MEGMONDÁM TŰZÉGETTE…

– 1692. –

Megmondám, tüzégette,
Hogy meg ne házasodjál:
Mert egy szem buzád sincsen –
A mellett pénzed sincsen.

– Hadd járjon édes néném!
Eltart az én Istenem!
Vadkörtvélyt is aszaljunk:
Ugyan mégse koplaljunk.

Noha nincsen Rácz bátyám:
De vagyon kukoriczám
Eltartom magam azzal
Szépen, másodmagammal.

Ha elmegy az aratás:
Télben érik az csipke
Kimenjünk az mezőre,
Szedjünk mi szükségünkre.

Vadalmát, körtvélyt szedjünk, –
Sárga-tököt szerezzünk,
Pénzen ilyet ne vegyünk:
Ugyancsak is megegyünk.

Gelegonyát is bőven,
Kökény s magyaró lészen,
Kukoriczát is pénzen
Még más is tűlünk vészen.

Ha az télben belépünk
Másoknak gyapjat tépünk,
Hejában ne deleljünk –
Ugyancsak kiteleljünk.

Hej dudoljunk, dudoljunk!
Vadkörtvélyt is aszaljunk;
Abbul fonalat fonjunk, –
Nyakunkba ruhát vonjunk.

Ha megzöldül az haraszt:
Ümögben jár az paraszt,
Mikor mivel kapálást –
Akkor nem köll az palást.

Aztán Szen-György nap táján
Jutunk fogyatkozásban:
Kimenjünk az sóskára –
Meghizunk nem sokára.

Ha eljön az aratás:
Én is dolgozom mint más,
Itthon marad az padlás –
Bizonyság lész az Balázs.

De ki nyárban nem keres:
Télben az hasa üres,
Még az kenyér is kedves
Noha nincs gyakran leves.

Nám Bencze bátyádnak is
Nem volt még csak rozsa is:
Megházasodott mégis –
Nem szégyen hát nékem is!

– Ugyde Bencze bátyádnak
Frissebb társa volt annak;
Nem mordul az orsónak –
Télben is pénzt találnak.

Ne nézz Bencze bátyádra,
Ne légyen gondod arra;
Talála ő társára –
Mint az tót az kására.

Mikor ő hasa jól lakik:
Akkor az tied nem telik,
Üresen morgolódik –
Étekrül gondolkodik.

– Ne pirongass jó néném!
Más volnál: nem szenvedném;
De méltán megbüntetném,
Házambul is kiverném.

Majd kinyilik az idő
Én sem lészek heverő,
De méltán dologtevő –
Mindenre gondviselő.

Ez verseket hogy irám
Kilenczven kettőrül szólván,
Költenek Nyitra táján
Egy plebánus konyháján.

HALLOD-E IFJU…

– A XVII-ik századból. –

Hallod-e ifju, jőjj te egy szómra
Nem mondok gonoszt, sőt intlek jóra,
Nem sokat tészen egy fertály óra –
Nem sokat tészen egy fertály óra.

Tudod-e mastan elődben jöttem?
Avvagy nem veszed azt is eszedben
Hogy ma napestig fáradtam ebben –
Hogy ma napestig fáradtam ebben.

Nagy siralmasan téged kereslek,
Minden utakon téged lestelek,
Igen akarom hogy föllöltelek –
Igen akarom hogy föllöltelek!

Mondjátok mastan nagy hamissággal
Bétöltöm minden fogadásimat,
Megadom minden adósságimat –
Megadom minden adósságimat.

Szép nyoszolyámat is megvetettem,
Selyem paplanynyal béteritettem,
Szép szőnyegekkel béfödöztettem –
Szép szőnyegekkel béfödöztettem.

Mast jőjj el vélem, arra fekügyünk,
Ketten, kedvesen szerelmeskedjünk
Szép játékokkal megelégedjünk –
Szép játékokkal megelégedjünk.

Nincs uram itthonn, elment nagymessze,
Tudom mikor lesz hazajövése,
Csak tegnap ment el, nem köll félnie,
Csak tegnap ment el, nem köll félnie.

Utraváló pénzt is eleget vitt,
Aranynyal tölté meg az erszényit; –
Mast legyünk vígan, elvitte az kint,
Mast legyünk vígan, elvitte az kint.

Kezedben vagyok, szabad légy velem,
Te se kémélljed magad éntűlem,
Járulj közelebb, ölelj meg szivem –
Járulj közelebb, ölelj meg szivem!

Ifjuságodat ne tölts(d) hejában,
Mert mast vagy virág szép illatjában,
Fáj az te szived kivánságában –
Fáj az te szived kivánságában.

Hiszem nem lehet ördög az ember,
Kinek ura van oly asszonyember:
Hogy meg ne unja ha itthonn hever –
Hogy meg ne unja ha itthonn hever!

Sem testemnek sem lölkömnek nem köll,
Csak téged lölköm óhajtlak szivvel –
Soha tetűled nem is állok el –
Soha tetűled nem is állok el.

Kérlek, te engem hogy meg ne útálj,
Mig uram megjön: addig nálom hálj,
Együtt légy vélem, tűlem el ne válj –
Együtt légy vélem, tűlem el ne válj.

De csak veszne el az kurafia
Másszor lennék én akkor világra –39)
Óh hogy meg nem tud rólam halnia –
Óh hogy meg nem tud rólam halnia!

Majd reám vészem kamuka-szoknyám,
Lábomban vonszom karmazsin-csizmám,
Ékesen járok, nézz bár én reám –
Ékesen járok, nézz bár én reám.

Pentölöm gyolcsa két forint árra,
Az fölhajtása kilencz pénz árra,
Minden munkája hat arany árra –
Minden munkája hat arany árra.

De csak jönne el az sokadalom
Az vásárfiát néked megadom,
Csak vegyed tűlem jóakaratom –
Csak vegyed tűlem jóakaratom.

Csak te kedvedért ékesen járok –
Nem ugy, mint egyéb tunya asszonyok;
De derekamban csak meg sem hajlok –
De derekamban csak meg sem hajlok.

Hogyha kivánod, majd hegedűlök,
Avvagy cziterát vervén örűlök,
Lantot pöndítek, öledben űlök –
Gyönge orczádra szép csókot tészek.

FENÉKKEL FÖLFORDULT…

– Mendikás-ének a XVII-ik századból. –

Fenékkel fölfordult már ez széles világ,
Megholt Mátyás király elkölt az igazság;
Ki azelőtt rosz volt: azé az uraság –
T....s mendikás is mast asztalfére hág.

Az ki igazat szól betörik az feje,
De ki hazudni tud: ül az asztalfére
Nagy kevélyen kandál az ezüst-sellégre 40)
Könyekig jár keze az fekete lébe.

Ha Vitambergában oly oskolát tudnék.
Melyben hazugságot egy tökkel kaphatnék,
Csak sánta lovon is – mégis oda mennék:
Tudom, ha megjőnék asztalfére állnék.

Miulta nem kezdék hazugságot szólni:
Az szám is nem kezde tormás csukát enni;
Csak kezdék azután kemenczét füttetni,
Rongyollott nadrághoz zifát mendikálni.

. . . . . . . . . . . . . . .

Én vagyok a hires „date victum“ várban…
Hogyha mastan volna nálam darab túró
Vagy tokaji borral teli mázos korsó:
Úgy jutna az számra amaz constructio.

Abban az országban az melyben én voltam
Egy tudatlan gyermek ökörré vált, láttam;
Hogy ott ökör nem volt azelőtt nem tudtam,
Hogy bolhán szántottak akkor én ott voltam.

Láttam oly szunyogot melynek lába, szárnya:
Dunát által érte annak hosszusága;
Hidnak tették azt ott Duna két partjára
Az sok kereskedő emberek számára.

Láttam oly halat is az melynek gyomrában
Egy kegyetlen erdő vala, tágasságban
Hogy háromszáz ember paripán jártában
Eleget nyulászott benne hamarjában.

Láttam oly ökröt is melynek ő döreka
Az hegyeket érte annak hosszusága;
Hogy tizenkét hegyrül az füvet lerágta –
Mellyen csudálkozik az ki azt nem látta.

Láttam oly tikot is melynek ő tojása
Rettenetes nagy volt annak hosszusága,
Hogy huszonkét falut elmosott az árja –
Ugy felhánta magát mint az tenger habja.

. . . . . . . . . . . . . . .

Most ollyat hazudok, kit magam sem hiszek
Talám az urak is egy polturát vetnek,
Vagy az asztalfére engemet ültetnek –
Avvagy az ajtón is ebrudon kivetnek.

Láttam az Dunát is hogy egyszer megégett,41)
Másutt ismét láttam ollyan embereket
Kik szélnél egyebet sohasem ettenek,
Egymásra köszönték az levegő-eget!

– De uramnak látom – régen ide hátra
Lencsét csépöl igen szeme karimája,
Arrul gondolkodik: mint van háza tája,
Balaton felé van minden gondolatja.

– Az ki ez éneket többé nem hallotta
Avvagy az éneklőt üresen bocsátja,
Ki volna ne jutna illyen állapotra
Az leányok közé kalefaktorságra.

Szencsey dalkönyve. E versből obscenussága miatt több helyet ki kelle hagynom. Az eléforduló „Zifa“ valami kelme neve. „Asztalfére“ = asztalfőre.

KÖNNYEM CSORDUL…

Könnyem csordul
Kedvem mordul,
Mint hegyestőr
Szivemre tör;
Gondolatimban ha beszállok
Képzelődésemben ha megállok:
Végemet érem
Jaj mert foly vérem…
Setétek nékem az egek!

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. III. Ezen mint látszik, töredékes dal igen régi lehet; hegyes tőrnek azon hosszu egyenes háromélü kardot nevezték őseink, a mellyet a magyar lovasság a nyereg alatt jobbrul, paripa-hosszant fektetve viselt, mig balról a széles görbe kard csörgött. E hegyestőrök még Tököli kuruczainak is igen kedves fegyverei voltak, s egész a karlóczi béke idejéig, sőt még II. Rákóczi Ferencz korában is divatozának.

BOKROS BÚ HABJAI…

– A XVII-ik századból. –

Bokros bú habjai reám tódulának,
Minden örömemtül engem megfosztának;
Irigyek nyelvei reám szállottanak:
Ezek főokai én bujdosásomnak.

El kell menni, noha nehéz szivemnek,
Nincs is maradása árva fejemnek;
Mindenek ok nélkül én reám törnek
És végit akarják vetni éltemnek.

Ezen nyavalyámon igen busulok,
Nincs itt maradásom, talpamon állok;
Sokáig egy helyben nem maradhatok –
Keseredett szivvel utra indulok.

Hol lesz maradásom: csak Isten tudja!
Keseredett szívem meg nem mondhatja,
Mely sziget lészen, vagy föld határa
Istentül rendelt én lakásomra.

Orczámon gyakorta folynak le könyjeim,
Meg nem is szünnek sirástul szemeim,
Keserves jajszókat zengnek ajakaim,
Jaj megemésztenek én számos vétkeim!

Gyötrő bánatomnak sűrü zokogása
Ott már szaporodik én gondolatomra;
Hogyan járhatnék én végső órámra:
Én szegény lelkemnek kimulására?!

Tudom is jobb volna holtom mint éltem,
Hogy koporsóba tennék én holttestem;
Ottan megnyugodnék minden tetemem,
Bánat sem tusakodnék úgy én ellenem.

Azért valamerre lépnek lábaim,
Soha meg nem szünnek sirástul szemeim;
Bánattal teljesek minden óráim –
Jaj megemésztenek titkos vétkeim.42)

Árváknak tútora édes Istenem
Elégöld meg kérlek esedezésem,
Elég immár bujdosni énnékem,
Nyugoszd meg mennyégben én szegény lölköm.

Nemz. muz. kézir. quart. 173. VIII. Hogy e régi ének már a XVII-ik században is létezett, bizonyítja azon körülmény, miszerint a XVII-ik századi Szencsey György-féle dalkönyvben is benne volt, mint a tartalomjegyzék mutatja; azonban ez ének Szencseyből több levéllel együtt kiszakadt, kivévén az utolsó strópha előtti sort s az utolsó stróphát, a mely csak Szencseyben van meg.

BOKROS BÚ HABJAI…

– A XVII-ik századból. –

Bokros bú habjai rám tódultanak,
Minden örömemtől már megfosztanak;
Hegyes mérges nyelvek én reám szólnak:
Ezek főokai bujdosásomnak.

El kell menni, noha nehéz szivemnek,
Nincsen nyugodalma árva fejemnek,
Bús orczámon csorog könyje szememnek,
Mély bánatba merült kedve elmémnek.

Érzem nyavalyámat, igen busulok,
Sokáig ez helyben nem maradhatok;
Kengyelben a lábom, úgy abrakolok –
Keseredett szivvel utnak indulok.

Könnyeznek füvek fák bujdosásomon,
Sirnak az vadak is sok sirásomon,
Kősziklák repednek jajgatásomon, –
Irígyim örülnek bujdosásomon.

Az elébbi dalnak ime variatióját egy dalfüzetkében találtam, mellyet boldogult édes apám Thaly Lajos, 1807. april 13-án irt egybe; ebből látszik, hogy e XVII-ik századi dal még a jelen század elején is élt.

IFFIUSÁG MINT SÓLYOMMADÁR…

– A XVII-ik századból. –

Iffiuság mint sólyommadár
Akkor víg ha szabadon jár;
De jaj nekem szegénynek már,
Vigasztalást szivem nem vár.

Mert elkölt már szabadságom,
Elrejtözött örömnapom,
Fölvirradását nem várom,
Míg föl nem jön kivánt napom.

Mint ősszel kis fülemüle
Kinek énekelő nyelve,
Ki be van szegény rekesztve,
Lehajtván bánkódik feje.

Hol mások járnak kettesen
Mint egy Apolló kedvesen
Fejem lehajtván könnyesen –
Nézek csak nagy keservesen.

Mennék én is ha mehetnék,
Szárnyamra ha fölkelhetnék;
Így magánosan nem élnék,
Mint madár társat keresnék.

De meg vagyok határozva,
Szabad fejem bé van zárva,
Olyan vagyok mint az árva
Nagy bánatban elfáradva.

Óh én keseredett fogoly
Kinek szabadsága nem foly,
Vagyok mint félig megholt, oly,
Majd megemészt a bú mint moly.

Meghervadott bennem a szű
Mint az gyenge lekaszált fű,
Reménségem is majd meghül,
Mert kivánt napom fel nem jün.

Mely boldogok lám az vadak
Kiknek a zöld erdő házok,
Mert ők senkitűl nem várnak,
Ott sétálnak, hol akarnak.

Környül vett már az sok kétség,
Isten egyedül reménség,
Kitül van minden erősség, –
Tűlem is ő tiszteltessék.

Óh én kegyelmes Istenem
Így kell-é szegénynek élnem?
Hogy nem folyhat az reményem
Felviradván napom, fényem.

Fogság után hadd örüljek,
Mint madár szabadon éljek,
Hogy ő meg ne keserednék,
És sirván reád ne nézzek.

Mert elváltam kedvesemtül
Mint gerlicze ő társátul;
Igen távul vagyok attul
Reméntelen szívem busul.

Adja Isten, hogy lehessek,
Valaha veled élhessek;
Ezt ohajtja ez a lélek
A kié ez a kis ének.

Szencsey, és a Mátray-codex, úgy nemz. múz. kézir. hung. oct. 74. V. de hiányosan.

ISTEN ÁLDJON MEG…

– A XVII-ik századból. –

Isten áldjon meg édes barátom,
Jó hitvöstársom szivbül kivánom
Az házasságra van gondod látom
Azért ez rendet tarts(d) meg javallom:

Lába nyomáért vadat ne kergess,
Kecskét gyapjáért soha ne fizess,
Üres tarisznyával lovat ne kergess:
Nyősző legénynek ez az rend helyes.

Arany ezüstért, czifra ruháért,
Leányt el ne végy koszorujáért,
Előtted való szép járásáért –
Inkább szeressed jámborságáért.

Hasonlót keress tennen-magadhoz
Ki hasonló lesz állapotodhoz:
Egyenlő légyen szegény korodhoz:
Ne hányja semmit nem hoz házadhoz!

Jóllehet hogy ezt én nem próbáltam:
De jó barátom házánál láttam;
Az asszony dolgát ott megtanúltam,
Urához ilyen szavát hallottam.

Mond az urának: egyél ha hoztál!
Hogy megkészítsem: mondd meg, mit adtál?
Üres konyhára mért házasodtál?!
Egyél kenyeret – nincs egyéb annál.

Az szegény férfi nem tud mit tenni.
Szégyenletében az vizet veszi
Száraz kenyerét azzal öntözi,
Az asszony szavát sirván könnyezi.

Koporsójáig jász 43) dolga annak
Kinek szemére effélét hánynak;
Csak rozs-kása is kit szivbül adnak
Mézes mácsiknál jobbízü annak.

Régi beszédben igaz közmondás:
Tanulj másokrúl, hogy sok bút ne láss;
Az igazmondás nem emberszólás:
De az rosz asszony holtig való jász.

Azért barátom adom tudtodra,
Köllő tanácsom ne vessed hátra:
Körmötlen lévén ne hágj nagy fára –
Hogy vissza ne dülj fejed lágyára.

Mely nehéz dolog az erőtlennek
Nagy fát levágni az csonka kéznek,
Gazdag lányt kérni szegénylegénynek:
Csufolják őtet szemtelen légynek.

– Isten engedjen néked is egyet
Kivel holtig élj, egy tiszta szűzet,
Mint szelid bárányt egyűgyü 44) jegyest –
Istenért kérlek: ne végy kevélyet!

Ruháson azért soha ne kapjál
Ki után aztán ne pásztorkodjál;
Nagy kincsért pályát soha ne fussál:
Végre Dunáról szomjan ne jussál.

Meg van Szencsey György XVII-ik századi dalkönyvében, a muz. kézirattárában is (hung. oct. 74. IX.) egy hihető 1792-ben kiadott ponyvairodalmi nyomtatványon. Egyiket a másikból egészitém ki. Különben eme nyomtatvány kiadója még egy végversszakot biggyeszt oda, melyben magát ezen nálánál legalább egy századdal idősebb dal szerzőjének hazudja: „Az ezerhétszáz kilenczvenkettőben
Augustusnak első hetében
Rendszerént irtam Váczon versekben –
Nem hogy valakit csúfolnék ebben.“
Bizony nem másokat: maga-magát tette csúffá e toldalék-vers által. Ugyan e költemény megvan az oct. 74. XVIII-ban is, ott meg azt fogja rá kiadó, hogy e verset ő 1789-ben irta; látszik hogy egyik sem igaz. Ugyan e szép költemény él még ma is töredékesen a székely nép ajkain. (L. Kríza „Vadrózsák“ czím alatt összegyüjtött székely népdalait I. k. 260. l.)

BOLONDSÁG VOLT…

– A XVII-dik századból. –

Bolondság volt nádhoz bizni
Ki szépen föl szokott nőni:
De mihelt az szél kezd fújni –
Mindenfelé kezd hajlani.

Én is biztam egy nádszálhoz,
Ki elhagyott, hajlott máshoz;
Kiért immár végórámhoz
Közel vagyok halálomhoz.

Nagy örömöm siralomra
Régi kedvem óhajtásra,
Fordult bennem jajgatásra –
Kit nem felejt szivem soha.

Én te reád nem haragszom
Én édes szép virágszálom,
Noha tűled meg köll válnom –
Ennek oka más, jól tudom.

Fekete jászban jár szivem,
Mert nincs immár semmi kedvem,
Hogy elhagyott szép szerelmem
Akkor érte búban estem.

Ily kedves jóakarómat,
Kézhez kötött madarkámat
Ki kivánta nagy sok jómat –
Elszalasztám szép sólymomat.

Immár bárcsak néha-néha
Lépnél az én szállásomra,
Hogy láthatnálak valaha
Az irígyek boszujára.

Az mit szivem nem reméllett
Mast szerencse abban ejtett,
Kiben szivem dicsekedett:
Rólam szive feledkezett.

Nincs oly öröm ki végtére
Ne fordulna keserűre;
Ne örüljön senki szíve:
Míg madara nincs kezébe.

Oly nehéz madarat fogni:
Mint sebes szél után futni;
Vagy szerencsét hátul kapni
Az kit meg nem foghat senki.45)

De már bárcsak valahára
Repülnél az ablakomra:
Tudod sokszor galamb-módra
Csókot adtam ajakidra.

Siratnálak hogyha szánnál.
Megfognálak, ha megvárnál;
Eddig szivem enyém voltál:
Nyugszik szived immár másnál.

– Nem óhajtok 46) csak hallgatok
Mert azzal sem használhatok;
Másoknak én példa vagyok –
Kérlek rólam tanuljatok!

Szencsey György daloskönyve, megvan egyébiránt egy régi vásári nyomtatványban is, (nemz. muz. hung. oct. 74. II.) a kettőt egybevetém s egymásból egészítém ki. E költeményből nehány töredékes versszak ma is él a homoród-melléki székely nép ajkain. (L. a Kríza által „Vadrózsák“ czím alatt kiadott székely népdalokat, I. k. 97. l.)

SZOMORÚ MÁR NÉKEM…

– A XVII-ik századból. –

Szomorú már nékem járásom, kelésem,
Talán ez világban nem lészen örömem:
Mert az én édesem eltávozott tőlem,
Kiért elbágyadott, s szomorodott szívem.

Látom a tavasznak mindenek örülnek,
Gyenge violákból koszorúkat kötnek:
De az én bánatim mind csak öregbülnek –
Mert nehéz gyötrelmek szivemen nem szünnek.

Zengedez az erdő sok szép énekszókkal
Tündöklik a mező sok szép virágokkal,
De én szegény fejem csak búval bánattal,
Világbul kimúlok iszonyú kinokkal.

Látd mely csudálatos a szerelem dolga!
Nincsen ez világon őnekie mássa;
Nincs oly erős bástya ki őtet megtartsa –
Mert a kővárat is meg meri hágnia.

Áldjon meg az Isten téged édes rózsám –
Ha már nem lehet is veled mulatásom;
Kérlek édes szívem vegyed ez irásom
Jó szivvel-lélekkel, kedves tulipánom.

Akarnám megtudni szivednek szándékát,
Én szivemhez való szived ajánlását,
Kiért az Istennek várjad ő áldását:
Mert megszegted szivem szavad fogadását!

Ne csalogass kérlek, mondd meg akaratod,
Hogy mint bizzam hozzád, mutasd meg szándékod,
Ha igaz légyen-e a te ajánlásod,
Hogy a mit mondottál azt meg nem másítod.

Kérlek édes szivem, kérlek hogy tudósíts,
Hogy az én szivem már több búba ne merítsd;
Eleget kinzottad elbágyadott szivem –
A kit meg nem mondhat te előtted nyelvem.

Talán azt gondolod: hazudok előtted;
De biz édes szivem – majd meghalok érted;
Ugyannyira lettem elbusúlt szivemben:
Az jártoni erő sincsen már testemben.

Olyan vagyok, higyjed, mint szélvészben madár
Kit a záporeső ugy ellankasztott már –
Szárnyai nem birják, nem is járhat immár,
Mindenfelől szegény fejére vesztet vár.

Olyan vagyok én már, mint útfélen az ág
Kit valaki levág – mindenik reá hág,
Minden utonjáró reá tapod és hág,
Minden utonjáró reá tapod és hág.

Azért immár nékem a koporsó készen –
Kiben már énnekem temetésem lészen;
Az fejem fölött is egynehány vers légyen
Mely emlékezetet énrólam is tégyen:

Itt fekszik egy árva, itt eltemettetett,
Kinek már éltében a bú véget vetett;
Nyúgodjon ő szegény, birja az egeket:
Mert éltében egyért ő sokat szenvedett.

(Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. XXXVI-ik és több fűzetekben.) E régi éneket én ódon szójárásaiból következtetve XVII-ik századbelinek tartom, bár ugy látszik, hogy itt-ott a mult századi kiadó toldozott benne. Erdélyi is közli három első versszakát.

SZEGÉNYLEGÉNY DALA.

– A XVII. századból. –

Szegénylegény dolga
És keserves gondja,
Sok búbánat, keserűség
Mindenfelől éri inség
Az szegénylegényt.

Bujdosik ő sokszor –
Törődik olyankor
Búdosásban, fáradságban
Sokat busul járásában
Az szegénylegény.

Életét rendölni
Mely felé hajtani
Nem tudhatja mért fogyasztja
Eszét, kedvét csak forgatja
Az szegénylegény.

Oskolát elhagyván
Társaitul válván
Már nem tudja: mellyik utra
Magát adja nagy bujába
Az szegénylegény.

Bujdosásra menne
Nagy-idegen földre:
De szerencse ha nem szolgál –
Bánatjában csaknem meghal
Az szegénylegény.

Házasodni nem mér
Mert sok költséget kér,
Hogy személyét kötelezze
Magát adja bánatjában
Az szegénylegény.

Az katonakenyér
Kit szegény karddal nyér:
Nem szokhatná, mert koplalna
Soha penig jól sem lakna
Az szegénylegény.

Mesterséghez fogni?
Nehéz már tanulni,
Mert az munkát, pirongatást
Nem tűrheti inaskodást
Az szegénylegény.

Hogyha kanczellista,
Avvagy patvarista
Ő akarna lenni: módja
Nincsen hozzá, csak nyavalya
Szegénylegénynek.

Urak prevendájok
Nehéz szolgálatjok,
Éjjel-nappal nem nyughatik
Az uraktul csak szidatik
Az szegénylegény.

Hogy szemesnek való
Az játék, ajánló;
Ott az czifrák és az nyalkák
Pirongatják és hurítják
Az szegénylegényt.

Tányért sem akarna
Udvarban nyalnia:
Mert ily nótát, ily regulát
Régen hallott ilyen sróphát
Az szegénylegény.

Hogyha volna kedve
Az barátéletre:
Sanyarúság most élete
Ott is lenne szenvedése
Szegénylegénynek.

Csép, kasza: nyavalya,
Sulyos annak gondja –
Mert föltöri az tenyerét,
Elfogyasztja kis erejét
Szegénylegénynek.

Sima tenta, penna;
Még azt is megunja;
Az kapának az ő éle
Vastag látszik az ő nyele
Szegénylegénynek.

Béres, szolga ha lész
Szokatlan ahhoz lész,
Ugyan kirí az kezébül
Ekeszarva mindenestül
Szegénylegénynek.

Jobbágyságot üzni
Föl-faluban lakni:
Űzik, hajtják ur dolgára,
Sok pénzt kérnek portióra
Szegénylegénytül.

Házrul házra járást
Szégyenli koldulást,
Mert mindenütt pirongatják
És jó szivvel nem is látják
Az szegénylegényt.

Azt vetik szemire:
Vagyon még ereje,
Dolgozással elélhetne
Henyélést ha elkerülne
Az szegénylegény.

Nem gondolnak véle
Hogy üres az béle;
Nem tudhatják tudományát
Csak ugy tartják mint ostobát
Az szegénylegényt.

Ha rókamál nincsen
Az mentéje szélin:
Bár Salamon tudományát
Fölülmulja okosságát
Az szegénylegény:

De nincs böcsületi –
Mert azt nem nyerheti
Pénz, fajlendis 47) köntös nélkül,
Az asztalhoz elő sem ül
Az szegénylegény.

Azért szegénylegény,
Mindenütt jövevény,
Bizza dolgát Istenére
Az ki vigyáz életére
Szegénylegénynek.

Ez fölvészi baját
Minden sulyos gondját,
Fölemeli még valaha
Csak őt el ne hagyja soha
Az szegénylegény!

– Ki ezt szerzette volt:
Az sokat próbált volt,
Sok inségben, bujdosásban
Életében az országban
Ez szegénylegény.