AZ ALFÖLDI CSIKÓS.

Rákosnál a pesti vásárral
Egy Tiszántul való csikós bundástul –
Tiszántul, bundástul, vásárral.

Egy pár itcze jó borra béfordul,
S ott mulat egy dunaföldi magyar ur –
Tiszántul, béfordul, bundástul.

Kérdi ez a csikóstul tréfábul:
Tudnak-e a Tiszántul magyarul?
Tiszántul, magyarul? tréfábul.

A csikós azt feleli a bundábul:
Ezt talán az ur kérdi nyájasságbul?
Tiszántul, bundábul, nyájasságbul.

És ha az ur ezt kérdezi tréfábul:
Megmondom én mit itéljek, hallj’ az ur!
Tiszántul, tréfábul, hallja az ur!

Némelyek azt mondják, hogy Tiszántul
A ki nem tud magyarul, megtanul; –
Tiszántul: magyarul megtanul.

Mások pedig mondják, hogy Dunántul
A ki nem tud magyarul: nem tanul; –
Dunántul: magyarul nem tanul.

Dunántul a magyar iszik klázlibul,
Megeszi a roszprádlit czintálbul,
Dunántul: klázlibul, czintálbul.

Tiszántul a magyar iszik kancsóbul,
Eszik fa-, cseréptálbul, vagy bográcsbul;
Tiszántul: kancsóbul, bográcsbul.

Láttam én egy koldúst Dunántul:
Kenyeret sem tudott kérni magyarul,
Dunántul: magyarul – mely roszul!

Koldúlt ellenben egy kopasz Tiszántul:102)
Tököli sem tudott jobban magyarul;
Tiszántul: magyarul hatalmasul!

A dorogi csaplárosné Dunántul
Mikor beszél magyarul: majd megful;
Dunántul: magyarul majd megful.

Hajdu-Dorog városában Tiszántul:
Prédikál az orosz pap is magyarul;
Tiszántul: magyarul, nem oroszul.

Tiszántul szép nemzetünknek szájábul
Gyenge kegyes hangzásában a szó hull, –
Tiszántul, szájábul, a szó hull.

Oda fel pedig többnyire, Dunántul:
Nyelvünkön sokaknak foga megritkul;
Dunántul magyar szón megritkul.

Többet mondanék az urnak tréfábul:
De sietek hazafelé Tiszántul;
Tréfábul igy tanul, – megindul.

Bocsánat pedig uram a tréfárul:
Éljen a sok dunaföldi magyar ur!
Tiszántul, Dunántul –
Éljen a sok drágavérü magyar ur!…
Jó egészséget mostan az uraknak!

E sajátságos, gyönyörü dal egyes töredékeit Erdélyi is közlé, de ily teljesen nem jelent még meg sehol sem. Én mind az akadémia, mind a muzeum irattárában több régi iratban föllelém, (péld. nemz. muz. kézir. hung. quart. 178. I.) s egybevetettem. Ezen nevezetes sora: „Tököli sem tudott jobban magyarul“
igen jellemző mind Tököli egykori népszerüségére (ő állítatván fel a magyarság non plus ultrajául) mind a különben is régi alkatu és szólamu vers keletkezési idejére nézve, mely ehhez képest mindjárt a Tököli kibujdosása utánra: azaz az 1694–1703 közti évekre tehető, mert ha későbbi volna, bizonyosan igy állana e sor: „Rákóczi sem tudott jobban magyarul“
ismeretes ugyanis, hogy Rákóczi csillaga Tököliét már ekkor (1703 után) túlragyogta fényével.

MEGÉGETT RÁCZORSZÁG…

Megégett Ráczország, megmaradt három ház,
Egyik a császáré, – másik a királyé,
Harmadik pediglen kedves szeretőmé.

Most jöttem Budárul – nem tudok magyarul:
Csillagom Katiczám taníts meg magyarul!
Csillagom Katiczám taníts meg magyarul.

Bánatos szivemre nagy fájdalom szállott:
Mert az én édesem tőlem eltávozott,
Mert az én édesem tőlem eltávozott.

Szerencse balkézzel poharát nyújtotta,
Szomorító borát vélem megitatta –
Keserves szivemet búval újította.

Igyefogyott fejem vigasztalást nem vár,
Nem újul énnekem több tavasz és több nyár,
Keseredett szivem mindholtig búban jár.

A mitől leginkább éltemben rettegtem:
Szintén azon tőrben véletlenűl estem,
Szintén azon tőrben véletlenűl estem.

Homályba víg napom véletlen borúla,
Kedvem hajnalára rút felhő tódula –
Istenem teremtőm: ne hagyj igy vesződnöm!

Igen régi; legalább is a mult század elejéről valónak látszik; megvan saját gyűjteményemben mult századi avult nyomtatványon, de megvan – s ha jól emlékszem többszörösen – a nemzeti muzeum kézirattárában is. (hung. oct. 74.)

FELNYITOM MÁR BÚS SZIVEMNEK…

– A XVIII-dik századból. –

Felnyitom már bús szivemnek régen bézárt ajtaját,
Ezer tenger habjaiból partra hoznám hajóját:
De ha szél kapja vitorlámat
Azonnal rontja szándékomat –
Távoztatja partomat

Oh melly sokszor környülnézek: honnét jő segítségem?
Egymást érik óhajtásim: honnan jő könnyebbségem?!
Sok társ volt a szép vigasságban –
De kevés a szomorúságban
Ki barátját segélje.

Látom immár: sokkal könnyebb a tengert elkerülni
Hogysem kisded hajócskámmal abban el nem merülni,
Vak voltam, hogy az parton állván
A dolgot jól meg nem vizsgálván
Vesztemre elindultam!

Mi haszna már evedzőmmel habok ellen csapkodni?
Késő záporesső után palástomhoz kapkodni!…
Jaj, ha én aztat tudtam volna
Hogy illyen a világnak sorsa:
Lettem volna szerencsés!

Saját gyűjteményem régi kéziratáról. Megvan egyébiránt az akadémia kézirattárában „A kesergő“, és Horváth Ádám kézirati gyűjteményében„Tengeri veszedelem“ czím alatt, ez utóbbinál sokkal hosszabban, és dallammal.

SIRALOM A SZABADSÁGNAK ELVESZTÉSÉÉRT.

– A XVIII. század első feléből. –

Még nőtelenségben folytattam éltemet:
Szabadságnak szele jól táplált engemet,
Kócsagtoll strázsálta nyusztos süvegemet –
Mindaddig búbánat nem érte fejemet.

Mindenféle úri czifra fegyverekkel,
Farkas-, medve-, párducz-prémes köntösökkel
Teli volt fogasom füredi nyergekkel –
Több s több illyen csöngő-pengő eszközökkel.

Bővelkedett házam gyakran muzsikával:
Szép egypár hegedű furcsa vonójával,
Szegeimen függött flóta forulyával –
Ugyan újult szobám ezeknek hangjával.

A jó paripákból soha ki nem fogytam:
Ezt lépésre, amazt futásra tartottam;
Emezt nyergeltettem ha paradéroztam, –
A mint szükségem volt rendre választottam.

Fekete paripám volt Spanyolországból,
Szürke jött Erdélyből, pej pedig Moldvából,
Aranyszőrűt s fakót vettem egy basától –
Többi volt a magyar lovaknak javából.

Szerszámom ezüsttel s aranynyal kivarrva,
Vagy ötvösmunkával boglároson rakva,
Sok-szin zsinórokkal voltak kitarkázva,
Vagy bagariával tisztán kiczifrázva.

Ezer czifragombos szolgáim valának
Kik éjjel és nappal hiven strázsálának,
Pillantásomra is ébren vigyázának –
Kikért pirulása nem is volt orczámnak.

Kinek-kinek tarsoly s kard volt az oldalán,
Bogláros pantallér lódinggal a vállán,
Ezekre függesztett karabin a hátán,
Félarasztnyi hosszu sarkantyú csizmáján,

. . . . . . . . . . . . . .
Mulatságnak napja hogyha rendeltetett:
Táncznak, muzsikának vége nem lehetett,
Péntek vasárnappal együvé tétetett –
Ünnepnek tartottam néha egész hetet.

Nem sok haszna vala plébános szavának –
Ámbár napja volt is hamvazó szerdának:
Vonjad reá javát alföldi nótának!
Kiki azt kiáltá Lévai Miskának.

Messzére távozott tőlem szomorúság:
Másoktul hallottam, hogy van nyomorúság.
. . . . . . . . . . . . . .

Nem tudtam én akkor: mi légyen az éhség?
Távul volt házamtul mindennémü szükség –
Közel sem mert jőni hozzám a szegénység.
. . . . . . . . . . . . . .

– De bépraktikálta magát alattomba:
Miulta feleség jár a kamarámba,
Azulta terjed el szükség a házamba.

Hegedűmet immár fogasról levette,
A flótát, forulyát pad alá vetette:
Sok díbdáb ruháját oda függesztette.
. . . . . . . . . . . . . .

Egyik sarkantyúját letörte csizmámnak,
Az egész szerszámát kicsapta pipámnak –
Mert nem szenvedheti füstjét a dohánynak.

. . . . . . . . . . . . . .
Bezzeg rá akadtam most az iskolára:
Mint a muskatéros a harminczadjára!

Vetett tőrbe esett kényes ifjuságom,
Búbánatra fordult örömöm, vigságom,
Elmult magyarságom – oda nyájasságom,
Meghatároztatott 103) régi szabadságom.

Megritkult már száma karmazsín-csizmámnak,
Lekopott czafrangja ünneplő ruhámnak,
Rösten jár a lába kedves paripámnak:
Még az is jelenti bánatját urának!

Hervadt kócsagtollam lefügg süvegemrül,
Nem fénylik fegyverem, pókhálóba merül…
Jaj be bajos ügyem lett feleségemrül!

. . . . . . . . . . . . . .
Örök nyugodalmat neked szabadságom;
Nyugodjál békével megholt vidámságom!
Jó estét s éjczakát édes ifjuságom!

E gyönyörü műdarab töredéke egy hosszabb költeménynek, mely a fent irt czím alatt létezik a nemzeti muzeum kézirattárában hung. folio. 569. A legszebb részeket elejétől végig mind kiirám, mégpedig – mint az olvasó meggyőződhetik – olymódon, hogy a folytonosság is meglegyen. Meg kell még jegyeznem, hogy a kiről a költemény szól, a mint ebben leirja, egy pörölős, rátartás bécsi német asszonyt vett feleségül, erre czélozva mondja egyik sorában: „A magyar nyulaknak német az agarok.“

SIRALOMNAK, FÁJDALOMNAK…

– 1744. –

Ad notam: Vale mundi lusum satis etc.

Siralomnak, – fájdalomnak völgyében kesergek,
Egy erdőben – nagy mezőben mint árva tévelygek,
Révedezve, sírva, futva
Nem akadhatok egy utra,
Melyet immár – árva madár jól elhagytam hátra.

Zavarossan, – nem is tisztán, mint gerlicze madár,
Mely bújában, – fájdalmában csak száraz ágra száll,
Béveszem én italomat
Igy enyhítem bús sorsomat,
Mégsem szánják, – a kik hallják, kemény panaszimat.

Óh! én árva – mely bézárva vagyok kalitkában,
Eped szivem, – hervad szivem kemény rabságomban,
Békóban vagynak lábaim,
Rabságban minden tagjaim,
Megszakadok, jaj meg halok, lankadnak inaim.

Már elestem, – s tőrben-estem és megfogattattam,
Véletlenül, – s kintelenül magamat megadtam,
Nem lehet szabadulásom,
Magam koporsómat ásom
Mert elmult, s tőlem elfordult régi vidámságom.

Óh! mely távúl, – tőlem járúl régi szabadságom,
Már elhervadt, és megfonnyadt szép leányi ágom,
Csörög én lábaimon láncz;
Előttem van mélységes sáncz,
Nem vidámít – és nem ámít ama szép úri táncz.

Rabbá lettem, – elvétettem szabadságnak útját,
Hogy nem láttam, – s ált nem hágtam rabságomnak kútját,
Mert Vénus vala vezérem,
Kinek fülébe jött hírem,
Igy változott, – s erre hozott friss leányi vérem.

Uri házban, – de nem gyászban, a midőn sétáltam
Asszonyokat – nagy rabokat a midőn én láttam,
Élteket csak kinevettem,
Mert jól eszembe nem vettem,
Bús sziveknek állapotját melybe én is estem.

Gyenge pártám, – nem akartam fejemről letenni,
Koszorúmat – virágomat illy hamar veszteni;
De igen erőtlen lévén,
Jövendőkre nem tekintvén,
Szük poharát – szivem kárát bús árva, bevevém.

Egy bús völgybe, – nagy erdőbe már lábam béhágott,
Szivemen a bánat nyila nagy sebeket vágott,
Mert koszorúm elevétetett,
Viz közepére tétetett,
Én fejemtől – életemtől messze elvitetett.

Repüljön bár – a sasmadár sebes szárnyaival,
Vagy az hajós – jó kormányos sajkás hajóival,
Soha vissza nem hozhatják,
Mert viznek habjai hajtják,
Noha látni, – azt szemlélni szemeim óhajtják.

Leányságom – szabadságom a midőn fontolom,
Tantalusnak – árva rabnak almáját kóstolom,
Mert lehetetlen megfognom,
Leányi örömben hágnom,
Csak rabságban, – illy bús gyászban kelletik maradnom.

Isten tudja, – mert ő látja szomorú szivemet,
Hogy igy estem – s elvesztettem leányi kedvemet.
Szabadságról nagy rabságra,
Zöld virágról száraz ágra,
Mintegy árvácska jutottam sok keserves jajra.

Csak Istenhez – mind ezekben szivből fohászkodom,
Én szivemet, – bús kedvemet néki feláldozom,
Mert a kik biznak Istenben,
Vígasztaltatnak szivekben,
Szomoríttatnak, – kik biznak csak gyarló emberben.

Zárj bé engem – én Istenem szentséges szivedbe,
Leányodat, – szolgálódat vedd bé szent kedvedbe,
Mutassad szent malasztodat,
Áraszd reám áldásodat,
Oltalmazzad – vigasztaljad árva szolgálódat.

Ezer hétszáz negyven négyben, gyászos életemben,
Mint rabságban, nagy fogságban, és balesetemben:
Ilyenképpen fohászkodtam,
Leányságomat sajnáltam,
Asszonyságom, – nagy fogságom immár megkóstoltam.

A versfejekben: „Szomorú gerlicze.“ Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXIV.

A SZERENCSE TÜNDÉR KEREKÉN…

– A XVIII-ik század közepe tájáról. –

A szerencse tündér kerekén
Öröm után következik kín,
Ha mi jót ád, akkor fénylik néked az napfény,
Míg meg nem csal, s búban nem hajt… Példa vagyok én!

Én is ollykor kedvemre éltem,
Szerencsémet boldognak véltem:
De látod-e – nem szánod-e szörnyü esetem?
Iregemtől – s mindenektől számkivetettem.

Kiki maga kedvét követi,
Ha más szenved: meg sem emliti,
Bár látja is – megszánja is: fordul, s felejti,
Kinek nem fáj – annak nem jaj, könnyön tűrheti!

Vidám orczát ollykor mutatni,
És mosolygó szivet láttatni,
Mit vélsz, néha mire czéloz bús szivet fedni? –
Mert csak ollyan, mint más által mézet kóstolni.

Fájdalmimat magamban tartom,
Bús szivemet azzal fogyasztom;
Ha igazán – senki nem szán: hát mit óhajtom?!…
Sebeimet – a mint lehet magam orvoslom.

De a bús sziv magával sem bír,
Ha éri is örvendetes hír:
Bár láttatik, hogy van kedve – titkon mégis sír:
A szüntelen – bánat ellen nincs gyógyító ír!

Ez éneket a nemz. muzeum kézirattárában levő eredeti levél szerént (hung. quart. 175. I.) 1769. január 22-kén Eszlárról küldé Korbits Tamás nevü káplány egy „tekéntetes ifjú asszony“-nak, „Talált ének“ czím alatt. Föléje néhai Jankovich Miklós kéziratával ez van jegyezve: „Tárogató-sípra“. És csakugyan a versmérték azonos a tárogató mellett énekelt kurucz tábori dalokéval. Lehet, hogy Jankovich még tán maga is hallotta e dalt tárogatón fújni, miután jelen dalfüzetét még 1789-ben irta össze; azért tevé ama jegyzést. A 2-ik stropha 4-ik sorából az következtethető, hogy az éneket egy valaha Iregen lakott egyén szerzé.

SZABADSÁG MELLY NAGY JÓSÁG…

– A XVIII-ik század közepe tájáról. –

A szabadság melly nagy jóság,
Ez világon boldogság.
Az ki élhet szabadsággal:
Ne cseréljen rabsággal,
Mert meg szánja – és megbánja,
Régi életét óhajtja.

Néha vagyon vigaság
Sokaknak egész jóság,
Szabadságot ha elveszti
Az kiért cselekeszi:
Ha érdemes: semmit nem veszt –
Azért könnyen türheti.

De ritka az ki találja
Hogy illendő szerencsére
Akadjon is jó hirére –
Akadjon is jó hivére,
A kivel megegyezhetik,
Holtig kedvére éljen.

Hanem csak nagy gyötrelmit
Titkolja sok fájdalmit
Magában csak emésztődik,.
Szabadságán gyötrődik:
Mert ahhoz már reménsége
Nem lehet az életben.

– Az verseket a ki irta
Magán ugyan próbálta:
Mi légyen az illyen fogság
Holtig való nagy rabság,
Erre vitte – s vezérlette
A véletlen szerencse.

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175 I. Szintén Korbits küldötte az elébbi éneknél megirt időben és levélben.

NE FÉLJ SZIVEM…

– A XVIII-ik század első feléből. –

Ne félj szivem, bátorodjál, most akármi vagy,
Azért bár ne szomorkodjál, hogy a bajod nagy.
Jobbat adnak az egek
Mintsem én remélhetek:
A friss leány meleg nyárban soha meg nem fagy.

Biró Márton borjut őrzött Bicske határán:
Végre mégis püspökké lett Veszprémnek várán.
Bartha csak molnár fia:
Mégis ország birája –
Azért kétségbe ne essék senki más kárán!

Gömbölyü a szerencsének az ő kereke,
Azt vélnéd, hogy örvényének nincsen feneke;
Kit ma pokolra levet:
Holnap nagyra emelhet,
A mi alól – felfordítja, vagyon oly éke.

Azért bár ma akármi légy: jobbat remélhetsz,
Ha kedved nincs: pénzen is végy – holnap úr lehetsz;

El sem is mulatná
Úgy a férjhezmenést
Áldaná azt ki béhozná ezt a rendelést.104)

NEM NYUGHATOM…

Nem nyughatom, – csak bujdosom még éjtszaka is
Azért nincsen nyugovásom, ha aluszom is.
Homályosnak tetszik nekem a fényes nap is,
Könnyeznek utazásimban talám a fák is.

Mondjátok meg, mi az oka, hogy keserűség
Éjjel-nappal szorongatja szivemet kétség?
Mert kit szivem szivből szeret, hideg mint a jég…
Mondjátok meg, kínaimban mikor leszen vég?!

Nem nyughatom, csak bujdosom mint sebes szarvas:
Mert kit szivem szivből szeret kemény mint a vas.
Természete hideg hozzám, mint szintén havas, –
Beszédiben olyan hozzám mint a kemény vas.

Lybiában tigrismódra felnőtt oroszlán
Avvagy fene párducz, a ki mindig vért kiván:
Pusztán rablott prédájával soha igy nem bán –
Kősziklánál keményebb sziv ki engem nem szán!

Az akadémia kézirattárából, különben láttam Jankovich Miklós gyüjteményében is.

ÓH TE NAGY BABYLON…

– A komáromi égésről. –

Óh te nagy Babylon, Komárom városa:
Hétszer böjtölt érted Debreczen városa.

Bátorkeszynének háza meggyuladván:
Nyargal a tüz széjjel egész kevi utczán.

Zsidráknak, Mizsáknak, és Abednégónak
Istene megtartá házát Virágónak.

Isten megtartotta – ember elrontotta, –
Szemre-főre nézve Telekynak adta.

E homályos daltöredék – alkalmasint mult századi – Horváth Ádám 1813-iki kézirata által tartatott fenn, dallamával együtt.

AMOTT KEREKEDIK…

Amott kerekedik egy fekete felhő:
Abban tollászkodik egy fekete holló.

Várj meg holló, várj meg, hadd izenjek tőled
Apámnak, anyámnak – jegybéli mátkámnak.

Könnyen megösmerhetd ennek háza táját:
Piros rózsák lepik aranyalma fáját…

Gyémánt az ablakja, – üveg az ajtaja:
Magának kék szeme, aranyszinű haja!

Ezen alkatáról itélve igen régi dal, szintén Horváth Ádámnál maradt fenn jelen alakjában, nótájával. Erdélyi (Népdalok II. 134. l.) közli két első versszakát: de a két utolsó versszak, mely pedig a legszebb, ott hiányzik. Helyette ezen sokszor variált két sor áll: „Ha kérdik hol vagyok: mondd meg hogy rab vagyok,
A török udvarban talpig vasban vagyok.“

Vesd össze jelen gyüjteményem első kötetében a „Tatár rabságban levő erdélyi magyarok éneke“ 3-ik strophájával.

VIDÁMSÁGÁT SZIVEMNEK…

Nóta: Senki ne nevessen rajtam.

Vidámságát szivemnek,
Virágát szép éltemnek,
Jaj mely igen nagyon féltem,
Ebbül áll holtom és éltem;
Ha szivem jóra talál
Élek, máskép lesz halál.

Ifjuságom mint virág,
Hasonló mint szép zöld ág;
Örvendezhet szivem addig,
Míg zöld ágam virágozik,
Éltem vakul vesztenem
Kár volna köteleznem.

Sinlődhetnek szivekben,
Kik nem vigyáznak ebben,
Holtig tartó búgyötrelmet,
Szivepesztő veszedelmet
Gondatlanul szereztek,
Vigyázatlanul vesztek.

Istenem, mint kell élni,
Hamis szivtül kell félni;
Lásd meg, mindig kell evezned,
Szived kihez kötelezned.
Mély tenger a szerelem,
Véle jár nagy gyötrelem.

Állandó légy szivedben,
Ártatlan szerelmedben,
De félhetsz a változástúl,
Hamis, csalárd vádolástul,
Noha szived kész légyen
És mint tűz hiven égjen.

Nincs sokaknál kegyesség,
Szépség, jóság, édesség,
Nem tud minden jót böcsülni,
Kegyessel kegyessen élni;
Ily goromba az világ
Kár kezébe szép virág.

Noha én sem csufolnám,
Sőtt szivessen csókolnám
Ki jót jóval jutalmazna,
Sérelmekről oltalmazna.
Istenem adj hív szivet,
Hozzám hasonló hivet.

Áldást nyerek fejemre,
Ha Isten kérésemre,
Ő szolgáját meghallgatja,
Bajom kegyesen forgatja,
Ha holtig jóval élek
Büntül, bútul nem félek.

NEVESS BÁR MOST ÉLETEDNEK…

Nóta: Gyászban járok míg élek…

Nevess bár most életednek
Vígan folyó napjain,
Örülj s vigadj jó szelednek
Játszadozó óráin,
Kedved szerint való koczka,
Ámbár légyen kezedben:
De meglásd, még vakra fordul –
S akkor vészed eszedben.

Édesgető tavaszod van
A mint látom télben is,
Virágoznak szép rózsáid
Noha keményen fagy is,
De meglásd, még elhervadnak,
Legkedvesebb ideikben
Elszáradnak még előled –
S akkor busulj szivedben.

Mostan néked jó kedved van
S nékem kesereg szivem,
Mulatságod tréfákban van
S nékem könyvezik szemem,
De megvallod még magad is
Hogy tőled elhagyattam
Megvetettél, hiv szivedbül
Kizárattattam.

Eddig való hivségemet
Noha most megvetetted,
Ki szeretett hiven téged
Elméd róla levetted,
De hidd el, hogy nem sokára
Lesz emlékezetedben,
És még a hol senki nem lát
Ott jut sirva eszedben.

Szemeimnek könyveibül
Folyó vizek áradnak,
Szivemnek sok panaszibul
Setét felhők támadnak,
Keserves sok bánatimbul
Hegyek fölemelkednek,
Még vizek is jajaimtúl
Vérrel egyelednek.

Jó kedvedet mégis várom,
Hogy lész segitségemre,
Nem igyekszik azt is tudom
Sirba lépésemre,
Gyászos voltát életemnek
Most ha megvigasztalod:
Hogy éltemben mind halálig
Szeretlek, tapasztalod.

Áradt vizek ha fel folynak,
S csillagok lehullanak,
Nagy kősziklák leomlanak
S hegyek is leolvadnak:
Igaz szivvel én tégedet
Még ekkor is kedvellek,
S mint édesded szép virágot
Hív szivemben rekesztlek.

Napnak fénye ha elmúlik
És homályba béborul,
Csillagoknak ragyogása
Ha világrul elfordul,
Ha tengerek kiszáradnak
És az halak repdesnek:
Te jó kedved és hív szived
Szivemben örvendeznek.

Órájában halálomnak
A mikor bévettetem,
Koporsómnak rejtekében
Gyászosan rekesztetem,
Ha szemeim nem láthatnak
És ajkaim nem szólhatnak:
S mégis szivem s minden kedvem
Csak tégedet óhajtnak.

Sirban immár mikor lészek
És el is temettettem,
Föld gyomrában holtom után
A midőn bétetettem:
Koporsómnak fedelén is
Által égjen én szivem,
Ugy tudhatni ki itt fekszik
Hogy megholt érted hiven!

IFJU LEGÉNY LÉVÉN…

– 1765. –

Nóta: Boldogtalan fejem mire jutott. stb.

Ifju legény lévén
Sokat gondolkodom,
Magános sorsomon
Mely igen bánkódom;
Dolgomat már merre
Fordítsam, nem tudom –
Mert ideje volna
Jó társra akadnom.

Meg kellene tehát
Feleségesülnöm,
Páros gerliczeként
Fészkemben repülnöm,
De az van előttem,
Hogy kit kelljen vennem?
Sok út van előttem –
Melyikre erednem?

Egyik út a szépség
A mely kivánatos,
Másik pedig rútság
A mely utállatos,
Harmadik gazdagság
A ki volna hasznos,
Ki szert reá tehet
Szerencse fér ahhoz.

Negyedik út pedig
Lészen a szegénység,
Mely az emberek közt
Utolsó nagy inség;
A ki reá talál
Éri keserűség. –
Falusi, városi
Közt van nagy különbség.

Mert ha szépet veszek
Elég fejem gőzi
Lészen azt strázsálni,
Ki mindenkor győzi?!
Hamar elhóditják
Ha ember nem őrzi,
Igy is bánat árja
Én fejemet éri.

Ha rút lesz, a rútat
Jaj, hogy szerethetem!
Igaz jó kedvemből
Meg nem ölelhetem;
Vesződség s kárhozat
Lészen vele éltem,
Minden örömömet
Véle eltemetem.

Ha gazdagot veszek
Lesz súlyos keresztem,
Azt hányja szememre,
Hogy csak készre jöttem,
Az övé a jószág
A kit nem kerestem,
Azt is panaszolja
A mit iszom s eszem.

Hogyha szegényt veszek
Jaj, miként élhetek?!
Most is szegény vagyok,
Még szegényebb leszek;
Egy koldúsból kettőt
Nyomorultat tészek,
Igy lesz házasságom
Gondból rakott fészek.

Ha udvarit veszek
Nem szokott munkához,
Nem kell bizni sokat
Gazdasszonyságához,
A sült galamb pedig
Nem repül szájához,
Ha serényen nem lát
Ő maga dolgához.

Ha falusit veszek
Otthon nőtt goromba,
Nem tud becsületet
És épen ostoba,
Nem lészen életem
Vele boldog soha;
Látom a szerencse
Nékem csak mostoha.

Ennyi sok út között
Ugy eltévelyedtem,
Sok gondolkodásban
Annyira merültem,
Bánat tengerében
Fejemet kevertem,
Ily sok habok között
Fel s alá vettettem.

Egyedül csak ebben
Táplál a reménység:
Jobb lészen énnékem
Az ifjulegénység,
Ugy nem éri fejem
Annyi bú és inség,
Szivemet nem rontja
Semmi keserűség.

Ha eszem s vagy iszom
Lészek békességben,
Valahová megyek
Nem veszik kérdésben;
Étszakát álommal
Töltem békességben,
Nem háborgat senki
Ez árnyék-életben.

Csak tebenned Uram
Vetem reménységem,
Minden dolgaimban
Reád bizom igyem,
Hogy sem ennyi búval
Terheljem én éltem:
Jobb holtig viselnem
Ifjulegénységem!

Ezer hét száz felett
Hatvan ötödikben,
Karácson havának
Harmadik hetiben
Irám ez verseket
Nőtelenségemben,
Hányatván szélvésztől
Megbúsúlt elmémben.

Ki hasonló hozzám,
Jól tekintsen ebben –
Mint igaz szint adó
Világos tükörben,
Meglátja téendő
Mi légyen éltében?
Jobb néki maradni
Ifju legénységben.

Nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. XIX. A „Boldogtalan fejem, mire jútott igyem…“ kezdetű dal, melynek nótájára a jelen vers készült: az 1708-ban lefejezett kurucz dandártábornok Bezerédi Imre halálra készülő éneke, mely Kolinovics szerint (Hist. Bell. Rakoczian.) országszerte énekeltetett, s mint a jelen adatból világos, még 1765-ben – e vers szerzésekor – is általán ismeretes vala.