The Project Gutenberg eBook, Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet), by Kelemen Mikes, Edited by Ferencz Toldy

ZÁGONI
MIKES KELEMEN
TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.

A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL

ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL

KÖZLI

TOLDY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.

PESTEN, 1861.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál

MIKES KELEMEN
LEVELEI.

XC.

Rodostó, 18. april 1729.

Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják, hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors. Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a morgolódó barátság.

Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már ked, hogy a püspökök és a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak. Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!

Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni. De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel, egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok; hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg ked is.

A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén, aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet illeti a törvény szerént: Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium tonsione. Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván, Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell szentelni minden első szülöttet: Kiválaszd az Úrnak mind, ami az anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban. Exod. 19. 2. 12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, melylyel néki tartoznak törvény szerént, aki is azt hadja: Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát. Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá: hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném, jó étszakát.

XCI.

Rodostó, 5. octob. 1730.

Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.

Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik, hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra, mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe. 30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel). Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl, követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat. Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel, tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén, a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon, hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27 esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett, undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, – jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén, oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom, neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen. El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“ Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy változás!

Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt? Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt, és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt, azaz: feredős legény.

Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12 esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő temetőt csináltatott volt magának.

Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió. Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott, mint az előtt.

Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral álmodjék ked.

XCII.

Rodostó, 27. novembris 1730.

Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem veszek belőlle, se hozzá nem teszek.

Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája. A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát, úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz: a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. – Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni, egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét, Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát, hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár szándékát. Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert (főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az egész birodalmat.

A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.

Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle. Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják. Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok kegyelmednek, édes néném.

XCIII.

Rodostó, 25. martii. 1731.

Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban. Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének, és elszélyedének a többi.

Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?

XCIV.

Rodostó, 15. apr. 1731.

Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt. De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az oloszok.

Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi, azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni, reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta. Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt? Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, – egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.

Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát. Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen, jó, ha három polturás ebédhez ülhet.

Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért, nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.

A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle; azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván, egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget édes néném.

XCV.

Rodostó, 20. sept. 1731.

A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették. Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot. Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék; mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak, és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér, ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni, hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek, mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt. Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust, mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát. – A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.

XCVI.

Rodostó, 24. december, 1731.

A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig, főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt, ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bújdosónak?

Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem? Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint; mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt – szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást. Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak, magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb említett beste kurafiak.

A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja, tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked, hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek, virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.

Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől. Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték, hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel, megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt, hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.

Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól: szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben megtartott. Maradok stb.

XCVII.

Rodostó, 14. martii, 1732.

Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk, mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette, és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis históriát hozok elé.

Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté, hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén, kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra, hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem, meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el, valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri, hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná; erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig, valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben. Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.

A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak, akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust. Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását. Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.

XCVIII.

Rodostó, 4. martii, 1733.

Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí. Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak. Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak igen jóakarója volt.

Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, annyi sok ideig tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom, hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném, micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha ked egészséges, főképpen a bőjtben.

XCIX.

Rodostó, 15. sept. 1733.

Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel. A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen egyebet mást írnom.

Silvia, Juliánna.

Juliánna. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz sétálni?

Silvia. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is küldöttem éretted.

Juli. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az ilyen sétálásban?

Silvia. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted. Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?

Juli. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez kötelezzed magadat.

Silvia. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való, hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek, és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.

Juli. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?

Silv. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem, és soha nem is fogom szeretni.

Juli. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam, hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.

Silvia. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.

Juli. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.

Silvia. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért, hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon, hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől, hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább megérdemlem az egyenlőséget.

Juli. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől. Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna, hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért, amelyhez semmi közt nem tartunk.

Silvia. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk, útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben csak mimagunkot tekinteti.

Juli. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?

Silvia. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan, haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled. Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük: azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának tetszeni.

Juli. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot, mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak nemességeket és fényességeket meghomályosítja.

Silvia. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások, akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk, amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben, állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.

Juli. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget tegyek a magamhoz való szeretetnek?

Silvia. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted? Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél – tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel pedig kihirdetteti?

Juli. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?

Silvia. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra? nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen háláadókká.

Juli. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy, megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?

Silvia. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?

Juli. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?

Silvia. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval, kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való szeretetből származnak.

Juli. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.

Silvia. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.

Juli. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha Telámon Diánnához kapcsolja magát?

Silvia. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása, ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem érdemli jóságomot.

Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet? Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik, másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok. Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.