„CANTIO PETITORIA.“

VÉKONY CYPRUSFÁHOZ…

– A XVII-ik századból. –

Vékony cyprusfához hasonló víg szived,
Angyali orczával vetekedik képed –
Tehát én szivemet kérlek, miért sérted?

Nem volt-é érdemem, hogy hűségedben végy,
Vagy hogy szerelmemben kedves gyámolom légy,
Hogy már szemlátomást más kebelébe mégy?!

Ámbár használj véle, de lásd mit nyersz végre?
Ha sólyom volnál is, ne szállj bár kezemre:
Ha már szemlátomást jobb másnak személye!

Csak ne esmértelek volna: könnyebb volna,
Tudom kegyességed most így nem szaggatna,
Ezzel sem gondolnék, csak már ne kinozna.

Hasonló derekad sudárult cyprushoz,
Járásod közelít szép Vénus asszonyhoz –
Mind kétféle formád vonszon ő magához.

Alcinous kerte nem termett olly almát:
Mint mellyed közepén fojtogatsz két rózsát –
Meghalad ő mindent, fel nem éri gyémánt.

És domború volta mint kerék kis alma
Kitetszik gallérbul tejfejér-szin volta:
Mintha szököllenék – magát mutogatja.

Hiszem csuda-dolog hogy nőhet magátul
Talám eredetet vett az ur-gombátul
Az ki öntözéssel sáros földbül burul.

Nem árt kevés harmat ezt is ha érdekli –
Mert ugy nevelkedik ő gyenge gyökeri, –
Nem jó gorombául ez almához nyulni.

Körmös kezet utál, gyenge kézre vágyol,
Természeti kemény, ő soha nem lágyul –
Az hol nevelkedik, onnét ki nem vadul.

Te is ezzel raggatsz inkább szerelmedhez,
Ha én bánkódnám is bevisz az képedhez –
Kegyességgel ottan fordulok szivedhez.

Ha ez megszünnék is, mikint szádnak sipja
Szomoru szivemet melléje szólitja
Asszonyom, lám asszony almáját mutatja.

Erkölcsed szerelmes, nem vagy észszel szeles
Mint mások elméje félhavas, sötétes, –
Engemet hogy megszánsz: vagy érette kegyes.

Nó megadád magad, fogjad jobb kezemet
Hogy ugyan megvárod hozzád hűségemet –
Ugy adjon az Isten szerencsét mindenben!

BÚM ELFELEJTÉSÉRE…

– A XVII-ik századból. –

Búm elfelejtésére
Jóm közölgetésére,
Virágos fák
És violáknak nézésére,
Virágok szedésére
Kedvem betöltésére:
Indulék egy völgyen, kinn
Jövék sűrüre.

Leülék egy árnyékban
Hogy mulatnék, azonban
Esék szivem, fáradozott
Titkos dolgokban;
Valék nagy vigyázásban,
És nagy fohászkodásban,
Kitül merültek szemeim
Ottan álomban.
Hogy én ott szép csendesen

Aludnám nagy kedvesen:
Azonban hát egy kis ráró
Olly egyenesen
Röpül szörnyen sebesen,
Holott válék egyesen:
Látám alá hajtá magát
Engedelmesen.

Mondék: honnét jutottál –
Hogy így megfáradoztál?
Talám éh vagy, préda után
Sebesen juttál?
Mondd, itt miért állottál?
Hogy tovább nem szállottál
Mondd okát: álmomban miért
Háborítottál?

Monda: egy holló kerget
Ki régulta fenyeget
Félek rajta, hogyha elér –
Megis sérteget;
Engem, szegény fejemet
Már régulta fenyeget:
Okát nékem nem is mondja
Miért űzöget?

Mondék: ne félj, veszteg légy,
Utadra is nyugtot végy!
Másszor is ha kivántatik
Velem illy jót tégy!
Imhol versecském, fogd, így,
Kit éntűlem te elvégy,
Olvasgassad, utaidban
Valahova mégy!

Mellyen igen örül ő
Hozzám jó kedvet szinlő,
Verseimet olvasgatván
Rajta örülő:
Azonban szép áldással
És nagy fohászkodással
Egynehány szép csókadással
Tűlöm röpül ő.

EGÉSZSÉGGEL ÉN SZERELMEM…

– A XVII-ik századból. –

Egészséggel én szerelmem, lelkem, virágom!
Kit régulta óhajtalak édes Zsuzsánkám.
Én kedves rubintom,
Változó klárisom,
Rózsaszinü – ékes szavu
Én édes sólymom!

Kezet fogván – térdet hajtván, jer menjünk tánczban,
Szerelmessen beszélgessünk nagy nyájasságban;
Sőt nagy vigasságban
És nagy bátorságban
Titkonvaló szerelmünket
Tartsuk magunkban!

Ez világban míg én élek csak tiéd leszek,
Más szeretőm tekivüled soha nem leszen.
Én nagy szerelmemben
Csaknem szakadt lelkem
Száz darabra érted szivem, –
Végyed kedvedben!

JAJ KI KESERVESEN…

– A XVII-ik századból. –

Jaj, ki keservesen esik ez énnékem
Hogy gyönyörü szép szád nem beszélhet vélem,
Rózsaszinü szép orczádat elfordítád tűlem –
Kin megkeseredett én szomorú szivem.

Idegen énhozzám miért vagy édesem?
Noha bizony néked soha nem vétettem,
De másoknak boszujokra ne vess most meg engem,
Mert nincs semmi vétkem – jól tudod édesem!

Lám, hűséges voltam parancsolatidban,
Még csak egy órát is el nem hagytam abban;
Valamikor póstád érkezett házamban:
Sem nap, sem éj nem volt az elhalasztásban.

Liliom-lágyító gyenge kezeiddel
Szivemet újító ékes verseiddel
Jövel s vigasztald meg elbágyadt szivemet…
Mikor lágyítod meg hozzám te kedvedet?!

Boldog az az óra, mellyben te születtél,
Sokaknak javokra ez világra löttél, –
Némelyeknek pedig csak boszuságokra,
S nekem is szegénynek szörnyü halálomra.

Nem hiszem soha, még hogy az angyalok is
Szebben teremtettek légyenek azok is;
Nem győznek meg szépséggel még az Diánnák is,
Sem szép személyekben – sem szép termetekben.

Messze távozással idegen országra
Ritka vagy előttem mint hattyu-madárka;
Vajha kezemre szállanál szép karoly 86) módjára,
Piros ajakidat vetnéd ajakimra 87).

Soha nem lesz immár szivemnek nyugalma:
Valamíg az te szád számot nem csókolja,
Gyenge szép két karod vállamat nem nyomja –
Reád bizom aztán magamat nem másra.

Vagy hogy teljességgel akarod: ne éljek?
Vagy siralmas gyászszal ruhákat viseljek?
Mindennek szemek előtt, s előled elmenjek?…
Talám kedved telik másokban tenéked!?

Essék meg már szived ennyi panaszimra!
Mit haragszol szivem sokáig szolgádra?
Tudom, nem vagy ollyan mint fene bestia
Ki őmagát adja fiáért halálra.

Légyen azért bár ugy, az mint te akarod –
Miért hogy haragod most ellenem tartod;
Lássad mit cselekszel, temagad megbánod,
Rosszul cselekszel, – azt ha jól megvizsgálod.

Ha mind igy tész vélem: én valedicálok,
Az te küszöbödön soha bé nem hágok,
Teutánnad bizony többé én nem járok –
Mert látom, hogy néked heában órálok!

Hozzák az paripát, hadd induljak utra,
Elmegyek ez világ négy határaira,
Nem jövök tehozzád többé ennyi búra, –
Légy magadnak bátor 88), érjen szived búra.

– Ez néhány verseket mikoron rendelém:
Párduczbőrös grófnak magamat itélém,
Seregben tündöklő paripámra ülvén
Igy szólván magamban, ez szókat illetém.

ÓH KEDVES FILEMILÉCSKE…

– A XVII-ik századból. –

Óh kedves filemilécske,
Zengedező raj, méhecske,
Szépecske, fejér menyecske:
Szánd szivem – szintén ideje.

Ajánlom szolgálatomat,
Mindenben barátságomat,
Ha vészed en jóvoltomat –
Néked adom én magamat!

Jőjj be, hadd lássam személyed
Tenéked ékes termeted,
Csókoljam gyenge szemedet –
Mert meghalok majd éretted.

Kit ha élek, megszolgálok
Míg ez életben maradok
Szivemben majd békapcsollak,
Szivem, meg is csókolgatlak,

Ujjodban kedves, győrőmet,89)
Tekintsed én személyemet
És ne felejts el engemet –
Szivedben ird bé nevemet.

Kertemben felnőtt szép rózsám,
Mastan felnőtt virágszálom,
Zöldelő szép majoránnám –
Kerítsen Isten kezemhez!

Az Isten áldjon meg rózsám,
Éltedben édes asszonykám,
Sok jókkal áldjon madarkám –
Ékesen szóló szajkócskám.

Birj már ugy mint sajátodat,
Egyetlenegy virágodat,
Felnevelkedett rózsádat
És megfogott madarkádat.

Szolgálatomat ajánlom,
Mert én szeretlek virágom;
Bár rövidüljön világom:
Csak lenne veled vigságom!

Az Isten azt adta volna –
Reád sem találtam volna
Meg se ismertelek volna:
Most szivemnek könnyebb volna!

Mátray-codex. E csinos dal utolsó versszaka ma is él a nép ajkán. Jellemző, hogy a rythmus iránti érzék már a codexnek két századdal ezelőtt élt irójában annyi volt, hogy e versszak második sorában a „sem“-et m-mel, mig a harmadik sorban m nélkül irta. –

TENGEREKEN USZKÁLÓ…

– A XVII-ik századból. –

Tengereken uszkáló gályák
Gályaságokkal kik az tengert szörnyen hasítják
Hasítással gályájokat előbb-taszítják,
Taszítva, csendes partjokat várják.

Ezenközben szörnyü nyavalya
Nyavalyáimnak mert soha nem lehet száma,
Számasodik búbánatja, közel halála,
Halálának végóráját várja.

Nem reménli menekedését,
Menekedésének mert nem láthatja jelét,
Jeleivel mint biztassa kétséges életét –
Életének mert jól látja végét.

Gyakran nékem is igy vagyon dolgom,
Dolgaimban ez világon úgy tusakodom,
Tusakodván ez világot gyakran megunom:
Unás halálnak jele – jól tudom.

Ez igy lévén, kinaim nevelkednek,
Nevelkedvén, tetemim is ugyan reszketnek,
Reszketéssel halálomra szörnyen készülnek,
Készülvén elhült bennem az lélek.

Reménségem fonnyasztó bánat,
Bánat miatt bús szivem is ugyan elfáradt,
Fáradással siralmimon szintén elhervadt,
Hervat 90) miatt már csak alig szólhat.

Életemnek öröme elmult,
Örömemnek szép csillaga homályba fordult,
Fordulással ez világtul vett szegény bucsut –
Bucsuzván, halálnak utjára indult.

Zokogással mégis barátját
Barátjának mert ugy szánja szomoruságát
Szomoruságával mert igy siratja magát
Hogy nem hallhatja . . . . . . . .91)

Vég nélkül való keserves kin,
Kinok miatt tagaimban megszáradt az in,
Kinaim megháboríták, elmém nincs helyin, –
Jajgatok szintén halálnak völgyin.

Igy mulik el minden vigasság,
Vigassággal mert mindenkor harczol ez világ,
Ez világban jól tudjuk azt, nincs állandóság –
Állandóság, sem maradandóság.

Légyen bátor kevéssé kedves,
Kedvezésével de bizony sok búkat szerez,
Szerzésével elhigyjed, az hogy halált is nemez –
Nemzésének hálójában evez.

Azért én is mégyek utamra
Utaimat mert senki el nem halaszthatja,
Halasztásával ki engem megmaraszthatna:
Nincsen ez világon soha olly kedves rózsa.

Gyenge nyelvem már számban nem peng,
Pengésével citherája ékessen nem zeng –
Zengésével megholt testem noha csak itt ....92)
Mennyekben lelkem veled együtt zeng.

Mátray-codex. E versezet annyiban sajátságos, hogy az egyes sorok végszavai a következő sor elején, vagy ugyanazon, vagy más időalakban ismétlődnek, s egymásba lánczszemekként kapcsolódnak. Gyűjteményemben ily eset már egyszer fordult elő. (II k. 63 l.) A 11-ik versszak igen homályos és érthetetlen. A versfőkben ez áll: „Tenger ez világ.“

„A FÉRJFI ÉS AZ ASSZONY VERSENGENEK.“

– A XVII-ik század második feléből. –

Férfi: ‚Óh gonosz szerencse, hogy megjátszodtattál!
Friss állapotomtól rútul megfosztottál,
Midőn illy vén kofát a nyakamba csaptál –
Ifju örömömtől éppen elválasztál.

E miatt pénzemet mind eltékozlottam,
Drága ruháimat csapszékben béittam,
Azért feleséget vészek ugy gondoltam –
De szegény fejemet ezzel csak megcsaltam!

Jaj én szerencsétlen, be roszra találék!
Egy ágyuba-való durczos kofát vévék,
De ha asszonyvásár valaholott esnék:
E piszkos vén kofán mindjárt elébb adnék.

Nem tudom mit tégyek; jó lesz salétromnak,
Puskásoknak adnám, jó volna ágyunak,
A czigányoknak is jó volna surgyénak,
Egy pénzért eladnám – csak érte adnának!‘

Asszony: „Mit beszélsz rosz ember te most a pinczében?
Jobb volna, hogy rokkám most vennéd kezedben,
Avvagy a kontyomat tennéd a fejedben,
A nyerget hátadra vennéd fel mindenben.“

F. ‚Tolnát, Baronyát én ugy tetszik béjártam,
Horvát, rácz nyelveket Pécsen megtanultam,
Dunántul, Tiszántul gyakran megfordultam:
Illyen mord vén kofát soholsem találtam!‘

A. „Hazudsz beste-kura, eb-ellette fia!
. . . . . . . . . . . . . . ette kura,
Hórihorgas padláb, pohánkán nőtt nyalka –
Lám, olly mosdott a szád mint a szarka farka!“

F. ‚Nem hiszem, született volna olly magyarfi:
Urfi, Márfi, Nyálfi – akarmelly kurafi,
Ugy nézzen szememben bár nékem a Györfi:
Nem parancsol nékem sem Csáki, sem Pálfi!‘

A. „Czoki! szedtevette, eb hátán ülj szikra!
Egy fáról essél le, akadj a másikra!
Feketék tábora ragadjon Sarkadra –
Én meg nem siratlak, mondom bizonyomra.“

F. ‚Pokol fenekérül származott bestia
Megdühödt szeléndek, vérszopó Hárpia,
Óh te kegyetlen vad, átkozott fúria
Ki nem szánsz engemet igy megpiszkolnia.‘

A. „Eddig csak hallgattam rosz ember beszédét.
Nem türhetem tovább fenyegetődését;
Még ma kezeimmel megtépem fejedet,
Mint disznópásztornak kimérem helyedet.

Hallgass most gazember, hiszem egy vadalmát
Minden mesterséged nem ér egy polturát;
Nem érdemled te meg a zab-kenyér héját –
Nem vehetem néki soha semmi hasznát.

Ha szántani küldöm: árnyékon bordódzik;
Kapálni ha mégyen: ott csak ásítozik,
Estve ha hazajön: csak részegeskedik,
Mintegy fűzfa-jankó mellettem úgy fekszik.

Elrugom magamtól, az ágy alá vetem,
Avvagy kotyló tyukok között megrekesztem,
Szélvész-hozta fiát majd megkissebbítem –
Süvegét fejérül még ma letétetem.“

F. ‚Édes feleségem ne pirongass engem,
Csak emberek előtt add meg becsületem:
Ne mondják, hogy kontyért cseréltem süvegem –
Talám biróságom inkább elnyerhetem!‘

A. „Kutya rosz embere, hogy mérsz te beszélni?
Nem tudod-é, hogy majd meg foglak nyergelni?
Kontyom süvegedért el fogom cserélni:
A mit én akarok, azt fogod mivelni.“

F. ‚Egy asszony nem nyergel soha meg engemet,
Nem is adom kontyért könnyen süvegemet;
Hidd el, a pofádra vetem tenyeremet –
Azután nem tartasz kutyádnak engemet!‘

A. „Óh te enczen-benczen beste-kurafia!
Te mernél megütni?… akarnám látnia!…
A kopasz üstököd kezemben maradna –
Majd meg is tanitlak eb harminczadjára!“

F. ‚Édes feleségem ne piszkolj igy engem;
Bár soha ne légyen semmi becsületem:
Ha többszer ellened vétek feleségem,
Soha ne szenvedd el csillagom, énnékem!

A fejedben tégyed bodros süvegemet,
A te főkötőddel kötözzed fejemet,
Nem bánom hátamra ha teszed nyergedet –
Csak mostan az egyszer ne gyalázz engemet!‘

A. „Tedd le a süveget, nesze fogd a kontyom,
Azt sem érdemled meg a miképpen mondom
Hogy a kutya-fiktát uramnak nem hivom:
Mert a mult éjtszaka volt arról mély álmom.

Semmi haszon nincsen a sok hallgatásban;
Ha ki akar élni a szép szabadságban:
A rosz gazdán előbb-adjon 93) hamarjában –
Nyergelje meg urát, úgy élhet bátrabban.

Az illyen katuskán csak előbb kell adni,
Pad alá s ágy alá csak bé kell bujtatni,
Hogy asszonyt megbecsül: meg kell fogadtatni –
Látjátok, hogy immár nem is mér szóllani!“

F. ‚Átkozom az órát hogy megházasodtam!
Átkozom az éjjelt hogy asszonynyal háltam!
Óh hogy én azelőtt régen meg nem holtam!…
Illyen tüzrevalót én eddig nem láttam.

Urát megnyergeli egy részeges asszony?…
De majd megtanítom, minden rá vigyázzon!
Hiszem nagy gyalázat ez a férfiakon –
Feladok én e vén, megaggott fatuskón!

Farkas a bárányhúst miképpen szereti:
Úgy a rút vén kancza az ifjat kedvelli;
De ezt a vén kofát a lelkem gyülöli – –
Mindjárt a malomban viszem megőrölni!‘

A. „Lám mennyi pogácsát tenéked sütöttem,
Sok veres pénzemet te reád költöttem,
Mennyi inget, gatyát én tenéked szűttem:
Ne őrölj meg azért édes uram engem!

Ne, fogd a süveged, add ide a kontyom –
Csakhogy meg ne őrölj kedves szép galambom;
Ha többször ellened vétek már csillagom:
Megőrölni mindjárt vígy édes alakom!“

F. ‚De megőröllek én kur’asszony kofája –
Légy több asszonyoknak világos példája;
Minden a ki meglát, mondja meg a szája:
Hogy nyerged hátamat már többé nem nyomja!‘

A. „Békéljél meg kérlek édes uram velem!
Ne vigy a malomban szivem uram engem!
Soha is gráczia ne légyen énnekem –
Ha hátadra tenni akarom a nyergem.

Már én mindenekben tenéked engedek,
Mint édes uramat ezután becsüllek,
Soha is terólad semmi szót nem tészek:
Csak szegény fejemnek grácziát nyerhessek!“

F. ‚Ne szólj többet, mert csak boszúmat neveled!…
A malomban mostan ha őrölnek? nézzed,
A malomkő súlyát lássad mint emeled –
Ma megpróbáltatom annak terhét veled!‘

A. „Már tenéked többé soha nem instálok;
Az hajam megfogád: azért protestálok;
Eb ura légy többé, már tőled elválok –
Jerünk komámasszony, bosszút rajta állok!“

F. ‚Hidd el, még semmi ez, hátha majd elviszlek,
Malomban tégedet apróra őröllek;
Tudd meg, hogy tégedet a kő alá tészlek –
Soha feleségül magamhoz nem vészlek!‘

A. „A kő alá tészesz? Látd-e görcsös botot?…
Ha kapom, megverem majdon az hátadat
Ha ugyan szánton szánt nem hagyom magamat –
A mig emelhetem én gyenge karomat.“

F. ‚Kur’asszony kofája hogy mernél megütni,
Ennyi ember előtt reám botot vetni,
Illyen vén bocskornak hogy kell elszenvedni –
Hanem mintegy dögöt földre le kell verni.

Kedves jó uraim, kérlek halljátok meg
A tüskérevaló miként mocskolja meg
Minden dolgaimat; hadd magyarázzam meg
Sok csalárdságival urának hogy vett meg!

Mert nagy uri nemből való volt az atyám,
A mint beszéllenek: Oláh Geczi bátyám;
Sok csatán, sok harczon forgott öreg apám,
Sok küszöbön ki s bé lépett a nagyanyám.

Uri termetemet mutatja nagy fejem,
Sok régi füst fogta nagy nemeslevelem,
Pennára és kardra termett hosszú kezem,
Bagolymód vigyázó két fekete szemem.

Minap is Belgrádot a török megásta:
Azt a jó commendáns mihelyt meghallotta,
Úri termetemet magához hivatta –
A sok ellenséget kezem alá adta,

Jó vitézségemet én is megmutattam:
A sok ellenséget kötözve hajtottam,
Csakhamar testekről fejeket csapdoztam –
Imé e kofát is mint a földbe vágtam!‘

A. „Tudom édes uram millyen vitéz voltál,
Minap is féltedben . . . . . . . . .
Éjjel a mezőben egy baglyot hogy láttál:
Kecskemétről szinte Szegedig szaladtál.“

F. ‚Ne szólj többet, mert majd találsz olly kedvemben –
Részed lészen még ma a botnak végében:
Mit piszkolsz te engem nemes személyemben?…
Jobb tenéked velem lenned békességben!‘

A. „Nohát édes uram békéljél meg velem,
Ne vígy a malomban megőrölni engem;
Engedd meg mit eddig ellened vétettem,
Kedves társodnak tarts már ezután engem!“

F. ‚No, most megengedek, de többször ellenem
Ne véts, mert testedet malomban töretem!
A fejedben ne tedd soha is süvegem
Hanem mint uradnak add meg becsületem!‘

– Asszonyok ez illet titeket, tudjátok,
Uratoknak szavát hogy megfogadjátok,
Süveget a kontynál nagyobbnak tartsátok –
Mindenekben, a mint illik, uraljátok!

E költemény, melly egy mult századi, régi nyomtatványon saját gyüjteményemben létezik, úgy a nemz. múz. kézirattárában is párszor eléfordul: valószinüleg a XVII-ik század végéről való, mivel a benne szereplő férfi bátyja gyanánt emlegetett Oláh Geczi (l. a „vitézi énekek“ között) vagyis Oláh Gergely ezen időben élt, és a török ellen jó hadakozó vitéz szabadlegény vala. – A többször eléforduló kipontozott helyek közlését a közerkölcsiség érdeke tiltja.

NEM SZÓLOK ÉN…

(Cantlo ludicra.)

– A XVII-ik századból. –

Nem szólok én senkiről
Csak az asszony-népekről,
Magok viselésekről,
Irok természetekről.

Legelső lészen Anna –
A nevét véle hozta
Ha kérnél benne: adna,
Bizonynyal meg sem csalna.

Esmered-é Fruzinát?
Megütette az inát
Ne fogjad az hónalját
Hanem inkább az máját.

Margit asszony – deres ló –
Ritkán válik abbul jó!
Csecse, fara domború,
Azt mondják, hogy rosz dolgú.

Második lészen Ilona,
Kinek szép fejér az ina;
Fogják csecsét, nem bánja –
Még a mást is megállja.

Harmadik lészen Dorkó
Urával szemben morgó,
A kocsmát is gyakorló,
Ifjakat nem utáló.

Kata urát gyülöli,
Tanácsát nem kedveli,
A kontyát félre teszi –
A farát nem kimélli.

A Deákné vásznánál
Zsófi is nem jobb másnál:
Ha néki szépen szólnál –
Ő véle megalkhatnál.

Szég szavu Erzsók asszony
Az ki a végét megnyom,
Ne félj hogy eltaszítson –
Hanem magához vonszon.

Nymphák között Borbála
Az tapogatást állja,
Az legényt hozzá várja –
Testét tűle nem szánja.

Serényen forgó Magdó
Csak legyen őt kivánó
Nem lesz tűle tagadó –
Mert ő igen mosolygó.

Kemény beszédő Zsuska
Urát titkon megcsalja,
Szépen szólást megvárja,
Szeretőjét táplálja.

Judka sarkon forgódó
Cseléddel átkozódó
Mindenért morgolyódó –
Szeretőjét csókolódó.

Sárának szép a szava:
Lator belül az gyomra,
Mert urát hamissággal
Elhiteti, azt mondja.

Petrának hallám hirét:
Kivánja más személyét
Kiontani az vérét
Nem szánná – az deákért.

Rebekának az nyaka
Merő, az mint van tudva;
Velős konczot megvárja –
Mert igen éh az gyomra.

Az ifjakat gyakorta
Klára híjja hozzája:
Hogy néki akaratja
Meglenne kívánsága.

Mária alázatos,
Téteti, hogy aranyos:
De ő igen játékos –
Meghigyjed hogy kántoros!

Szépen lépő Piroska
Az tánczát megczifrázza,
Farát szépen mozgatja –
Magát ő kivántatja.

Ágota is azt mondja
Magát szivbül ajánlja,
Ha lészen benne módja:
Nem lesz tűle tagadva.

Dorottyát nem . . . . . . .
Mert hortyogását hallják:
Félnek, hogy véle kapják –
Őt szegényt szüzen hagyják.

– Ezeket mikor irám
Éhezém, szomjúhozám,
Asszonyokat, hogy láttam
Vigan lakának nálam.

Az ki ezeket irá:
Barátit jól tartotta
Szépen felruháztatta –
Utra úgy bocsátotta.

„CANTIO PETITORIA.“

VÁRJ MEG MADARAM…

VÉKONY CYPRUSFÁHOZ…

BÚM ELFELEJTÉSÉRE…

EGÉSZSÉGGEL ÉN SZERELMEM…

JAJ KI KESERVESEN…

ÓH KEDVES FILEMILÉCSKE…

TENGEREKEN USZKÁLÓ…

„A FÉRJFI ÉS AZ ASSZONY VERSENGENEK.“

NEM SZÓLOK ÉN…