MENYEKZŐBEN.

– A XVII-ik századból. –

Hallod-é pendíts(d) az lantot!
Hadd oszszam szépen az tánczot;
Leány fogd az aranylánczot –
Ne tégyen az köztünk gáncsot.

Szépítesd gazda az házat,
Hordass ki tányért és tálat,
Vitesd ki az hosszu asztalt,
Rendelj helyt, tánczot és tágast.

Az ki nem akar mulatni
Vagy pohár bort elköszönni
Idején mondjuk: menjen ki
Rendeljük más szállást neki.

Erre gazda jól is vigyázz
Ifjakat mikor tánczba látsz
Ollyankor vigan azt kiálts(d):
Hegedős! három most a táncz!

Tánczközben töltsed az bort is
Ne légyen panasz abból is,
Vigyázz az asszonyokat is
Ne hagyjad szomjan őket is.

Állj félre az ki bánkódol,
Itt bizony nem morgolódol!
Vagy igyál, vagy penig tánczolj –
Egyébkint köztünk nem lakol.

Vőlegény, megkéméljd magad
Az borral gyomrod ne bántsad
Tánczban lábod meg ne fáraszd,
Virradtig hogy meg ne unjad.

Lesz neked még más dolgod is
Munka köll higyjed ahhoz is;
Bement már a menyasszony is –
Menj utánna sirva te is.

És az elmédben forogjon:
Most rövid éjszaka vagyon;
Az álom rajtad ne fogjon:
Az párta kontytyá változzon!

A BOR, MAJD A VIZ DICSÉRETI.

– Töredék a XVII-ik század második feléből. –

Bachus.

„. . . . . nagy az én értékem,
. . . . . szőllőhegyek jószágim énnékem;

Nohát hiveimnek serege jőjj elő!
Az kiknek gégéje boromat lenyelő.

Miles. (Szegszárdy, hadnagy).

Én az mint látjátok vitéz ember vagyok:
Az hires kopányi lobonczok hadnagyjok;
Az bor dicséreti énnálom is nagyok –
Az kik ezt gyalázzák: meggorombult agyok.

Az hideg félsz miatt néha majd megfagyok,
Az röttögés miatt földre majd lerogyok,
Lölkömben, testemben majd csak el nem fogyok:
De csak igyam jól bort – félelmet elhagyok.

Első tekintettel ugy félek mint a nyúl
Hallván hogy ellenség hozzánk közel dul-fúl;
Már sok jó legény is halálbul majd kimúl –
Az pihegés miatt immár csak meg nem fúl.

Sok az g.....ában csaknem hányat rezet:
Mikor fülünkben csöng a török nevezet,
Mikor generális minket harczra vezet,
És majd ellenséggel szükség fognom kezet.

De ha kettőt-hármat borban jót köppentünk,48)
Ámbár egyelsőben igen megdöbbentünk:
De Bachus zsirjával hogyha gégét kentünk –
Ellenség köziben bátorsággal mentünk.

Egy két ital bortul az sziv leszen bátor,
Nem fél ha felvonva van sok török sátor,
Tudom cserben nem hagy majd engem a bátor –
Kinek lakodalom köll és nem hitván tor.

Musttul bátorodnak az félelmes szivek,
Hogy vetik sok nyilat bár ránk ott kézivek:
Sok törököt vágunk, kikkel laknak nyivek –
Az boritalt azért keressék az hivek!

Mi lehet szebb virtus, mint az szép bátorság?
Melylyel együtt járhat az szeléd jámborság;
De meg azt nem mondom, hogy jó az latorság,
Félelem peniglen merő azon kórság.

Méltó hát dicsérni illy nagy jónak okát;
Ki bort bőven iszik: ereszt kövér tokát,
Noha az ki iszsza az fölötte sokát:
Néha homlokukon ütik csákán fokát.

Kántor.

Az mint vitéz hadnagy Szegszárdy uram mond –
Egészen rá hagyom…

Csak alig dudolok hogyha borom nincsen
Mellyet én nem adnék semmi drága kincsen.

Az fazék üresen telesnél jobban kong:
Kántor ha jó borral megtelik jobban dong.
Fazekas ha herpent: jól forog az korong –
Ha így nincs, bár érje hátomat nagy dorong.

Poéta.

Igaz; kántor torka az bortul megzendül –
Úgy, hogy az hiveknek fülök is megcsendül;
Kántorral poéta szint’ egy huron pendül:
Tapsolnak mindketten mikor szőlő zsendül!

Bor nélkül elmének lassan futhat lova,
Olly tompa s ostoba, kemény mint a kova;
Hányjaveti magát széjjel ide s tova:
De mégsem csinálhat futó verset soha.

Minap egy patronus szegény voltom szánta:
Borral megitata – elmém azt nem bánta,
Mert a sok szép verset csak úgy szórta hánta:
Akkor én poémám ugrott, s nem volt sánta.

Ha penig hasamban töltök csak hóvizet:
Akkor a poézis nékem karcsún fizet,
Alig irok verset kilenczet vagy tizet –
Az is penig nem ad semmi kedves izet.

De ha borkát iszom: verset irni merek.
Mert bennem buzognak az versszerző erek.

Majd a papok beszélnek, s a bor dicséretére a Szent Irásból helyeket idéznek, péld. az

Mikor Christus rendelt új testámentomot
Szerzett végvacsorát, szent sákramentomot;
Ez dologban látunk illy fundamentomot:
Bor dicséretinek nagy argumentomot.

Ez borral, nem vizzel őket szolgáltatta
Bornak nemzetségét 49) ezzel tudnunk adta;
Illy nagy méltóságra az bort méltóztatta:
Az szent vacsorában szent eszköznek hagyta.

Majd a kánai menyegzőt, a viznek Krisztus által lett borrá változtatását hozta elő, mire mond a

Be okossan szóllál tudós bölcs próféta –
Nem hijában fejér szakállad mint kréta, stb.

Első pap.

Szintugy megérdemled az papi süveget
És az fejér lovat, s az boros üveget:
Mert most szád vanitást bizony nem csevegett!

Asszony.

Édes komámuram, míg én leány voltam:
Az bor szagátul is majd csak meg nem holtam;

De minekutánna aztán férjhez mentem:
Ez nagy irtózástul csak könnyen megmentem.

Addig kóstolgattam a bort lassan-lassan:
Megtanultam végre inni hatalmassan.

A boros üveget szintugy ápolgatom –
Mintegy kis gyermeket ölben hordozgatom.

Nemes ur. (Nobilis).

Megvalljuk jó asszony, jól szóltál nem rosszúl, –
Noha mint az hajad: elméd nem oly hosszú.

Én is szóllok egyet kedves jó feleim,
Nemes ember vagyok, mert grófok eleim,
Vagynak tömlöczeim, lánczaim, s kötelim,
Jus gladii-t hagytak rám nemes szüleim.

Uri voltom szerint uri asztalt tartok,
Oda eljöhettek…
De ha jól nem isztok: a nagy magas partok
Megütnek…

Bizony semmi volna a gazdag vacsora:
Hogyha az gazdának nem volna jó bora.

Vidám muzsikák is úgy nem pendülnének
Hegedű s czimbalom meg nem zöndülnének,
Fülek víg hang miatt meg nem csendülnének,
Tálak a táncz miatt meg nem rendülnének.

Hegedűs vonóját ha gyantával feni:
Semmi – ha csak borral torkát meg nem keni,
Jól iszik s a helyét ugyan megnyökkeni –
Nótáját jó kedvvel meg lehet érteni.

Nohát muzsikásim most is muzsikátok,
Pendüljön, mert már ma borral jól lakátok!

Vinczellér.

Mások háta megett sunyorgó zsellérnek
Talám szabad szólni szegény vinczellérnek!

Igy én is ha lehet majd a latban vetek,
Szóllok egyet-kettőt, valamit tehetek,
Bor dicséretében a meddig mehetek –
Mellynek gyalázója biz én sem lehetek.

Elmondja milly sok munkába, fáradságba kerül mig a szőllő megérik, s borrá lesz; elésorolja a szőllőtolvajok és seregélyek elleni fáradozásokat, s végzi:

Mindazt valamire nagy munkával jutunk
Méltó megböcsülni, mire néz ez utunk –
Nohát a pinczében légyen forráskutunk!

Neptunus.

Én vagyok Neptunus, vizeknek királya,
A nagy tengereket hatalmam megszállja:
Talám Bachus bennem mássát feltalálja!

Istenek egymással noha nem pörlődnek,
Egymásra fenéül nem köszörülődnek,
Mint az szilaj kosok ők nem türkölődnek,
Patvarbeszédekkel sem nem zörgölődnek…

Mindazáltal én is ha méltóságomat
Szépen declarálom hatalmasságomat:
Azzal megjelentem bölcs okosságomat.

Erre előszámlálja a tengereket s folyóvizeket a melyeken ő az úr, s ajánlja a szólottaknak, hogy vallják be a viznek jóságát és hasznosságát is. – Az idősb pap válaszol beszédére, s megadván a viznek is a magáét, a Szent Irásból is idézget szavai támogatására. Dicséri a vizet a philosoph is, mert ugymond: ha a föllegek vizet nem adnának, hát bor sem teremne. A kereskedő dicséri a vizeket mint a közlekedés csatornáit, az orvos a fürdés általi gyógyerejöket, sőt a poéta is megszóllal: Nekem is fejemet ha bor megbódítja:
Versem nem jobbítja…

Majdnem rendre mind megszóllalnak újra, s dicsérik a vizet is, és a tulságos boritalt gyalázzák: A tobzódók ollyak mint rút hitvány vázok,
Szinek: mint korsónak sárga, kormos mázok;
Hirtelen bémennek mélyére a sirnak –
De nagyobb az a mit a szent könyvek irnak…
s itt a következő – mint látszik utolsó – levél ki levén szakadva: a költeménynek vége. Az első levél is ki van szakadva, s a következő szintén roncsolt lapon a versek – gyanithatólag Bachus szavai – azon csonkán kezdődnek, mint a vers elején irám. Általában az egész kézirat igen gyarló állapotban van, és fölötte nehéz olvasatú; alig volt valaha nehezebb olvasatú kézirat kezemben a XVII-ik századból, kivéve Bethlen Gáborét. Meg kell jegyeznem, hogy a jelen költemény terjedelmes, és én csak az érdekesebb részeket szemeltem ki, az összefüggést a hol kell, jegyzetek által eszközölvén, a mint az olvasó láthatja. Ily módon mégis fogalmat nyerünk az egészről, a melynek csak hasznára válik az, hogy igen-igen gyenge, sőt ma már majdnem teljesen értéktelen részei elhagyattak. Létezik az eredeti kézirat a nemzeti múzeum kézirattárában, hung. oct. 39. Időkorát azért teszem a XVII-ik század második felébe, mert a „labancz“ szó 1672-ben vagy 73-ban keletkezett.

RÉGI FELKÖSZÖNTÉS.

– A XVII-ik századból. –

„A régi magyaroknak bortköszöntő szólások ily szavakkal végződött:“

Vivat sincera sincerorum sinceritas!

Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz!
A ki minket hátunk megett, nem szemben gyaláz.
Ollybá tartom rosz embernek reámszólását:
Mint szeméten gubás ebnek az ugatását.
Hadd koptassák a nyelveket haszontalanúl:
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!
Ökör iszik kelve, ember barátságért.
Jó bor e’ gazda
Jó szőlő hozta,
Az Ur Isten áldja meg
A ki ezt kapálta,
A ki ezt hozatta,
A ki ezt megiszsza.
Iszsza már! Iszsza már!
Kend isz-szamár!
Ez a pohár bujdosik –
Illyen a barátság!
Kézrül kézre adatik –
Illyen a barátság!
Nossza pajtás tölts innom –
Illyen a barátság!
Feljebb töltsed poharom –
Illyen a barátság!
Illyen, illyen, illyen az, illyen az barátság!
Egyet tojik a fürjecske – rirom, rárom, rárom!
Retye-rutya, szénám renden, rendem, rendem, rárom!
Sárga rigó – tarka turó – rezes kalapácsot,
Bükkfa-nadrág, tüdős hurka, mámoros kovácsot.
Komámasszony félre csapta paszamántos kontyát
Czigányasszony ölbe hordja visító porontyát.
Förödjünk meg komámasszony elég nagy a kádja,
Hagyma, répa, répa retek légyen kamarába!
Jaj be bolond ének, pajtás, se füle se farka!
Száz esztendős kanverébnek – száz esztendős kanverébnek
Hátul van a farka, hátul van a farka.
Veszszen el a világ, maradjon a szőlő:
Mely kapálás nélkül légyen mindíg termő;
Torkainkat nedvesítse
Az elménket ékesítse,
Hajts! hajts! hajts! egy itallal fel is hajts!
Nossza pajtás: te is hajts! –
Vagyon egy főváros, melynek neve Buda,
Buda mellett egy víz, melynek neve Duna,
A Dunában egy hal, melynek neve harcsa:
Egymás-szeretőket az Ur Isten tartsa!
Éljenek azok
A kik igazok!
A kik nem igazok:
Légyenek gazok!
Adjon Isten minden jót!
Tele légyen mind a pincze, mind a bót;
Ne légyen a ruhánkon semminémü fót,
Szolgáljon a magyarnak oláh és a tót!
Adjon Isten minden jót!
Bort, pecsenyét, olcsó sót,
A lengyelnek sok borsót –
A németnek koporsót!
Adjon Isten egészséget,
Magyarok közt egyességet
Bort, pecsenyét, békességet –
Szép, jó feleséget!

(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. LXII.) Régi nyomtatvány. Több verse azonos a 130-ik lapon következő „Sokan szólnak…“ XVII-ik századbeli énekével.

FURCSA UTRAVALÓ.

– A XVII-ik századból. –

„A ki kapufátul vett bucsút, annak ezt kivánták régi eleink:

Záporesső vezesse
A forgószél kergesse;
Minden lova rúgjon fel,
A rúd szege hulljon el,
Repedjen a gyeplő-szí –
Pinczetokja folyjon ki!“

SOKAN SZÓLNAK…

– A XVII-ik századból. –

Sokan szólnak mast én reám nagy-ártatlanúl! –
Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl,
Rám támadtak az irígyek, gyaláznak rutúl…
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!

Nem jó magát az embernek hamar elhinni,
Jó-szerencsés állapotban fölfuvalkodni;
Sokan szoktak efféléért szégyent vallani –
Az Isten is illyeneket megszok alázni.

Kurv’ az anyja rosz embernek, egy szó ugy mint száz,
Az ki engem hátom mögül, nem szemben gyaláz;
Az rosz ember eb módjára ugatással rág –
Kedve ellen őt kövesse szomorodott gyász.

Noha mastan kis hajócskám szélvész közt haboz,
Irigy nyelvek habjaitul gyakran akadoz,
Evezőm is én kezemben romlik s hasadoz:
Hiszem Istent, nem sokára az partra kihoz!

Nem gondolok rosz embernek rám szólásával –
Mint egy hitvány gubás ebnek ugatásával,
Nem illik már többet szólnom, megéri azzal –
Nem illik már többet szólnom, megéri azzal.

Nem árt nékem az irigynek reám szólása:
Mert van nékem vigasztalóm, szándékom tudja,
Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha –
Hiszem Istent, előtt veszem, nem űz el soha.

Félti magát én rám szóló gonosz irigyem,
Rosz emberré nem akarná ő magát tenni:
De mast immár csak ruháját annak viseli –
De mast immár csak ruháját annak viseli.

Zörgölődő s morgolódó gonosz irigyim
Mit használtok ti mast azzal gonosz emberim?
Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim!
Irigy nyelvek ne öljétek azzal örömim!

Mint vargának cseres kádban ő tipródása:
Igy tinéktek én rám való gerjedt haragja,
Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája –
Gubás ebnek borzas szőri, rám tátva szája.

Kigyómódra küvet fújnak gyakran ellenem.
Ritkán esik ezek miatt jóizü étkem;
Hálót hánytak: de mégeddig mind elkerültem:
Boszújokra továbbra is megtart Istenem!

Jaj mely könnyü az ártatlant nyelvvel megölni –
Mint az sasnak az galambot könnyü leütni:
De jövendőben ezekrül számot köll adni,
De jövendőben ezekrül számot köll adni.

Elhagyattam mindenektül, vagyok mint árva,
Az kitül jót várhatnék is – hozzám mustoha,
Noha mastan szegény fejem mindennek szitka:
De bizonynyal nagy sokaknak lészek én példa!

Volna bizony mit szólanom, de hadd járjon már,
Türelemmel szegény fejem többet remél s vár;
Noha mast van irígy miatt kertemben sok kár:
De megzöldül még én fám is tavaszszal immár!

Elég nektek immár eddig mindez például –
Ha vészitek intésemet példaadásul,
Ezek után adom magam tinéktek társul,
Ezek után adom magam tinéktek társul.

Még errül is majd beszélek, ha nem értétek,
Akaratom és szándékom észben vegyétek;
De utóbban beszédembül jobban értitek –
De utóbban beszédembül jobban értitek.

Sok kiáltás – ebugatás égbe nem hallik:
Mint az nyulnak ő futása messzi nem hallik:
Rosz embernek hire neve nem nevelkedik –
Rosz embernek hire neve nem nevelkedik.

Ám lássátok ti dolgotok ha viselitek:
Rosz embernek hirét nevét rátok veszitek,
Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek –
Holtig abban mindvégiglen már ti éljetek.

Csak az légyen jóakaróm az kit kivánok,
Holtig való szolgálatom néki ajánlom –
Istenemnek nagy jóvoltát sokképen látom:
Rosz embernek hogy kedvezzek meg sem gondolom.

Már el is jün az az idő, elhozza Isten:
Kiben nékem jó szerencsém meglátja minden,
Ellenségem megszégyenül, kárt vall sokképen –
Engem penig boszújokra nyertessé tészen!

Szencsey György dalkönyvéből; vesd össze a következő dallal, melyet a XVIII-ik században ezen versből compiláltak és variáltak.

SOKAN SZÓLNAK…

– A XVII-ik s XVIII-ik századból. –

Sokan szólnak most énreám nagy ártatlanúl:
Hadd koptassák ő nyelveket haszontalanúl!
Kurv’ az anyja rosz embernek! egy szó úgy mint száz
A ki engem hátam megett, nem szemben gyaláz!

Nehéz ugyan ártatlanul rágalmaztatni,
Kivált egy giz-gaz embertől megpiszkoltatni;
De a finom jó aranyat rozsda nem fogja –
Jámborságom irígyimnek száját bedugja.

A skorpió a kit megmar maga gyógyítja:
Rosz ember is még szándékját jóra fordítja;
Mint pók mérget – a méh mézet szed egy virágról:
Úgy rosz roszról, de jó jóról itél igazról.

Példát vészen a’ magáról a ki mást megszól:
Mert a gizgaz másokat is csak gaznak gondol.
Általuszta már a Dunát el nem merűle –
Rágalmazás habjai közt partra kiére.

Igaz ugyan ki szeretőt akar tartani
Kell annak is rágalmazást sokat szenvedni;
De mit hajtok egy rosz ember csaholására?
Épen annyit mint rosz ebnek ugatására!

Hadd szapuljanak, szóljanak, – szájokban nyelvek!
Mint gizgazok még valaha ők is bételnek.
Hadd szóljanak, szapuljanak haszontalanúl:
Engem sem hágy én Istenem gyámoltalanúl!

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. több füzetkében, péld. XXIII. Szencseyből variálva.

MEGJELENTEM PANASZOMAT…

– A XVII-ik századból. –

Megjelentem panaszomat
Előszámlálom boszumat,
Értsed méltó haragomat –
Igy kezdem el szavaimat:

Nem hittem volt ezt felőlled
Hogy álnokság légyen benned,
Szivemet igy keserítsed
Hűségemért ezt miveljed.

Mikor ismeretlen voltam,
Veled még sokat nem szóltam,
Éretted nem óhajtoztam:
Éjjel nappal megnyughattam…

Akkor köll vala így tenned,
Velem soha nem beszélned,
Szép szavadat kéméllened,
Szemeddel reám sem nézned.

Csalárdsággal megkötözél
Szerelmed rabjává tevél,
Mutatád mintha szeretnél
Engem inkább mindeneknél.

Békességben lehetsz tőlem!
Szerezhetsz mást én felőlem!
Noha ugyan fáj az szivem,
Hogy igy járjak mert nem hittem.

Fogadásodnak nem állál
Tűlem hamar elpártolál
Igen könnyen máshoz hajlál –
Engem penig megutálál.

Tűled ezt érdemlettem-e?
Igy elvetni nem szánál-e?
Avvagy az szived nem fáj-e?
Könynyel szemed nem fordúl-e?

No hadd járjék, nincs mit tegyek,
Megvettetett bár én legyek,
Mint az árva keseregjek:
Vége lesz valaha ennek!

Megbocsáss eddig-valórul:
Nem busítlak már ezentul,
Nem szeretlek: ne félj attul –
Megnyughatsz már tagaimtul!

Légy egészségben viola
Kit szájam gyakran csókola;
Nem átkozlak szivem, soha:
Csak óhajtlak 50) mintegy árva.

Jóvoltodért jót kivánok:
De boszúért boszut állok,
Ha abban módot találok –
Érdemed szerént szolgálok.

Istenhozzád! Bucsut vészek
Többet véled nem beszélek;
Talám könnyebb lesz szivemnek
Ha szemeid rám nem néznek!

Te lész oka penig ennek,
Ne tulajdonítsd senkinek;
Ne tarts engemet vétkesnek –
Immár ajánllak Istennek.

E mind tartalmilag, mind alakilag gyönyörű költemény Szencsey dalkönyvéből való. Belőle Udvarhelyszéken 8 versszak még ma is él, de összezilálva. (L. Kriza: Vadrózsák, székely népköltési gyüjtemény. I k. 44. l.)

KI-KI AZ MIT SZERET…

– A XVII-ik századból. –

Ki-ki az mit szeret, kedves az annál –
Kedvesb ő mégannyi-nyomó aranynál,
Mert minden öröme, kedve abban áll:
Víg mikor vele van: mord mikor elvál.

Böcsülettel való egymásszeretés,
Senkit meg nem sértő tréfa, nevetés,
Barátságban álló hivság-követés…
Ki mondhat rám átkot, szememre-vetést?!

Ki az bün nélkül van: vessen rám követ;
Éva almájábul valaki evett
Apró vétek nélkül senkisem lehet –
De nem érdemli meg az dühös nevet.

Talál az irigység – nem kétlem – okot:
Még az napfényben is keres ő mocskot;
Az sok hamis nyelvre ki vet lakatot?
Ugatni tartják az komondorokot!

Többire 51) mind olyan: szemben jó veled
Azt tudnád, majd söpri leülő helyed,
Mihelyt megemészti darab kenyered:
Azonnal mocskolja ártatlan fejed.

Fölhörpenti nálad gyakran az levet:
Akkor hizelkedik, fújja az követ,
Mást gyaláz, azt mondja, hogy nem hágy téged –
Hazud, mert irigyli jó szerencsédet!

Éljenek mind azok az kik igazok,
Piruljanak az sok irigy hazugok;
El ne felejtsenek minket amazok,
Kiket mi szeretünk: minket is azok.

Megvan Szencseynél, s egy 1752-ki vásári nyomtatványon. (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXV.)

ÓH HITETŐ ÁLNOKSZIVÜ…

– A XVII-ik századból. –

Óh hitető álnokszivü Diánna!
Édesdeden beszélgető Heléna!
Vidám szivet szomorító szép nympha,
Vidám szivet szomorító szép nympha!

Nám ollyanok vagytok mint az tengerben
Syrenesek, mikoron az örvényben
Zöngedezvén énekölnek édesden,
Zöngedezvén énekölnek édesden.

Az tengeren evezőket szavokkal
Ó magokhoz hitegetik azonnal, –
Fizetni köll szegényeknek halállal,
Fizetni köll szegényeknek halállal.

Szökdécselő madarakat az tőrben
Az madarász el-békerít csak könnyen:
Énekölvén, zöngedezvén édesden,
Énekölvén, zöngedezvén édesden.

Énekölnek, zöngedeznek gyakorta
Az szép szüzek az ifjaknak károkra,
Igyekeznek szegényeknek bújokra,
Igyekeznek szegényeknek bújokra.

Te vagy, te vagy, ne titkoljad nevedet
Ki faggatod, búval ölöd szivemet, –
Meg nem szánod én keserves igyemet,
Meg nem szánod én keserves igyemet

Valjon kérlek mit vétettem ellened
Hogy éntűlem ily hirtelen szerelmed
Megtagadtad, és megvontad víg kedved,
Megtagadtad, és megvontad víg kedved?!

Tudod szivem, hogy tégedet egyedül
Szerettelek mindenkoron szivembül:
De nem tudom mint esém ki kedvedbül,
De nem tudom mint esém ki kedvedbül!

Ám légyen úgy, ha megvetél engemet:
De mégis csak szeretlek én tégedet,
Bús szivembül ki nem törlöm nevedet,
Bús szivembül ki nem törlöm nevedet.

Tudod azt is, hogy éretted fejemet
Gyakran vetém nagy próbára éltemet:
Ime mégis árvául hagysz engemet,
Ime mégis árvául hagysz engemet!

Hogyha látnád szivem, az én szivemet:
Mely iszonyún szeret s óhajt tégedet –
Nem engednéd kesergeni így őtet,
Nem engednéd kesergeni így őtet.

Hogyha szintén messzi földre bujdosom:
Szép nevedet mégis velem hozdozom, –
Rózsaszinü szép orczádat sajnálom,
Rózsaszinü szép orczádat sajnálom.

Már elmegyek, többet veled nem szólok,
Sirván járok, mikor rólad gondolok, –
Szerelmedért higyjed, én meghervadok,
Szerelmedért higyjed, én meghervadok!

Istenhozzád! már megbocsáss édesem
Teellened ha valaha vétettem!
Szerelmednek vagy kedvére nem jártam,
Szerelmednek vagy kedvére nem jártam!

Nem láthatom immár többé szinedet:
Azért köllött megkövetnem tégedet –
Kérlek szivem, emlegess meg engemet,
Kérlek szivem, emlegess meg engemet!

Szerelmemtül hogy keserven bucsuzám:
Szomorodott és bús szivvel ezt irám,
Nagy bánatnak árva fejem bocsátám,
Nagy bánatnak árva fejem bocsátám.

E mély érzelemmel, valódi költői érrel, s gyönyörü rythmusban irt bucsudal Szencsey György dalkönyvében létezik.

ÓH MELY ÁLLHATATLAN…

(„Cantio de amore.“)

– A XVII-ik századból. –

Óh melly állhatatlan világnak öröme!
Változás alatt van röjtve szöröncséje;
Rajtam is fordula szerencse kereke,
Mely szokott simának lenni ő tengölye.

Kérlek azért téged csillagomnak fénye:
Szomorú szivemnek ne légy ő gyötrője,
De szivem árjának légy csöndesítője –
Mert bánatimnak már megvidult tengere.

Reménségem-kivül ugyan megutálál,
Melylyel én szivemnek szomorú hirt adál:
De ugy látom, megént kedvedbe fogadál –
Adja Isten, velem együtt hogy lakhassál!

Bárcsak két szememmel mastan láthatnálak,
Nyelvemmel tégedet megszólíthatnálak,
Két kezemmel gyakran tapogathatnálak:
Kedves beszédemre nymphák hajlanának!

Sok ideje immár hogy utánad járatsz,
Mi lehet az oka, hogy választot 52) nem adsz?
Talám csak szivemnek biztatást mutogatsz –
Keserüségr’ okot lölkömnek kivel adsz.

Sokszor jutnak nékem eszemben csókjaid:
Mikoron függöttek vállamon karjaid,
Orczámon, vállamon voltanak ajakid –
Gyakran hunyorgattak kökén két szemeid.

Kláris: gyönge ajkad, néked gyöngy az állad,
Rúzsához hasonló az te szép járásod,
Hattyuhoz illendő az te ruházatod,
Gyöngygyel vetekedik az te ábrázatod.

Bár csak éjjel hagynál már nekem nyugodnom;
Ha nappal éretted nyughatatlankodom:
Éjjel azonképpen veled álmadozom,
És nyughatatlanul én ágyomban nyugszom.

Vénusnak kertjében nyőtt fejér rúzsácskám:
Ne vess el előled én szerelmes rúzsám!
Piros hajnalkorban szóló galambocskám
Szánd meg már kinomat édes virágocskám!

Orczád mint szép rúzsa szivemet sajnálá,
Tekéntetes 53) sólyom ki engemet vonsza,
Szivemet szivedhez öszve is kapcsolja –
Fekete két szemü gyönyörü szép rúzsa!

Rám fordítsad az te hű kegyességedet,
Világosíts(d) rajtam ragyogó szemedet,
És megoltsad bennem égő szerelmemet –
Csókkal pöcsétöljed szivedhez szivemet!

Soha gyöngeséged téged el ne hagyjon,
Az Isten tégedet minden jókkal lásson,
Engemet is az te kedvedben megtartson –
Szomorú hir téged soha ne aggaszszon.