. Való, hogy káromlás nélkül nem maradtam; mert a hamis atyafiak sokkal vádoltanak, és a hamis vádolásra a fejdelem sokat vizsgálódott utánnam alattomban; de becsűletem megsértésére valót semmit nem talált. Ezt nekem maga is megvallotta. Nincsen semmi jobb, mint az igaz úton járni. A volna kívánatos dolog, hogy az atyja nyomdokát követné; mert a bizonyos, hogy a porta vizsgálódik utánna, hogy micsoda természetű? – Az kérdhetnéd néném, hogy én mint vagyok az elméjében? Csak úgy, mint a többi. Nekem csak istenfizessét sem mondott azért, hogy jószágára, cselédire viseltem gondot. – Itt tegnap nagy földindúlás volt. A föld sem nyughatik alattunk. Jó egészséget, néném.

CXXV.

Itt, néném, minden dolgaink rendetlenűl és zürzavar módjára folynak, és minden felfordúlva – csudálom, hogy mi is a lábunkon és nem a fejünkön járunk. A bizonyos pedig, hogy az isten ebben a fejdelemben sok szép talentumot adott. Eszet szépet adott, és ha azt úgy oktatták, nevelték volna mint kívántatik, dicséretre méltó dolog lett volna. De a természetét kellett volna megzabolázni, és rendben venni még igen ifjú korában. De mindenben szabaddá hadták, és a természet rendetlenné, változóvá és állhatatlanná lett – azért is oly haragos és változó. Arra soha sem tanították, a természet sem vitte reá, hogy azon inkább igyekezzék hogy szeressék, mintsem féljenek tőlle. Minthogy bővségben nem neveltetett volt, hanem csak nagy szabadosan, azért se azt nem tudja, hogy mi a fösvénység – se a helyes megtartás – se azt, hogy mi légyen a helyes adás – se azt, hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet; mert soha a nemzetivel nem társalkodhatott.

A már bizonyos, hogy ebben a holnapban a császár a passzaroviczai békességet a törökkel felbontotta, és letévén a mediátorságát a muszka mellé állott. Ha lehet-é olyanformán a békeséget felbontani, vagy sem, azt a theologusok végezzék el; mert azt elvégezték, hogy nem keresztyéni tartás a hitetleneknek a hitet meg nem tartani. Mivel a töröknek az isten szintén olyan igazságos, és örökös istene lévén, mint nékünk, őhozzája is olyan igazsággal vagyon, mint hozzánk. Azt nem tudom, mikor bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy keresztyén császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménlenék, hogy az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utánna, ha isten úgy rendelte. Talám már errevalónézve a portán is inkább néznek reánk; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink. – Érdemlünk-é egyebet?

CXXVI.

A békeség fel lévén bontva; azért a portának sem lévén szükséges, hogy arra vígyázzon, amire eddig kelletett vigyázni; erre való nézve a kalmakán egy levelet külde ide egy vezéragától, amelyben tudtára adja a fejdelemnek, hogy a porta kívánja Konstancinápolyban való menetelét: a porta meg akarván ezzel mutatni, hogy teljességgel való ellensége a német császárnak, és belőllünk ijesztőt akar csinálni. Szegény fejdelem, ha most élne, mit gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a törökkel való hadakozástól, és hogy inkább szereti itt halálát, mintsem azt látni, hogy érette rablásokot tegyenek Erdélyben. Elég a, hogy mi bémegyünk, isten tudja mire. Azt is jó megtudni, hogy új vezért tettek a táboron. Többet nem írok, mert készűlni kell. Amely helyben pedig sok esztendőket töltött valaki, onnét nehezen mozdúl ki. Jó egészséget, néném!

CXXVII.

Elhagyók, néném, Rodostót annyi esztendők múlva. Kibontakozánk onnét, de hogy? csak herdiburdi módjára. A fejdelem csak kevesed magával indúla meg: de úgy, mintha az ellenség lett volna a hátunkon. Még csak annyi időt sem adott magának, se nekünk, hogy a portékáit elrakják. E talám csak arra való volt, hogy elmondhassa, amit nékem mondott: „Nem halok én itt meg, mint az apám.“ Nem felelék reá, de gondolám, hogy talám még Erdélyben sem. Elég a, hogy tegnap ebédtájban a város mellé érkezvén, egy udvarházhoz vivének. Ott a császár tisztei a fejdelmet megvendégelék. Ebéd után mind a fejdelem, mind mi alánk paripákot adának. Onnét megindúlván pompával kísérék a császár tisztei a szállására, amely csak egy szőcs háza, de kényesen ellakhatik egy fejdelem benne. A házak mind fel voltak ékesítve az ide való mód szerént a császár parancsolatjából.

Minthogy még itt igen újak vagyunk, azért semmi új dolgot nem írhatok többet, hanem csak azt írom időtöltésért, hogy olyan nagy állatot láttam, aki felől gyermekségemtől fogvást hallok beszélleni, és kívántam látni. Már ebből észre veszi kegyelmed, hogy az egy elefánt. Ez a nagy állat egérszőrű. A feje olyan, valamint írják. A fülei, valamint az asszonyok legyezője. A szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom. Azok pedig hosszak, és az ételre azok neki nem használhatnak: de az is bizonyos, hogy a természet azokot neki hasznára adta – az is bizonyos, hogy az esztergálosok sok szép drága munkára fordítják azokot. De amit leginkább csudáltam abban az állatban, – az orrát – de orrnak nem mondhatom, mert az orra végiből jő ki egy fityelék, valamint a pujkának. A pedig hosszabb fél ölnél, és vastag mint a karom. Az úgy hajlik, mint egy korbács – annak a vége olyan, mint egy disznónak az orra, két lyuk megyen fel rajta mind végig, valamint két szivárványon. Azon szívja fel a vizet, mikor iszik, vagy mikor magát mossa, azzal fecskendezi. Azzal ád magának enni – a neki olyan, mint nekünk a kezünk. Ő azzal egy polturát felveszen, ő azzal egy csomó szalmát felveszen, és magát mindenütt legyezi; mert a farkának azt a hasznát nem veheti. Akit pedig azzal megüt, meg vagyon ütve. Egyszóval, nem lehet kigondolni, aki azt nem látja, hogy mennyiféle hasznát veszi ő annak. A lábai mindenütt egyaránsú vastagságúak, mint az oszlop – vannak olyan vastagok, mint egy embernek a czombja. A magassága 13 arasz volt – de e még csak a kisdedek közűl való. Csudálatos az isten az ő munkáiban. Elég már arról a nagy állatról beszélleni.

CXXVIII.

A fejdelem 7-dikben a kalmakánnál volt audientián, aki is egy paripát küldött a fejdelem számára. Hasonlóképen mindenikünk alá is szépen felöltöztetett lovakot. A csauz pasa jött a fejdelem után, és nagy pompával vitte a kalmakánhoz. Ott csak kevés ideig lévén, egy nyusztos mentét adata a fejdelemre: mireánk pediglen mindenikünkre egy kaftánt, és azután mindnyájan megcsókolók az ő kalmakáni kezét, és visszátérénk hasonló pompával. Elkezdők a komédiát, mert itt azt gondolják, hogy mentől nagyobb becsűletet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed. Én már másodszor látok ilyen komédiát ebben az országban. A theátrumról hogy szállunk le, meglássuk. Gratiánus azt mondja, hogy mihent a czitromból a levit kifacsarják, elvetik – és mikor az ember a csorgóból akar innia, meghajol előtte; de azután hátat fordít neki. Ilyen a világ!

A tegnapi napot nem mondhatom, hogy elvesztettük volna; mert a moldovai és havasalföldi vajdánékot volt a fejdelem látogatni csak kevesed magával. Mindenik reá tudta magát tartani. A fejdelmet megajándékozták – bennünket is egyegy keszkenővel. Mindenik czifrán volt. Mindenikének pedig a szépségével a férje megelégedhetik. Férfiú cselédjeket igen keveset láttam, de szolgálót mindenikénél nagy sereggel – valamint egy majorháznál a sok tyúk. A való, hogy a mi fejdelmünk igen hideg szemekkel nézte ezeket a görög fejdelemnéket, se a szép tyúkoknak balfelől való gondolatot nem adott; mert még abban az órában is a hideg volt rajta, amely már egy darab időtől fogvást csaknem mindennap vagyon rajta, és amiolta ebben az országban érkezett, az egészsége teljességgel megromlott. Talám az is okozza a minden kicsidért való haragját. Való, hogy egy szempillantás alatt elmúlik: de minden szempillantásban megújúl. Jó egészséget, néném.

CXXIX.

Már ezután, néném, csak a pompáról kell írnom. Ma egy nagyon menénk által, amelyet leírom, ha únadalmas lesz is.

Tegnap a porta tudtára adatván a fejdelemnek, hogy ma audientiája lenne a császárnál, azért ma jó hajnalban a fejdelem hajóra üle az egész udvarával, és a konstancinápolyi kapu előtt kiszálla. Ahol már várt bennünket a csauz pasa sok csauzokkal és lovakkal. – A fejdelem a császár paripájára ülvén, mi is más paripákra, nyolcz órakor a császár második kapujához érénk. A fejdelem a lóról leszállván, egy kevéssé a kapu között leülteték. E pedig csak azért volt, hogy megmutassák, hogy a császár kapujánál várakozni kell, akárki legyen a. Egy kevés idő múlva a csauz pasa megjelenté, hogy már bé lehetne menni. A második kapun bémenvén csaknem olyan udvarra találánk, mint az első. Ebben az udvarban pedig jobbkéz felől valának egy csuportban mintegy ezerig való jancsárok – az udvaron pedig vala lerakva messze egyik a másikától ötszáz tál étek. Amidőn az udvar közepén valánk, egy kiáltásra a jancsárok nagy zúgással a tálakra rohanának, valamint az ellenségre, hogy ki kaphat el hamarébb egyet belőlle – egy szempillantás alatt egy tál sem marada a földön. A pedig szokás, hogy a császár így megvendégelje a jancsárokot azon a napon, amelyen fizet nékik. A pedig igen rossz jel a császárnak, amidőn a jancsárok nem akarnak futni az ételre. – Balkéz felől pedig az út mellett 12 paripa volt sorjában – mindenikét két ember tartotta ezüstlánczokon, és mindenik gazdagon fel volt ékesítve – kivált a négy utólsó; mindenikének rubintos szerszáma volt, a fejeken toll, és gyöngygyel varrott csábrág rajtok. Ezeknél se szebb lovakot, se czifrábbakot nem lehet másutt látni. – A fejdelem előtt két csauz pasa menvén, a dívánházban bémene. A kalmakán és a több főrenden lévők felkelének, és köszönték, és a szokott helyre leülteték. A dívánház pedig négy szögeletű nagy bolthajtásos palota. A kalmakán a vezér helyett középben a fal mellett ült, a több tisztek kétfelől. A vezér feje felett pedig egy kis ablak vagyon, ahonnét a császár mindent láthat és hallhat, de őtet nem láthatják. Azután a szokás szerént olyan embereket hívának bé, akiknek valamely perek vagy panaszok volt. Ezek egyenként menvén a kalmakán eleiben, supplicátiót adának néki – a supplicátiót felszóval elolvasák – egykét szóval, arra mit felelt a kalmakán, a supplicátióra felírták, és a kérőnek a keziben adván a házból kiigazították. Azután más rendbélieket vivének eleiben, azokkal is úgy bántanak. Fél óra alatt húsz személynek elvégezé minden baját és perét. A vezér egy szovával minden törvénykezésnek véget vet, igazságot teszen egy szempillantás alatt akármely nagy dologról, akit halálra ítél, azt mindjárt viszik akasztani, akinek a jószágát visszá akarja adatni, a mindjárt végben megyen. – Ezek a rövideden való törvényes dolgok véghez menvén, azt szép dolog vala nézni, azután a palota közepiben három sorjával kilenczszáz erszény pénzt rakának mind bőrzsacskókban. Egy kevés idő múlva érkezék a csauz pasa a császár parancsolatjával, a kalmakány eleiben mene az ajtóig, elvevé tőlle a parancsolatot, a fejére tevé és megcsókolá, és helyére üle, és elolvasá. Amelyben a volt, hogy fizessen a jancsároknak. Azonnal parancsolá, hogy kezdjenek a fizetéshez. Egy óra alatt azt a sok pénzt mind kihordák nagy renddel és csendességgel. A meglévén, valakik a dívánban ültenek, mindenik eleiben egy asztalt tevének, és mindenik asztalra egyaránsú étket vittek egyszersmind. Legalább mindenik asztalra vittek egymásután húsz húsz tál étket. De azzal az ebéd nem tarta tovább fél óránál, mert a török gyakorta eszik, de keveset egyszer. Egy tálból két-három falatot eszik, azt mindjárt elviszik, mást tesznek helyiben – abból is annyit, és így mind végig, ha száz tál étek volna is. – Ebéd után a dívánházban olyan szomorú hallgatás volt egy óráig, mintha senki nem lett volna a házban: noha tele volt. Azután két csauz pasa az ajtóig jövének, a két kadileszkert kiszólítták, és a császárhoz vivék. – Egy fertály óra múlva ismét visszájövének a kalmakányért, aki is felkelvén a kaptán pasával a császárhoz menének. Egy kis idő múlva a fejdelemért is eljövének, és oda vivék, akire egy nusztos kaftánt adának. Mihent a császár eleiben érkezék, akit is köszöntvén a császár felelé néki: „Az apád énhozzám sok ideig való hűséggel volt, gondolom, hogy te is fogod aztot követni.“ A fejdelem kijövén a császártól, mi is mindnyájan kaftánban lévén, a második kapun kivűl a császár paripájára üle, akit is oda ajándékozák; mi is lóra ülvén a szállás felé indulánk. A csauz pasa a fejdelem előtt ment, a szállásig kíséré, és vége lett a komédiának, és ennek a levélnek.

CXXX.

Ma megláthatók, hogy miért kap az ember e világon. Az Aesopus mondása mindennap bételjesedik; mert ez a bölcs, ha pogány volt is, de igazat mondott; mivel egyszer azt kérdették tőlle, hogy mit csinálnak az istenek az égben? azt felelé reá: „Hogy minden dolgok csak a, hogy kit felmagasztaljanak, kit megalázzanak – egyiktől elvegyék, a másiknak adják.“ E ma megtörténék a vezéren. Aki is a táborról visszátérvén, nagy pompával ment keresztűl a városon. Talám ugyan érzette, mert szomorú ábrázattal láttuk. A Mahomet zászlóját a császár udvarában letévén, a házához alig érkezék, hogy a pecsétet elvették tőlle, és a vezérségből kiiktatták. Mindenit elpecsételték, és a kalmakánt tevék a kerékre, hogy ott üljön, amég lehet. Ennek a neve Mehemet Gyümrühcsi. Még eddig hozzánk jól volt. De még eddig mi sem tudjuk, miben vagyon dolgunk. Ez a vezér fővámos volt – elítélhetni, ha tud-é hadakozni. Ő lássa, csak hozzánk jó legyen. Jó egészséget, néném.

CXXXI.

A vezér tepnap megizené, hogy három vagy négy nap meg kelle indúlnunk, és hogy ma a vezérhez kellene menni. Oda is menénk nagy vizes pompával; mivel nagy eső volt. A vezér melléje ültetvén a fejdelmet, egy kevés idő múlva kávét adata, és a fejdelemre egy nusztos mentét adának, és minket felkaftányozának. E meglévén, a vezér és a fejdelem felkelének, és a vezér a fejdelem kezében adá az ethnamét, amely levélben a császár erdélyi fejdelemnek üsméri lenni a fejdelmet; a fejdelem is a vezér keziben adá a portával csinált szövetségnek levelét, és elbúcsúzának egymástól – és a nagy esőben mégáztatók a kaftánt. Ebéd után pedig a császár harmincz lovat külde a fejdelemnek – a fele szép paripák voltak, a fele közönséges lovak, és ezek mellé egy bécsi hintót hat lóval. Elég a, hogy mi már készülünk a bévett szokás szerént, tudniillik igen szép rendetlenséggel; mert holnapután el kell indúlnunk, vagy akarjuk vagy sem. Azért nem írhatok többet.

CXXXII.

Kedves néném, mi ide érkezénk úsztatva; mert azt elmondhatni, hogy mindenütt úsztattunk a sárban. De már azt is meg kell mondani, hogy mikor indúlánk ki abból a császári városból. Elvégezvén tehát ott a komédiát az elmúlt holnapnak 27-dik napján, elkészűlvén nagy hirtelenséggel, elindúlánk ebéd után ritka és fényes rendetlenséggel. Mert hogy a portán és másutt nagyobb ítélettel legyenek irántunk, a porta két kapicsi pasával kísérteté ki a fejdelmet a városból. Egy pediglen mindenkor mellettünk fog lenni, hogy gondja légyen az úton mindenre, és egy defterdár, aki fizessen. Még itt leszünk vagy két nap. Előre ellátjuk, micsoda kedvetlen útazás lesz a mienk, mind az időre, útra, és más okokra való nézve. Itt nagy tisztelettel és becsűlettel fogadták a fejdelmet. Az útban hosszú levelet nem lehet írni, azért elvégezem, és jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXXXIII.

Mi, istennek hálá, ide érkezénk tegnap, igen nagy bajjal: de egészségesen. Tegnap húshagyó kedd volt, de mi még tegnap kezdettük a bőjtöt, és ha mind úgy bőjtölünk, amint elkezdettük, koplalás lesz a vége; mert semmit sem találtunk. Talám jobb lesz ezután; mert itt fogunk maradni egy darabig. Útunk pedig igen havas volt – főképen, hogy általjöttünk a hegyeken. Csaknem mindenütt jó bulgár faluk vannak, ahol ennivalót lehetett találni – bort eleget. Már azokban a falukban szalonna elegendő, amely Törökországban igen ritka liktárium. De elsőben a bulgár asszony előtt keresztet kell vetni, és úgy ád szalonnát: másképen nem adna. Oka ennek az, hogy ha egy töröknek adna szalonnát, azt mások meglátnák, lakoznék érette. Csernavoda igen ocsmán helytt vagyon: de nagy falu, szép házak vannak benne. Fele oláhok, fele bolgárok lakják, kevés török. De gazdag kereskedők vannak itt. Mind inkább Erdélyben kereskednek. A házak mind egyformán vannak építve. Többet is írnék, ha volna mit. Én pedig maradok kegyelmednek.

CXXXIV.

Talám már az írást el is felejtette kegyelmed. Én még el nem felejtettem, azért azt írom, hogy tegnap érkeztem visszá Bukurestből. A fejdelem Konstantinus vajdát küldött volt köszönteni. Aki is nagy becsűlettel fogadott, és pompával vitete magához. Amég ott voltam, a vajda tartott tisztességesen, és becsületesen is bocsátott el. A Dunán száraz lábbal mentem, és jöttem által. Attól igen féltem, hogy a lábam belé ne sipadjon. Rosszabbúl jártam volna, mint szent Péter. A vezér levele ma érkezék, amelyben mindenféle ígéretek bővelkednek. Abban a sok biztatások, hogy 30 vagy 40 ezer embert adnak melléje: de abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni – mire, mivégre? isten tudja. Csak úgy bánnak velünk, mint a gyermekekkel, és vázt akarnak belőllünk csinálni; mert azt gondolja a porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. De most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja: hanem kedet tartsa meg.

CXXXV.

Már azt is végbe vittük, hogy ide jöttünk, de postán; mert mi egyébképen nem tudunk járni, haszinte tíz napig voltunk is az úton. Elég a, hogy az elmúlt holnapnak 27-ik napján szaladánk ki Csernavodáról. Azt nem kell gondolni, hogy az ellenség űzött volna ki, hanem hogy mi mindent szaladva cselekeszünk. Postalovakot mindenütt adának alánk, és a portékánk alá. Azt elmondhatni, hogy a portékánk több pénziben áll már a császárnak, mint magunknak; mert a sok postalovat mind a császár fizeti. Az útunk nem volt unadalmas; mert igen szép földön jártunk – csaknem mindenütt a Duna mellett. A való, egy kevéssé pusztás, mert a faluk is puszták most a hadakozásban. Azt a szép földet mind ráczok bírják, akik nem igen dolgozók – a fejér nép igen csúfos süveget visel. Tegnap, amidőn két mélyföldnire lettünk volna Vidintől, a pasa három vagy négy százig való lovasokot külde előnkbe, akik mind czifrák, mind jó paripások valának. A Dunaparton pedig egy kis mélyföldnire a várostól a pasa sátorai fel valának verve. A tihája előnkbe jövén a pasa nevével köszönté a fejdelmet, és a sátorok alá vivé, ahol megvendégelé a fejdelmet. Ebéd után a fejdelem a pasa paripájára ülvén nagy pompával érkezénk a városban ágyúdörgések között. Nem a várban, hanem a külső városban vagyunk szállva. Másszor másról írok, most ez elég.

CXXXVI.

Tegnap a mi főgenerálisunk megvendégelé a fejdelmet. Úgy tetszik, hogy ezt a pasát méltán nevezhetem generálisnak – ha e nem elég, gubernátornak nevezem, mert a három boncsokos vezér, és legalább hatvan vagy hetven ezer embernek parancsol hadakozás idejében. Az ő pasasága pedig mind szélesebb, mind hosszabb, mint csaknem Erdélyországa. Hát az ilyet nem lehet-é híni generálisnak vagy gubernátornak? – Ő pediglen az ő tartományának mintegy örökös ura, mindaddig valamég ki nem teszik belőlle. A pasa tehát sátorokot vonatván fel a városon kívűl, tegnap 8 órakor oda menénk nagy pompával. A pasa is egy óra múlva nagy czeremóniával oda érkezék, és a maga sátorában letelepedék. Erre jó vigyázni, hogy nem ő várt minket a sátorok alatt, hanem mi őtet; mert a török igen megtudja tartani a czeremóniát. Egy óra múlva a fejdelem hozzája mene, és a beszéllgetés egy óráig tarta. – Ez a pasa szép ember, vezéri módon termett. Ez örmény volt, azért is nevezték Halvács Mehemetnek. Igen kegyes és okos ember. Való, hogy nem volt hadi ember; mivel a fő harminczadóságból tették pasának. Ebben az országban egyszersmind nőnek fel az emberek az ilyen nagy pasaságra, valamint a gomba. Elég a, hogy most minden órán meg fog innét indúlni legalább ötvenezer emberrel Orsovát lőtetni. A beszéllgetés után a fejdelem a maga sátorában mene, és a tisztjeivel ebédhez üle, amelyet a pasa készíttetett volt – legalább ötven tál étek volt egymás után az asztalon. A pasa a maga sátorában ett. Ebéd után vagy hatvan jó paripással dzsidáztatott a pasa, azután czélt lődöztetett flintákból, azután nyilakkal, a paripáit megjártatta. Mindezeknek vége lévén, öt órakor a vacsorát elhozák, és vacsora után lóra ülénk és haza ballagánk. Egy kevés idő múlva a pasa is visszámene a várban. A török vendégség ilyen szomorú vígasság. Ebédre hívott, de velünk nem ett. Azután nem is láttuk. Mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szoktak vendégelni fő keresztyéneket, akik bort isznak.

A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros. De a városon kívűl szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk; mert mindennap látjuk, hogy útczáról útczára hordozzák a rabokot – hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg; mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét – egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerűlnek. – De a rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, útczáról utczára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára; de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nem hogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is. Haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy findzsa kávéért. Ilyen olcsó itt a császármadár!

CXXXVII.

Mi repülő félben vagyunk; mert innét is a szokásunk szerént szaladva kell készűlnünk és megindúlnunk. Kivel, és hová? hallgassad békeséges tűréssel. E holnapnak ötödik napján a vezér Nissza felől ide érkezék nagy sietséggel. Vagyon véle fegyverfogható 80 ezer ember. Minthogy siet, azért a hadát tovább nem nyugosztalja, és ma megindúlunk Orsova felé. Oka ennek a, hogy az ide való pasa már vagyon másfél holnapja, hogy Orsovát megszállotta és lőttette. De már annak vagyon két hete, hogy Königszeg generálís eligazította volt alólla, és a várat megsegítette. A vezér ezt megtudván, azért jött ilyen sietséggel erre, és azért is indúlunk ma meg, hogy a pasát megsegítse. Nagy álgyúkot viszen magával, és mindent, ami kívántatik a várvíváshoz. Olyan álgyú is vagyon, akinek előtte hatvan bival sétál.

Tegnapelőtt a vezér megizené a fejdelemnek, hogy hagyná el Vidint, és menne táborban véle. Elkészűlénk tehát a bévett szokásunk szerént, és a vezér táborára menénk. De hogy menénk? – mert példa nélkül való dolog a mi dolgunk – senkinek közűlünk lova nincsen, se semmi tábori eszköze. Lovakot eleget adott a vezér alánk, de azok postalovak – el lehet ítélni, ha postalovakon kell-é táborban menni? Elég a, hogy mi azokon megyünk, ugyan postán is térünk visszá. De e mind meg lehet a komédiában. Ugyanazért is hurczol oda a vezér, gondolván, hogy ha a táborban leszünk, sok magyarok jőnek hozzánk. De hálá istennek, egy valamire való nem jött. Akik jöttek, azok a fára való felmagasztaltatást kerülték el. Csak a sok szép szót adják, de nem akarják egyéb hasznunkat venni. Kedves néném, egy kis imádság hasznos volna az olyanért, aki postalovon táboroz.

CXXXVIII.

A bizonyos, hogy a vezér sem adja a császárnak tudtára nagyobb szorgalmatossággal, hogy hová megyen, és mit cselekszik, mint amelylyel megírok mindeneket kegyelmednek. Úgy tetszik, mintha a kedves nénémnek kellene igazgatni ezt a hadakozást. Legelőször tehát a fővezér megindúla Vidin mellől egész táborával igen jó reggel. Mi is postán utánna lépteténk. A megindúlás pedig 9-dikben volt, ide pedig ma 11-kén érkezénk déltájban. Tegnap pedig reá vett minket a vezér, de nem csak minket, hanem az egész táborát. Azt pedig csak ma tudtuk meg. A pedig eszerént mene végben. Tepnap este hat óra után a vezér megindúla egész udvarával – sok fáklyákot vittek előtte és utánna. Az egész tábor, és mi is azt gondoltuk, hogy azonhely fogjuk az étszakát tölteni, és hogy a vezér azért indúlt volna meg, hogy étszaka a hűvösön érkezzék Fetislánhoz; mert a török táboron olyan szokás vagyon, hogy a had nem indúl meg egyszersmind a vezérrel. A had már tudja a szálló helyeket, vagy előre, vagy a vezér után indúl meg – az is ki egy úton, ki máson. Mikor pedig a vezér megindúl, egyet lőnek ágyúból. A vezérrel pedig más nincsen, hanem a maga udvara, amely igen sok, és azok a testőrzők, akik már mindenkor mellette szoktak lenni. A jancsár aga pedig mindenkor meg szokott indúlni a vezér előtt egy nappal. – A vezér megindúlván tehát tegnap este, amint mondám, amidőn két kis mélyföldnire lett volna a tábortól, taraczkokból lőtetni kezde, és azután flintákból, mintha ugyan ellenség ütött volna reája a Dunán; mivel mindenütt a Dunaparton kelletett elmenni. Arra az egész tábor felzendűl, gondolván, hogy a vezér valamely sajkákra lőtetne. Noha setét volt, de kiki felszedi sátorát, és a vezér után megyen. Egy kevés idő múlva érkezék hozzánk egynehány csauz a vezér parancsolatjából, mondván, hogy indúljunk meg mi is, ha veszedelemben nem akarunk lenni. Elkészülénk tehát nagy sietséggel, és megindúlánk a vezér után a nagy setétségben.

A török táborral nappal is bajos: de étszaka igen veszedelmes; mert annak a rettentő sok rakott öszvére, tevéje, a csak megyen ki egy, ki más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű, és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt harmincz ezer ember.

Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;1) a rend szintén olyan nagy, amidőn helyben vagyon; mert itt nagy a csendesség: gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik, hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok – –

CXXXIX.

Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra, hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá. Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a táboron.

A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel. Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert 30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel, fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

CXL.

Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.

Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt, hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel. Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen, azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához, fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl. Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk. Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni. Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak magunk, mint a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“

Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet; mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó egészséget kívánok kegyelmednek.

CXLI.

E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg. A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk. Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.

CXLII.

Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk. Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é, midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha felfordították volna a hajónkot?

Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz, Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában, amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.

Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek, nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt. Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel maradok.

CXLIII.

Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.

Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther: „Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

CXLIV.

Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk, hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén, meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig, noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz, míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.

Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég, másszor másról.