JAJ MELY SZERENCSÉTLEN…

Jaj mely szerencsétlen, időre jutottam,
 E csalárd világgal mindaddig játszottam:
 Édes nemzetemtől messzére jutottam,
 Irígyek nyelvére bezzeg rá akadtam.
Születésem nékem erre a világra,
 Szerencsétlen vala már minden órája
 Melyen édes szülém e világra hoza, –
 Irigyektől virradt szegény fejem baja.
Rútul meggyalázott a gonosz szerencse,
 Földre letapodott az irígyek nyelve:
 Kiért az Ur Isten őket szégyenítse,
 Úgy mint Antiókust e világ nevesse.
Kinek tégyek panaszt, Istenem, nem tudom!
 Az irígyek között látom, nincs gyámolom;
 Mindeniknek szája reám tátva vagyon,
 Közöttük nyugtomat nem lelhetem sohun.
Óh én szerencsétlen, keseredett árva
 Kit irígy mint darázs rútul megmardosa,
 Érettem a Krisztus sokat türt s fárada –
 Irígyektől megment szent vére hullása.
Nem volna szivemnek keserves fájdalma:
 Nálamnál jobb volna fejem gyalázója,
 Szép hirem s nevemnek eltakarítója –
 Édes nemzetemnek gyászban borítója.
Nem vétek senkinek: mégis bűnös vagyok,
 Az irígyek között látom csak csúf vagyok,
 Valamerre mégyek, kelek, vagy fáradok:
 Mindenütt fejemre gyalázatot hallok.
Engedd meg Istenem ily álnok hamisnak
 Oly végek ne légyen mint Antiókusnak;
 Vagy pokol fenekén kinlódó Dromónak
 Ki soha nem látja fényét a szép napnak.
De mind elszenvedem az én Krisztusomért –
 Ki keresztfán ontott érettem piros vért;
 Tőle várok én is jutalmat és nagy bért,
 Hiszem Krisztusomat: jutalmat ád ezért.
Jól tudom Krisztusom, hogy értünk megholtál,
 A magas keresztfán értünk vért ontottál,
 Ellenségidnek is te megbocsátottál,
 Szeretetet ezzel mihozzánk mutattál.
Én is bocsánatot mindenektől kérek,
 Bocsásson meg nékünk te szent Istenséged!
 Ne légyen hijában sok kinszenvedésed,
 Érettünk kiontott drága piros véred.
Látod én Krisztusom, hogy megszomorodtam,
 Az irígyek között mint megnyomorodtam;
 Ha szent Istenséged nem könyörül rajtam:
 Szegény árva fejem meghal nagy bánatban.
Hozd fel reám kérlek azt a drága időt
 Kiben vigasztalj meg az irígyek előtt;
 Hogy ne vegyen rajtam minden irígy erőt, –
 Hirem s nevem légyen gyöngy mindenek előtt!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XLIX. Ez ihlett ének igen régi, valószinüleg még a XVII-dik századból való.

T. K.

SÖTÉTSÉG FOGÁ…

– A XVII-ik századból. –

Sötétség fogá napom világát
 Homály borítá fényes csillagát,
 Szerencse rántja ő adományát –
 Még öregbíti szivem fájdalmát.
Az erős gályák mikint haboktul
 Széjjelhányatnak sebes szélvésztül:
 Igy elmém busul nyughatatlanul,
 Fárad, gyötrődik illy szertelenül.
Ennyi sok kinom szivem ha látnád:
 Sok gyötrődésim tudom megszánnád,
 Előbbi kedvedet hozzám mutatnád,
 Árva szivemet megvigasztalnád.
Reméntelen lesz higyjed, életem
 Tenálad nélkül édes szerelmem,
 Én hűségemért ha elhagysz engem –
 Jaj, az koporsó lészen én helyem!
De kérlek lelkem, tekints szolgádra,
 Ne siess kérlek nagy halálomra,
 Forduljon kedved én siralmimra,
 Éretted sok könyhullatásimra.
Néked szolgáltam, tudod édesem,
 Te is ajánlád magad akképpen:
 Megmaradsz hozzám végig hűségben –
 Mire hát gyötresz illy keservesen?!
Ezüst, arany, gyöngy – minden marhánál94)
 Kedvesb vagy lelkem nálam azoknál,
 Nem kivánok már többet náladnál
 Valamig lelkem testemtül megvál.
Szomoru szívvel földnek gyomrában
 Jaj mint bészállok az koporsóban,
 Nem lészen tovább éltem valóban:
 Ha szerelmednek gyötresz lángjában.
Óh kedveskedő szép mulatások,
 Gyönyörüséges folyó szép csókok,
 Gyengéden való ölelgetések:
 Nem hittem búra hogy juttassatok!
Reád szemeim vérrel fordulnak
 Minden vérerek bennem pozsognak95)
 Hol piros, fehér… gyakran változik,
 Szerelmed miatt mert nem nyughatik.
Örvendeztető kedves virágom:
 Én kinlódásomban légy orvosom!
 Lám neked adtam én ábrázatom,
 Hittel fogadom – meg sem másolom.
Tölts(d) be édesem ajánlásidat,
 Ne tarts(d) kötözve gyenge rabodat;
 Mit vétett szegény, hogy haragodat
 Rajta igy tartod, állod boszudat?!
Valjon mit használsz friss termeteddel:
 Hogyha nem közlöd te szeretőddel?!
 Viszont elmúlik higyjed ezennel –
 Ha nem vigadsz is szép szeretőddel!
– Illy sirást tőn egy ifju magában,
 Halálát várja végórájában;
 Csak szerelmének volna ölében:
 Bátor kimulnék lelke az helyben!

* * *

Mátray-codex.

ÁM UGY LÉGYEN…

– A XVII. századból. –

Ám ugy légyen mint akarod!
 Te magad kevélyen tartod,
 Szivem kinját te nem szánod –
 Valjon meddig lészek rabod?
Elmaradtam barátimtul,
 Minden jóakaróimtul,
 Szerelmes szép beszédektül,
 Távol estem mindezektül.
Szép dolog volt az szabadság, –
 Higyjed bizony nagy uraság,
 Kit nem kötelez az rabság
 Ott uralkodik vigasság.
Még anya szebbet náladnál
 Nem szült kedvemre magadnál,
 Bár csak nékem jó szót adnál –
 Megkeresnélek házadnál.
Meggyőzött engem szerelmed
 Rabjává tött te szépséged,
 Sőt valamig tartja kedved:
 Békódat rajtam röngöthetd.
Mondd meg szóval, vagy izend meg,
 Ne forrjon benned az méreg,
 Szép szerelmeddel enyhíts meg –
 Rajtam békódat tágíts(d) meg!
Mosolygó szép ajakidat
 Rózsa szinű szép orczádat
 Fordíts(d) hozzám, hadd csókoljam
 Gyenge piros két orczádat.
Mint az héja az csirkéket
 Körme közé szedi őket,
 Ugy tépi gyenge testeket
 És szaggatja ő szíveket:
Így szép szerelmed énnékem
 Körme közé veszi testem,
 Ugy tépi szaggatja szivem –
 Azt mondja, hogy nem szán engem.
Nincs ég alatt nagyobb jószág:
 Mint az igaz állandóság
 És tökélletes igazság –
 Ott uralkodik vigasság.
Mennyi csillag az kék égen,
 Mennyi fövény az tengerben,
 Mennyi hajszál az fejeden:
 Annyi jókkal áldjon Isten!
– Ezeket nem igen régen
 Szeretőm miatt versekben
 Kölleték irnom ez holdban96)
 Elgondolván szerelmemben.

* * *

Ezen becses költeményt, melynek utolsóelőtti versszaka különösen szép, a Mátray-codex őrizé meg a feledéstől.

T. K.

HOVÁ KÉSZÜLSZ…

– A XVII-ik századból. –

Hová készülsz szivem tűlem elbujdosni?
 Az idegen földen ki fog téged szánni?
 Hogyha megbetegszel: ki fog hozzád látni?
Most utramentedben méltó megkövetnem
 Egy ideig való bucsomat is vennem, –
 Miglen engem meglátsz: bús szivet viselnem.
Mi lehet szebb dolog világi életben:
 Mint két szép, egymáshoz igaz szeretetben –
 Hogyha találtatnak egyenlő mértékben.97)
Csorgodozó vizben járó kis halacska
 Halász álnokságát ki meg sem gondolja:
 Az mérget méz gyalánt98) elnyeli gyakorta.
Az szabad madárnak mindaddig sipolnak,
 Álnok madarászok hamis nyelvvel szólnak –
 Hogyha megfoghatják: rekesztik fogolynak.
Kijárni sem szabad, kalitkában tartják,
 Sugár szép szárnyait tőbül kiszaggatják,
 Kicsin szabadsága, – szoros helyen tartják.
Megfogott madárhoz életem hasonló;
 Napnak fényét látom, homályban boruló:
 Szép gyönyörüségem naponkint elmuló.
Mint megfáradott méh, ki mezőben leszáll
 Kedve szerént való virágra ha talál:
 Mézet szedvén, gyakran követi az halál.
Sokszor mézes buzát hintnek az galambnak
 S az alá lépvesszőt csalárdsággal raknak –
 Végre mellyeszteni vizet is forralják.
Sorsa s állapotja igy van már fejemnek
 Az ki szerelmében esém egy kegyesnek –
 Soha nem lesz vége érte gyötrölmimnek.
Sirván én szivemnek nevekedik gyásza
 Mert nem vigasztalja Vénus szép leánya;
 Elhagyatott, nincsen ki megvigasztalja.
Óh én szerencsétlen, elhagyatott, árva!
 Az ki szeretőmet nem láttam régulta –
 Kiért magam adom az szörnyű halálra.

* * *

Mátray-codex.

SIRALMAS VOLT NEKEM…

– A XVII-ik századból. –

Siralmas volt nekem
 Világra születnem,
 Hogy ezeket kell szenvednem
 Melyeket nem reméllettem.
Tigristéjjel talám
 Tartott volt föl anyám,
 Jaj ki volt az én mostohám:
 Bánatját ruházta reám!
Élek-é? nem tudom –
 Ha késik halálom;
 Óránként nőttön nő kinom,
 Jaj hová legyek, nem tudom!
Pusztaságban került
 Lölköm búban merült,
 Jó reménységemtül meghült…
 Óh anyám engem mire szült!
Halállal bajt vivnom,
 Világbul kimulnom
 Jobb volna, hogysem kinlódnom,
 Szokatlan dolgot tanúlnom!
Actéon mint jára
 Ebeit magára
 Nevelte volt halálára:
 Lőn ő neki nagy gondjára.
Nékem is irígyim
 Titkos ellenségim
 Mérget adának barátim,
 Kétszinű jóakaróim.
Ugyanis az jóért
 Éltemben sok bú ért;
 Holtomig szivemben jászért:99)
 Rosz világ reám mérget mért.
Siratom magamat
 Elmúlt napjaimat,
 Bizván Istenre gondomat –
 Eligazítja bajomat.
De csak a keserves
 Lelkemnek gyötrelmes,
 Hogy bujdosom mint Ulisses
 Ki sokat járt, és lett hires.
Óh napok napjai,
 Tengernek habjai,
 Életemnek végórái,
 Keserű szivemnek jaji.
Bánatim újulnak,
 Siralmim nem mulnak,
 Orczámrul könnyeim folynak –
 Engem az fák is siratnak.
Álljon Isten bosszút
 Azon ki nagy sok bút
 Énnékem szerzett háborút…
 Ő igye100) is még erre jut!
Jaj hát hogy születtem!
 Jaj lészen életem,
 Az kinek én nem vétettem:
 Jaj attul mit érdemlettem!
Igy siratá magát
 Elhagyván világát
 Ki naponként mondja jaját,
 Húron pöngeti nótáját.

* * *

E szép költemény megvan Szencseynél és a nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. I. és III. A kettőt összeegyeztetém. Horváth Ádám kézirati népdalgyűjteményében is (akadémiai kézirattár) fenn van belőle hangjegyelt nótájával együtt e töredék, bizonyítván, hogy még Horváth Ádám idejében is élt a nép ajkain:

„Siralmas volt nekem
 Világra születnem,
 Hogy ezeket kell szenvednem
 Mellyeket nem reménylettem.
Tigristejjel talám
 Tartott fel én anyám,
 Jaj ki volt az én mostohám
 Bánatját ruházta reám!
Sirjak-e? nem tudom
 Ha késik halálom;
 Óránként nőttön nő kinom
 Jaj hová legyek, nem tudom.
Igy kesergi magát
 Egy ifju, világát
 Elhagyván édes hazáját
 Ekképpen siratja magát.
Siratom magamat,
 Elmult napjaimat,
 Bizom Istenre gondomat –
 Eligazítja bajomat!“

* * *

Érdekesnek tartám ezt is ide igtatni.

T. K.

BÚBAN ÉN ÉLETEM…

– A XVII-ik századból. –

Búban én életem, siralomban habzik,
 Örömöm pálmája immár nem virágzik,
 Sokan én keserves életemet nézik –
 De ettől azoknak irigységek hízik.
Induljatok tehát keserves panaszim,
 Áradjatok bőven én könyhullatásim;
 Most zengedezzetek kemény jajgatásim,
 Fájdalommal méltó sok fohászkodásim.
Boldogtalan óra melyben e világra
 Születtettem ilyen nagy keserves búra;
 Nem fordul én sorsom a mint látom jóra –
 Sietnek irígyim mindenkor káromra.
A midőn rózsára fordítom szememet:
 Gondolkodásimban nem érzem szívemet;
 Veszesztem kedvemet, fogyasztom színemet
 Ebben mint tűkörben látom életemet.
Mert valamint rózsa nincsen tövis nélkül:
 Úgy az én szivem is nincsen bánat nélkül;
 Sok siralmim miatt piros orczám kékül, –
 Csak egyedül várok végórát Istentül.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. III.

IFJUSÁG VIRÁGÁT…

Ifjuság virágát
 Legény szabadságát
 Bánom hogy elhagytam
 Szabad életemet,
 Elhagytam víg kedvemet –
 Hogy megházasodtam.
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom,
 Hogy éltem siralom.
A míg legény voltam
 Becsületet ott kaptam
 Hol nem reménylettem,
 Főuri dámákkal
 Kegyes kisasszonyokkal
 Szerelmet cseréltem;
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom,
 Hogy éltem siralom.
Szabadon repültem,
 Fájdalmat nem érzettem
 Elbágyadt testemben,
 Ámbátor kerültem:
 De mégis beléestem
 Illyen mély veremben.
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom,
 Hogy éltem siralom.
Kedves társaimat
 Jószivű barátimat
 Érte megvetettem,
 Néki úgy kedveztem,
 Kedvére cselekedtem –
 Ámbár nem szerettem.
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom,
 Hogy éltem siralom.
Szomszédasszonyait
 Czimborás pajtásit
 Ellenem úgy bujtja
 Hogy lankadt testemből
 Pihegő mellemből
 Lelkemet kifojtsa…
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom,
 Hogy éltem siralom.
Hogyha megbetegszem
 S nyavalyám szenvedem:
 Semmit sem sajnálja;
 Drágán vett kertemet
 Sokban került rétemet
 Mások kaszálgatják.
 Jaj, fáj! mondhatom
 Mivel nem tagadhatom
 Hogy éltem siralom.
Nagy búmban mit tégyek?
 Jaj nekem, hova légyek?
 Mert van ily vendégem
 Basiliskus sárkány,
 Mint fakoptó harkány
 Ollyan feleségem.
 Sirban estem,
 Elevenen temettem
 Koporsóban éltem.
Feleségesülni
 Ki akarsz házasodni –
 Vigyázz, meg ne bánjad;
 Hidd el, hogy én velem
 Éjjel nappal szüntelen
 Csak azt hangicsálod:
 Sirban estem,
 Elevenen temettetem,
 Koporsóban éltem.

* * *

Egy 1780-ban nyomatott ponyvairodalmi füzetkéből. Alakjából s ódon szinezetéből itélve a XVII-ik század végéig felvág. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. I.)

ÁROKSZÁLLÁSÁNÁL…

(Czigányokról.)

Árokszállásánál volt a veszedelem –
 Ennek oka vala kopasz fejedelem
 Hajtott, hajtott, majd ráhajtott
 Mint oroszlán úgy ordított:
 Nem volt engedelem;
 Faraónak minden népe
 Mind a kanja, mind nőstényje –
 Mind szaladának.
 Futva rugaszkodik ama kormos fajta,
 Utánok egy szürkét f..gatott a vajda:
 Hord el fiam, hord a riszát!
 Ugord által Dunát, Tiszát!
 Rúgd a farmatringot,
 A veres nadrág fenekét,
 Meg ne fojtsd a f..got,
 A jó rozmaringot

* * *

E dal, mely a mult századi szétszórt ponyvairodalmi nyomtatványokban gyakran eléfordul: a Jászságban és Nagy-Kunságban ma is él nótájával egyben. Miféle czigányriasztásról szól? nem tudhatni. Pálóczi Horváth Ádám kézirati népdalgyűjteményében is fenn van belőle hangjegyezett dallamával együtt ennyi:

„Árokszállásánál volt egy veszedelem
 Melynek oka vala kopasz fejedelem;
 Hajtott, hajtott, haj, ráhajtott,
 Mint a sárkány ugy ordított –
 Nem volt engedelem!“

T. K.

MELY KESERVES…

Mely keserves dolog azzal élni
 Szives óhajtással fohászkodni –
 Kinek szive titkát nem tudhatni,
 És meghódulását sem várhatni.
Mint gerliczemadár az erdőben,
 Mint bús nyögő galamb az mezőben:
 Úgy vagyok e nyomorúlt életben –
 Óh egek szánjatok meg ügyemben!
Boldogtalan sors az is legénynek,
 Gonosz állapotja van az ilynek,
 Szive sír, szine fogy, fohászkodik,
 Mind éjjel, mind nappal csak bánkódik.
De megbányja még az is valóba:
 Hogy az én szivemhez ily mostoha;
 Hét tél, hét nyár után eszére jön –
 Mikor az ő esze éppen megjön.

* * *

Lásd e régi dalt saját gyűjteményemben, egy csonka ódon nyomtatvány-levélen.

T. K.

HOMÁLYBAN BORULTAK…

Homályban borúltak víg napjaim,
 Nincsen ki enyhítse fájdalmim,
 Véletlen elhagytak jó barátim,
 Egészlen lefolytak víg óráim;
 Melyekért is életemet megutálom –
 Szomorú voltomat hogyha elgondolom.
Öltözik előre végső gyászban
 Ki oly kint, melyet én, von magában;
 Áradjon, merüljön mély bánatban
 Ne várjon vigasztalást magában:
 Mert a bús sziv igen ritkán enyhíttetik –
 Sőtinkább nagy fájdalmakkal terheltetik.
E világ nem egyéb csalárdságnál,
 Hivságot mutató nyájasságnál,
 Hidd el, hogy próbáltam jobban másnál:
 Hogy világ változóbb a tavasznál.
 Jobb azért nékem mindenektől megválnom –
 Csendesen életem napjait számlálnom.
Óh nagy bánatoknak mély tengere –
 Miért hozál ily bút fejemre?!
 Nem voltam érdemes mindezekre,
 Hogy ily nagy veszélyt hoznál fejemre.
 Ezt nem másnak csak magamnak köszönhetem,
 Ifju lévén világomat nem élhetem!

* * *

E költemény ugy látszik igen régi, tán még a XVII-ik századból, vagy a mult század első negyedéből való. Létezik saját gyűjteményemben, egy régi nyomtatvány töredékén.

T. K.

SIRALMAS HATTYU…

– Simon-Tornya, 1700. –

Siralmas hattyu Neander partján
 Egyedül szegény jajgat, sétálván,
 Vagy észak felé szemét fordítván –
 Honnét bús szíve örömöt várván.
Titius kinját irják poéták:
 Pokolban szivét két sasok rágják
 Mindd éjjel-nappal tépik, szaggatják –
 Ha elfogy: ismét megnő, azt mondják.
Jaj, nem csudálom: hasonló sorsom,
 Titius kinját fejemen látom;
 Noha megszünik néha én kinom –
 Megújul ismét fekete gyászom.
Mert az én szivem az én rózsámtul,
 Mind éjjel-nappal kinzatik attul,
 Ki megmenthetne engem sok bútul:
 Mast az én szivem kinzatik attul.
Fejér tollaim megfeketülnek,
 Szemeim sirástul meg nem szünhetnek,
 De sőt mindaddig vérben förtőznek:
 Valamig tűled szót nem vehetnek.
Zokogásommal szemem áztatom:
 Mert szeretőmnek szavát nem hallom;
 Kin az szüzek is bánkódnak, látom –
 Mely miatt lészen szörnyü halálom.
Adjon az Isten sok jót azoknak
 Kik nyavályamat szánják mint rabnak;
 Essék meg szive szép asszonykámnak –
 Szánjon meg engem, tartson magának.
Mint kisded gyermek anyja tejétül
 Nehezen válik ő dajkájátul,
 Vagy penig atya ő magzatjátul,
 Oly nehéz válnom szép szeretőmtül.
Simon-Tornyában egy bús léleknek
 Irám ezeket; mert szerelmesnek
 Vallja ő magát mert nem szünhetnek
 Szemei sirástul, csak könyveznek.
Az ezer és hétszáz esztendőben
 Egy ifju ígyen síra szivében;
 Magát bánatnak adta lölkében –
 Néki örömöt adjon még Isten!

* * *

(Szencsey György dalkönyvéből.)

EREDJ, MENJ EL TŰLEM…

– 1702. –

Eredj, menj el tűlem kegyetlen Cupidó!
 Ne környékezz engem szivek szomoritó,
 Ki sok szép ifjaknak voltál csak bút hozó –
 Az én szivemben is tudom lennél forró.
Nem iszom, elhigyjed, zavaros söprődet,
 Kivetem fejembül aranyos fékedet,
 Mert végre megitatnád velem mérgedet –
 Megölnél miként sok szegény legényeket.
Szomorú mast nékem Vénusnak szerelme,
 Keserűre fordult szivemnek öröme,
 Noha ő szándékát nem vihette végre –
 Mégis nagy-sokaknak rám szól hamis nyelve.
Zászlód alá az kik iratták magokat:
 Sok keserüséggel illetted azokat,
 Mert reájok mérted te büdös borodat
 Melylyel részegitvén elvesztéd azokat.
Eleitül fogva voltál csak vérszopó,
 Te édes beszéded csak merő skorpió,
 Nem csalhat meg, higyjed óh te hamis biró,
 Nem hordozsz pórázon hitetlen poroszló!
Nem hágy el az Isten, elhiszem, engemet,
 Az irígyek ellen fölfogja igyemet,
 Verd meg Uram, kérlek én ellenségimet
 Az kik rágalmaznak ok nélkül engemet.
Csak tehozzád Uram, bizodalmam vagyon –
 Szent, erős jobb karod engem oltalmazzon,
 Ördög s világ ellen engem úgy megtartson:
 Se testi, se lölki irígyem ne ártson.
Sok gondolkozásban annyira jutottam:
 Sok búbánat miatt ugyan elfáradtam;
 Ejjeli álmomban azon gondolkoztam:
 Mellyik ország lészen énnekem eltartóm?
Ételem, italom merő méreg nékem,
 Könnyes szemmel eszem gyakorta ebédem;
 Keserü kenyerem, az az én életem –
 Édest keserüvel köll elegyíttenem.
Idegen országra el köll már bujdosnom:
 Mert ez helyben tovább nincs megmaradásom –
 Az holott adatik az én nyugovásom –
 Az irígyek miatt ne légyen ártásom.
Gondviselő atyám lesz nékem az Isten,
 Az hol járok-kelek uton és utfélen
 Megőriz engemet minden veszély ellen,
 Megnyugosztja lölköm tudom jövendőben!
Járok jászruhában már az bujdosásban,
 Holott keserűség mint ellenség ollyan,
 Soha nem lész részem talám vigasságban
 Az irígyek miatt való busultomban.
Örömömnek napja immár szomorúság,
 Vigasság elmulván reám száll sok aggság,
 Idegen országon éhség és szomjuság,
 Elindulok – arra viszen az boszuság.
Röjtökben lappangok mint az bagolymadár:
 Mert lölkömet furdalja bánat mint az ár;
 Talám még béfogad az idegen határ,
 Megnyugszom valahol – mint Halcion-madár.
Gyámoltalan fejem immár indulj utra,
 Soha ne térj többé vissza ez bánatra;
 Én mennyei Atyám viselj gondot arra:
 Irígyim jussanak ennél nagyobb búra!
Illyen mind ez világ fia átaljában,
 Az ki torkig merül az nagy álnokságban,
 Másra keni vétkét, gyors az vádolásban:
 Csak lehessen mentség az maga dolgában!
Isten, viselj gondot minden szegényekre –
 Énnékem is vigyázz az én életemre!
 Gyakran fohászkodom s tekéntek az égre,
 Onnand följül várok áldást mindenemre.
Régtül fogva Uram, én már csak busulok,
 Múta101) irígyektül háboruban vagyok,
 Mert ha egy kevéssé csöndességben vagyok:
 Megint föltámadnak ellenem az habok.
Tarts(d) meg én lölkömet, testemet épségben:
 Hogy sok inségemben ne essem kétségben;
 Bizhassam egyedül te Szent Fölségedben,
 Ne bizzam ez földi emberi erőkben.
Azt engedje nékem az áldott Ur Christus,
 Az mi bűneinkért szenvedett szép Jézus.
 Kérlek óh én lölköm az gonoszságtul fuss –
 Hogy halálad után kárhozatra ne juss!
Megcsöndesedett már szivem háborúja:
 Mert hiszem az Istent, az partra kihozza,
 Szivemet bánattul hogy megszabadítja,
 Szegény fejemet is végre megnyugosztja.
– Egy ifju szerezvén ez verseket öszve:
 Az kinek Istenben vala reménsége,
 Mert reá szól vala sok hamissak nyelve,
 De Isten megmenti: jóra fordul igye!
Nevemet fölirám ez versek fejében,
 Megtalálod, csak jól megnézzed rendében,
 Az egy ezer hétszáz és két esztendőben
 Nagy-Karácsony után harmadik innepben.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. A versfejekben ez áll: „Én Szencsei György irtam“; tehát maga a codex egybeirója szerzette; szép tanuságot tesz e költemény Szencsey szép lelkéről s jótékonyan ható Istenben való bizodalmáról; feltünő azonban benne a sok reminiscentia a codex több költeményéből, különösen a „Vigságnak töretik…“ (Lásd „Kuruczvilág“ czimü dalgyűjteményemet) és „Nem régenten vala…“ (Lásd a jelen kötetben 63. l.) kezdetüekből; a 16-ik stropha épen szóról szóra van átvéve ez utóbbiból. Látszik, hogy Szencsey ama verseket igen szorgalmasan áttanulmányozá, vagy egy némelyjét talán szintén ő irta, s csak maga magát ismételi.

T. K.