BOLDOGTALAN SORSA SIRALMAS ÉLTEMNEK…

Boldogtalan sorsa siralmas éltemnek,
Árad napról napra gyötrelme szivemnek,
Nem virrad fel soha víg napja éltemnek –
Igy lesz látom vége az én életemnek!

Szerencsétlen voltom holtomig siratom,
Mig gyászt, melyet visel szivem, ha fontolom,
Egész életemet, hogyha meggondolom:
Nem egyébb csak sírás, bánatos búhalom.

Az én állopatom, félelem, reménység,
Szerencsém állása reménytelen kétség,
Sok súlyos próbákkal elegyes, nincs mentség,
Jaj egész életem csak szerencsétlenség!

Az én szerencsémet szélveszek találták,
Titkos ellenségim utaimat állják.
Az én életemet valljon nem sajnálják?!…
Kiknek nem vétettem azok ostromolják.

„AMA HIRES TOKAJI BORNAK DICSÉRETE.“

– A XVIII-ik századból. –

Bujjon el a német rhénusi borával,
Hallgasson az olasz a Falernumával,
Csak ígya meg a francz híres sámpánerét:
Egy hordónk feléri boraik tengerét!

A halhatatlanság mennyei nektárja
E volt, vagy ez annak valóságos párja!

HA KERESSZ NÁLAM…

Ha keressz nálam állandóságot:
Megcsalod magadat igen nagyon;
Szivem nem türhet semmi rabságot –
Állhatatosságban ritkán vagyon.
Szeretni tud ugyan, de szabadon,
Vergődik szél után, hajt a nádon.

Titkos szerelmet tudok folytatni:
De hogy hív maradjon – igen nehéz;
Vándorló szívem egynél mulatni
Nem tud: mert ide is, oda is néz.
Egy módon tiszteli mind ezt, mind azt:
De állandóul egyet sem választ.

Ugy látszik, e dal valamely műköltő verse. Létezik egyébiránt több hozzá nem tartozó hézagpótló toldalékkal nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII.

JAJ KINOMAT…

Jaj, kinomat ki nem beszélhetem,
Csak nagy nyögve fájdalmit szenvedem;
Melyért bizony majd megemésztetem,
Csak hallgatok – csak hallgatok, és ki nem jelentem.

Óh csak tűrve kell világon élnem,
Vigasztalást mivel kell keresnem?
Sok bánatot örömmel szenvednem,
Bár lehetne – bár lehetne egyszer menekednem!

Szívem egyszer bárcsak vigadhatna,
Csak egy óra, szempillantás volna
Búbánatot mely nékem nem adna,
Nyúgodalmat – nyúgodalmat magának találna!

Elmém sem talál már módot ebben:
Mert elmerült nagy keserűségben,
Teljes-bizony, van nagy gyötrelemben,
Emésztődik – emésztődik, mert vagyok inségben.

Partról hajóm hát szélnek eresztem,
Búval rakott kormányát vezetem,
Vitorláját bánattal szépítem –
Siralommal – siralommal fel is ékesítem!

Hatalmas Isten, vezesd szolgádat,
Látod, nyögve tűröm ostorodat;
Kegyelmesen mutasd malasztodat,
Kérlek, mutasd – kérlek, mutasd irgalmasságodat!

E bánatnak hadd lehessen vége,
Csillapodjék szivem sok insége, –
Tőled immár legyek megsegítve,
Utamnak is – versemnek is legyen immár vége.

VAJHA KIMONDHATNÁM…

Vajha kimondhatnám kinját én szivemnek,
Megmagyarázhatnám fájdalmit lelkemnek,
Avvagy csak irásban ezeket tehetném –
S az én kegyesemnek kezéhez küldhetném.

De nem tudom kire dolgomat bizhassam,
Kinek minden szómat bátran megmondhassam:
Mert oly állhatatlan most a földi ember
Mint szelekkel játszó nyughatatlan tenger.

Mindjárt öszvefutnak én gonosz irígyim,
Letésznek s felvésznek – nem tudok mit tégyek?
Ha madárra bízom, a sem mindenik hív –
Azok között is van sok tétovázó szív.

Galamb a párjától messze útra nem megy,
Galambi pölhéshez természetben csak egy;
Hollóra nem bízom: holló dögöt talál,
Mert megesnék, hogy ő levelemmel leszáll.

Szajkóra nem bízom, mert csak fészkét őrzi, –
Valamennyi titkom mindennek fütyülné;
Bagoly csak éjjel jár, álmos, ágyban henyél –
Az én kegyesemet felverni nem merné.

Gólya csak kigyókkal rakja meg a száját:
Irígység foglalja annak szíve táját;
Kéményemben lakik egy füstös fecskécském –
Csak a lészen nékem igaz követecském.

A ki is a szélnél sebesebben repül,
Repülve jól lakik legyekkel, le nem ül.
Vidd el madár, vidd el, vidd el levelemet,
Hagyd jó reménységben az én kegyesemet!

Hajnalra oda jutsz, szállj bé ablakjába,
Ama szép hajnali nótácskádat kezd el;
Ha kérdi: ki küldött? Mondd meg: én küldtelek –
Bizony szánni fogja bánatos szivemet!

Ez igen szép régi dalt egy mult századi nyomtatványról másolám le. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXX.) E dalnak mintegy folytatása a következő:

MENJ EL ÉDES FECSKÉM…

Menj el édes fecském, violám köszöntsed,
Nagy alázatosan házban valót kérjed,
Ezen fáradt szóval nékie jelentsed,
Ne hirtelenkedjél, a mit szól megértsed.

Erős kötelekkel kötözték Sámsomot:
Mégis elszakasztá, mint erős mén hámot;
Mágneskövet visel, a ki sok igámot
Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most.

Aranynyal kellene nevedet felirni,
Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni,
Rubintkőből formált ládában tartani –
Innepet kellene nevednek szentelni!

Nem dicsérem: de szép mint hajnali csillag,
Angyalka módjára ki előttem ballag;
Neveti ha kérdem: hol lakol szép alak?
Két szép szemeivel integet – ugy ballag.

Vagy meghalok érted, vagy enyimmé tészlek,
Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek.
Szánj meg édes rózsám, igen szépen kérlek, –
Engem ugysegéljen: szivemből szeretlek!

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXII. Meg van Erdélyi Jánosnál is az I. kötetben, de fölöttébb hiányosan, és sokkal újabbi közlés után. Ugy látszik mind ezen, mind az előbbi dal még a XVII-ik századból való, annyira régies, kivált az előbbi. Utolsó stropháját vesd össze az ezen kötet 223-ik lapján közlött ének 6-ik versszakával.

HERVAD SZIVEM…

Hervad szivem, s árad naponként bánatom,
Siralmas, unalmas életem mint látom,
Keserves könnyekkel szemeim áztatom,
Búm s bánatim közt már nem vigasztaltatom.

Siralommal töltöm bádgyadt napjaimat,
Jajszóval mulatom minden óráimat,
Halál mérge szállja szempillantásimat,
Ah mellyek megoltják végre vígságimat.

Óh szerencsétlenség, világ tündérsége!
Mézzel kent elvesztő nagy keserűsége,
Előttem halálnak forog szörnyüsége,
Álmatlanság miatt lesz éltemnek vége.

Mert szörnyű kinaim bokrosan követtek,
Keserves szemeim már elkeseredtek,
Átkozott hívságám kik erre vezettek,
Hiremben s nevemben immár eltemettek.

Mit késik sokáig nyomorult életem!
Nincsen könnyebbségem, nagy az én esetem.
Melyből uj életre magam nem vehetem,
Sőtt mulandó sorsom szomorún nézhetem.

Muzsikák zengése szomorún mutatja,
Halálom óráját s fejem szomoritja,
De tudom, Istenem lelkem boldogítja,
Kinaim közt midőn magához szólítja.

Maradj magadnak már világ rosz hivsága,
Elmulandó jóknak állhatatlansága,
Noha most testemnek van álmatlansága,
De rövid nap lészen földben nyugovása.

ERDŐKÖN, MEZŐKÖN JÁRÓ…

Erdőkön mezőkön járó
Térj vissza ékesen szólló szép ráró!
Csendesítsed szárnyaid,
Álljanak meg már elfáradt lábaid!

Szivem sebesíted,
Víg kedvem epeszted,
Éltem rövidíted:
Mert bizony éretted
Kész volnék letenni én életemet!

GYORS KERÉKEN FORGÓ…

Gyors keréken forgó világ tündérsége,
Sebes szárnyon járó csalfa szivessége,
Szivemet sebhető szörnyü kevélysége –
Jaj miként csalogat minden ékessége!

Édes lépes mézzel jaj miként csalogat,
Álnok szerelmére mely szépen hivogat,
De keserő mérget jaj miként osztogat,
A veszedelemre majd ajtót nyitogat.

Ritka, óh! mely ritka az igaz szerelem,
Mely után ne fusson örök veszedelem;
Ezt az ifjuságban gyakorta fellelem,
Ha nem próbáltam is, mégis ugy képzelem.

Ennek álnokságát senki ne csudálja,
Bátor sok szép szókkal ő magát kinálja,
De a sok jajoknak utját megtalálja,
Jaj! jaj lészen annak, a ki ezt próbálja.

Látom, sürű könnyű áztatja orczáját,
Mely meg is hervasztja annak szép rózsáját,
Keserves jajoknak bővíti lármáját,
Ha ki megcsókolta ennek gyenge száját.

Tégedet mindaddig szeretlek mig élek,
S mig az én testemben sátoroz az lélek
Rajtad kivül soha senkit nem szemlélek,
És hogy engem megvess már többé nem félek.

Elébb a tengerek fenekig apadnak,
Az égi csillagok a földre lehullnak,
E földnek határi megalacsonyulnak,
Míg szép dicséretid számból kiszorulnak.

Könnyebb a kűsziklát lágy viaszszá tenni,
A tenger sok vizét egy kalánba venni,
Árva életemnek az halálra menni:
Mintsem személyedről feledékeny lenni.

Avvagy ha elhagysz is, ugy én mit csinállok?
Barlang, havasokra, völgyekre sétállok;
Virradván a magos kősziklára állok,
S tenéked szép szivem sok jókat kivánok.

Zendüljenek fel bár ellenem az egek,
Bár borítsanak el a sürű fellegek,
Jőjjenek záporral a rút fergetegek:
Ezekben is veled soha nem rettegek.

Ilyen virág terem a Vénus kertében,
Enged ennek minden, mig buzog vérében,
Valaki bélépvén álnok szerelmében.

Saját gyűjteményemből, de megvan a muzeum kézirattárában is. (hung. oct 74.)

RITKA DOLOG…

Ritka dolog látom szerencsésnek lenni,
Ennyi tövisek közt egy rózsát sem szedni;
Búbánat, siralom
Keserves fájdalom
Szerelmet igy élni – szerelmet igy élni.

Azt gondoltam: elébb a tenger kiszárad,
A nap lovaival ellankad és fárad:
Mintsem azt megérjem
Személyeddel frígyem
Szerencsétlen légyen – szerencsétlen légyen.

Kinek lehet hinni, hanem az oly szivnek
A ki magát hittel kötelezi hivnek;
De már elfordula,
Máshová hódula, –
Szerelem igy múla – szerelem így múla…

Óh miért nem mondád, hogyha nem kedveltél?!
Miért nem szenvedtél – hogy így kisértettél?
Miért meg nem öltél
És el nem temettél
Mintsem igy gyötröttél – mintsem igy gyötröttél!

Tudja, s szólhat minden ezer bánatimról
Sűrü siralmimnak terhes fájdalmiról,
Élek avvagy halok,
Ülök avvagy állok:
Még azt sem tudhatom, – még azt sem tudhatom.

Zengenek az erdők sok szép madárszókkal,
Újulnak a mezők szagos virágokkal:
De én elhagyattam,
Egyedül maradtam,
Mint árva gerlicze – mint árva gerlicze.

Indulatom zajos tengeren hányatván,
Elmémet a számos terhes gond árasztván,
Mostoha szerencse
Állhatatlan kincse
Engemet fárasztván – engemet fárasztván.

– Irám ez egynéhány panaszló verseket
Nem szintén követvén a jó versszerzőket;
A ki hallod őket:
Élj aranyidőket
Bánattól meddőket – bánattól meddőket!

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XLIV. E szép zöngzetü, szomorú dal versfejeiben a Rákótzi név olvasható, tz-vel irva; a fejedelmi Rákócziak nevüket mindig cz-vel, irták, s csak egyikük (I. György) néha c-vel, tz-vel soha; – e vers szerzőjeül tehát más Rákóczi tartandó.

MINT GERLICZE-MADÁR…

Mint gerlicze-madár,
Ki társátúl elvál
Jaj! kesergi társát,
Zöld ágra nem is száll,
Csak óhajt és fárad, valaholott megáll,
Mindaddig bujdosik, mig társára talál.

Az én életemnek
Is ugy vagyon sorsa,
Mert bokros búbánat
Azt igen futkossa,
Szivemet a bánat, mint viz partját mossa,
Hervadni kezdettem, mint őszszel a rózsa.

A mellett keserves
Jajszót kiált én szám,
Mert többet ezután
Nem látlak violám.
Elmégyek-e hozzád, nem tudhatom nyilván,
Láthatlak-e többet, avvagy sem ezután?

Nálad nélkül lészen
Már egyedül éltem,
Az idegen földön
Rettentő gyötrelmem,
Én soha terólad el nem felejtkezem,
Valamíg testemből ki nem kel a lelkem.

Szivem fáj, hogy tőled
Meg kelletik válnom,
Szemeiddel látod
Utra kell indulnom,
De utánam kérlek, ne siess, mert tudom,
Soha fel nem találsz, annyira bujdosom.

Csak egy gerliczécske,
Ártatlan madárka
Ha társátul el vál,
Jaj mint nem cselekszik,
Mód nélkül bánkódik, zöld ágra nem is száll,
Vizet felzavarja, ugy marad szomjazva.

Jaj az én életem
E világon immár,
Bujdosom egyedül
Mint gerlicze-madár,
Mert szivem éretted fekete gyászban jár,
Méltatlan szenvedi érted, jaj bizony kár.

Óh bánatba merült
Keserves életem,
Nagy kinokkal teljes
Gyengén tartott testem,
Mert idegen földön ki lészen mellettem?
Jaj ki temet földbe, ki sirat meg engem!

El kell tehát mennem
Tőled édes szivem,
Ki voltál énnekem
Sokszor víg örömem,
Mellyért minden jókkal áldjon meg Istenem,
Azért éjjel-nappal lészen könyörgésem.

Tudom, hogy tovább is
Kivánnál indulni,
Érettem szüntelen
Járni, fáradozni,
Sőtt velem egy utra kivánnál indulni,
De minthogy nem lehet, csak el kell maradni.

Istenem, Istenem,
Mint egy szegény árva
Bujdosik egyedül
Idegen országra;
Elbujdosásában Te légy kalauzza,
Az idegen földön Te légy édes atyja!

Megvan az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de hiányosan; e közlésem majd két olyan hosszú. Eredetije a muzeumban kézir. hung. oct. 74. II. A 6-ik versszakot vesd össze az ezen kötet 10-ik lapján közlött ének 5-ik stróphájával.

ÁLLJ ELŐMBE RÓZSÁM…

(Igen régi.)

Állj előmbe rózsám, hadd bucsuzzam tőled,
Ha el nem bucsúzom: bujdossunk el ketten!
Vagy meghalok érted
Vagy enyimmé tészlek
Édes szivem!

Fekete két szemed mire csalt meg engem?
Gyenge szép termeted mire hozott engem!
Vagy meghalok érted
Vagy enyimmé tészlek
Édes szivem!

Ne menj el galambom, ne repülj el tőlem!
Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban!
Vagy meghalok érted
Vagy enyimmé tészlek
Édes szivem!

Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy!
Igaz szereteted hamisra ne fordítsd!
Vagy meghalok érted
Vagy enyimmé tészlek
Édes szivem!

Mult századi nyomtatványból. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXX.) Refrainje hasonlít az ezen kötet 356-ik lapján közlött dal 5-ik versszakához.

PITYPALATTY-ÉNEK.

Szörnyü nagy az munkám,
Hosszú az éjszakám,
Nem alhatom,
Föl s alá futkosok,
Nyugvást nem találok,
Köll fáradnom.
Alig várom tavaszt
Majd nevel elég gazt,
Elrejtem magamat,
Nem rontom lábomat,
Béfödöm azt.

Pitypalatty az nevem,
Esmerősök nekem
Minden helyek,
Sokat fölébresztek,
Magam álmot vesztek,
Sok megvallja,
Senkinek nem vétek,
Még is félve élek,
Hogy káron ne kapjon,
Tollamtól ne foszszon;
Éhes lélek.

Sok puskával lesik,
Szárnyam czélra veszik,
Hogy elejtsen,
Sok hálóval keres,
A kutya is rám les
Hogy megleljen,
Mindenik reám tör,
Husomon vagyon pör;
Mert tudják jó falat,
Pitypalatty kis állat
És nem csömör.

Olyan madár vagyok
Kit sokszor kaszások
Ketté vágnak,
Fölturják fészkemet,
Elveszik éltemet,
Nem sajnálnak.
Apró fiaimat,
Kisded magzatimat
Hagyják árvaságra,
Férgek prédájára,
Mint rózsákat.

De megnyől a búza,
Zab, köles és árpa,
Nem lát engem,
Keressen bár vadász,
Ki értem hason mász, –
Kinevetem,
Akkor csak hallgatok,
Pitypalatty nem szóllok,
Mellettem mehetnek,
Más húst is ehetnek,
Balgatagok.

Ez ugyan nem mese,
Hanem éppen vese;
A ki érti,
Keserü és édes,
Flastrom, mégis mérges;
Ki győzheti,
Ront ugyan és épit,
Kérdés, hogyan és mint?
Megmondja az ének,
Ifjunak és vénnek,
Mi keserü.

Mindenek zöldülnek,
Örülnek essőnek,
Itt az tavasz,
Mégis tartok tőle,
Mert az puska vége
Hamis, ravasz,
Ott is kárt tesz bennem
A hol nem is vélem,
A puska lobbot vet,
Rajtam sebet ejthet –
Már ismérem.

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXXVI. A 6-ik versszakban: „Vese“ = titok; bibliai jelképes értelem; „a ki vizsgálja a veséknek titkait.“

NEM VAGYOK ÉN PARASZTEMBER…

Nem vagyok én parasztember, reám ugy nézzetek!
Famíliám, nemzetemre bár figyelmezzetek.
Bizonyos apám volt
Kiről anyám is szólt:
Hogy a fagyban aratáskor megholt.

Eszem-iszom törzsökéből származtak eleim:
Ezt mutatják a korcsmákon adósleveleim.
Apám akárhol járt:
A vizben nem tett kárt,
Evett, ivott, sok kinálást nem várt.

Ez törzsöknek hogy én vagyok egy igaz magzatja:
Bizonyítja eztet torkom gyakor szomjúsága;
Ihatnám mindenkor,
Reggel és éjfélkor, –
Csak kaphassam, mindenkor jó a bor.

Első része czímeremnek a jó káposztás hús:
Ha kolbászszal nincs foldozva – a szivem is már bús.
Óh áldott káposzta!
Paradicsom-hozta –
Áldott a ki kolbászszal foldozta!

Másik része czímeremnek ama jó bosporos,
Ha a sülthús nem boros is: legalább csak borsos;
Mert bors nélkül méreg –
Egye meg a féreg,
Annyit ér, mint ebnek a fakéreg.

Harmadikát czímeremnek hivják kaszás-lévnek –
Eztet tartják a magyarok legjobb ételeknek.
Valaki ezt falja:
Ajakát megnyalja –
Kálvinista mennyországnak vallja.

Nemeslevél-pecsétemnek a viaszszát tudni
Ha kivánod: nem akarok én ebben hazudni;
Ez fordított kása
Kinek nincsen mása –
Scythiából vagyon származása.

Tokja pedig levelemnek két katonás-béles,
Rétessel van kibélölve, jó vastag és széles.
Óh áldott ármális –
Böcsös uraknál is!
Ezzel lehetsz könnyen generális!

Addig valál virágodban híres Magyarország
Míg az ilyen jó étkektől magad meg nem fosztád;
Mihelyt a tortáta
Országod meglátta:
Elhervadtál – elfonnyadtál… jaj mikor állsz lábra?!

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXXII. Megvan Erdélyinél is (Népd. I. köt.) de a kitünőleg szép végstrópha teljes hiányával. Az egyes versszakok is eltérők néhol, s a muzeuménál – a mely régi nyomtatvány – a 3-ik és 5-ik stróphák nincsenek meg: ezeket azért Erdélyiből vettem által, – igy egészítvén ki teljessé ez eredeti, erőteljes, és bájos zöngzetü költeményt. „Ha a sülthús nem boros is…“ A régi magyarok a sültet boros lével is készíttették.

VAGYON HAZÁNKBAN…

Vagyon hazánkban két gonosz ember
A Portió Pál és Forspont Péter;
Ez a portió mindent földhöz vér:
Forspont pediglen ökröt, lovat kér.

Ez az portió micsoda ember,
Lovon jár, kiált: „Gib mein Pfert Haber!“
Házamban bészáll, ágyamba hever,
Magamat pedig hidegre kiver.

A portióért mindent eladtam,
Örökségemet zálogban hánytam,
Rongyos bocskorban alig maradtam,
Öt, hat, hét rivó gyermek van rajtam.

Két kaszakövem, egy cséphadaróm,
Egy fatarisznyám, egy somfabotom,
Semmim sincsen több, megis úntatom,
A portióért exequáltatom.

Két tulkom vala, azt is megölte,
Bonta kecskémet taval megette;
Legjobb disznómat szekérre tette,
A tikjaimnak nyakokat szedte.

Falunkba bészáll, kiáltja birát,
Hozzák meg mindjárt mindnyájan taksát;
Forspont pediglen üti a polgárt,
Ha nem megy hamar, megadja dijját.

Én is azelőtt szép czípót ettem,
Más szántó földén kalászt nem szedtem,
A portióért buzát fizettem,
Zabból kalácsot bizon nem ettem.

Fogjuk meg koma ezt a portiót,
Vessük a sánczra az exekutiót,
A ki minekünk nem hoz semmi jót, –
Ne mondja hazánkban ezután berdót.

Vedd el, Ur Isten rólunk e terhet,
Vesd ki hazánkból e rosz két embert,
A Portió Pált és Forspont Pétert
Tehessünk mégegyszer ökörre s lóra szert.

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXIX. „Berdó“ = Wer da? Német őrkiáltás.

LAKODALMI ÉNEK.

– A XVIII-ik századból. –

Látom hogy vigan vagytok,
Engem nem kinálnátok,
Tyúkczombbal hajgálnátok –
Ne sopánkodnátok.
Vőlegény uram, a lepény
Előtted majd meghül!
Menyasszonyom, a pohár bor
Előtted majd feldül!
Köszönd reám, torkom hevül –
Ne igyad meg csak egyedül:
Mert fejed elszédül.

Hogy mondád vőlegény uram?
Majd egy lepényt adok!
De azzal én nem terhelem
A czondorámot!
Az üres tarisznyámot:
Mert feltörné a vállamat –
Azt igen bánnám én.

Elmenék én a szőlőbe
Szitát kötözgetni;
Oda jöve Jankó bátyám
Engem veregetni;
Elszaladék a nádasba –
Egy vaskót találék,
Egy sipot faragék.
Az én sipom csak azt mondja:
Déb-dáb – daruláb,
Tarka szoknya, szép menyecske –
Fordulj az ölembe!

Tiz a gyermek gazdasszony:
Hány kenyered vagyon?
Talán egy, talán kettő –
Talán egy csepp sincsen!
Hiszen tudod pogánylelkü
Hogy a borra hordtad!
– Nem szeretem az ipámat
Azt a nagyszakállut,
Mert eladta hat ökrömet –
Vasas szekeremet.

Óh én édes kis kutyám
Te vagy az én bundám;
Hátra vettem a tarisznyám
Minden alamizsnám.
Péter bátyám a szakállát
Félvállára vetette,
A mi kicsiny esze volt
Zsacskóba kötötte:
A zsacskó zsiros vala
A kutya megette –
Jaj szegény Péter bátyámnak
Nincsen egy csepp esze.

Servus Domine Tömösvár!
Bika fecit magnum kár:
Rétet határt összehányt.
Amen, finis operis,
Ma sem ettem egyszer is,
Tegnap ettem hatszor is –
Bort is ittam tizszer is.

Ez ének töredékei Komárommegyében ma is élnek, csakhogy a harmadik versszakot igy dalolják: „Elmentem én a szőlőbe
Szőlőt csipegetni,
Utánam jött Jancsi bácsi
Jól megveregetni.“
stb. – Gyermekkoromban magam is elégszer dudolgattam.

RÉSZEGES ASSZONY DALA.

Nékem egy szép gondolat jutott most eszembe,
Fel is tettem én magamban: teljes életembe
Holtig bort nyalni,
A korcsmán meghalni…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Meg is hagyom én uramnak azt testamentomban:
Hogy engemet holtom után temessen hordóban;
Ez uri koporsó –
Tele pintes korsó…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Nem vagyok én paraszt asszony, ugy nézzetek reám,
Ezt mutatja – s bizonyitja nemes famíliám;
Sógorom a Lurkó
A nagy veres Gyurkó…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Újjaimat midőn fonok: feltöri az orsó:
Azért én csak azt itélem – hasznosabb a korsó!
Újulok, megvallom,
Midőn hirét hallom…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Az én uram azt gondolja, hogy őtet szeretem:
De mint eb a somfa-botot, őtet úgy kedvelem;
Mert haragos, durva,
Igen hebehurgya…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

A mit egyszer megszerettem: meg van az szeretve, –
Ha bort látok, majd hogy el nem fakadok nevetve!…
Óh te kedves vendég –
Ugy szeretlek hogy még!…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Nossza bizony komámosszony menjünk a pinczébe,
Megjöhetünk ha akarunk, onnan holnap délbe!
Ha megverik vállom:
Hasznáért elállom…
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele, nem bánom!

Tedd el asszony a csutorát, ihol jön a gazda!
Ugy áll bajsza haragjában mint a füstös rosta;
Mi pedig azomban
Menjünk a malomban –
S ott igyunk azomban.
Héj dinom-dánom,
Töltsd tele nem bánom!

Föllelhető ez igen sikerült gunyoros bordal a nemz. muz. kézirattárában, hung. oct. 74. LXXII. egy régi vásári nyomtatványon.