* * *

Horváth Ádámnál nótástul együtt, s Jankovich kéziratai között a nemzeti muzeumban, csakhogy itt az utolsó sor egy szótaggal hosszabb: „Akkor leszen nyár!“

T. K.

* * *

E népballada egy körülbelől a mult század végén, vagy a jelen század elején nyomatott vásári füzetkében létezik; megvan saját gyüjteményemben, de láttam a nemz. muz. kézirattárában, (hung. oct. 74.) valamint Gyulai Pál ur gyüjteményében is. Eredeti czíme: „Az anyját eldaraboló Igacs Ruzsi nótája.“ E czim a homályos szövegre teljesen világot vet. A végül kipontozott szó obscenus.

T. K.

* * *

Barna Péter románczát Erdélyi János is közlé már népdalainak I. kötetében, de az enyémnél sokkal hézagosabb, rövidebb beküldés után. Kedves kötelességemnek ismerem tehát ez igen szép néprománczot gyönyörü rythmusáért és egyéb sok szépségeiért igy bővítve, sokkal teljesebben újra közölnöm, azon régi ponyvairodalmi nyomtatvány után, mely a nemz. muz. kézirattárában (hung. oct. 74. VIII.) létezik. Ugyan e füzetkében még a következő verset találom Barna Péterről:

III.

Mind e költemények a jelen század első negyedéből valók.

T. K.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. Ponyvairodalmi nyomtatványon több dallal: „Zöld Marczi és szeretője nótái“; a jelen ének czíme: „Zöld Marczié magáé.“ Én e dalt azért vettem föl gyüjteményembe, mert a régi hires kurucz tábori énekek versmértékére, s hihetőleg nótájára van irva, s belőlük sok reminiscentiát tartalmaz, például az utolsó előtti versszak két első sora, nyilván egy 1672-iki – „Kuruczvilág“ czimü gyüjteményemben teljes épségében meglevő tábori dal e soraiból van véve: „Szegény-legénynek olcsó a vére
Három-négy fillér egy napi bére.“
Mig ezen sorok: „Jaj már minekünk nagy zsiványoknak
Kik feltámadtunk uton-rablóknak.“
A nagy-pipája Szuhaynak szintén 1672-iki daltöredéke után készült, mely Borsodban, Abaujban ma is él: „Jaj már minekünk szegény nemzetnek
Kik feltámadtunk rebelliseknek.“
„Kuruczvilág“-om ezen dalt is teljes épségében birja.

T. K.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. VII.

TOLDALÉK.

KÉT KÖLTEMÉNY
A BUJDOSÓ
BALASSA BÁLINTTÓL.

– 1589. –

KÉT RÉGI KÖLTEMÉNY.

Az 1862-ik év nyarán a magyar akadémia kézirattárában kuruczvilági emlékek után kutatván, a Marton J.-féle gyüjteményben két ó magyar versezetre akadtam, melyek mindenesetre megérdemlik, hogy közöltessenek, miután régiségükhez még költői és műidomi becs is járul.

E költemények elseje igy hangzik:

E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemü Lugosy József gyüjteményében, egy 1790-iki ponyvairodalmi nyomtatvány versei között, „Második ének“ czim alatt; másolatát vettem, azonban azt látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva, mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt kéziraténál erőteljesebbek levén, közlésemnél e helyeket felhasználtam.

Azóta a nemzeti muzeum kézirattárában (hung. oct. 74.) a Lugosy uréhoz hasonló ponyvairodalmi példányokban is több izben láttam e verset, és pedig mindig betűről betűre a Lugosy ur példánya szerint közölve. Ugyanezen éneknek eleje megvan a XVII-ik század végén irott Szencseyféle daloskönyvben is, de csak nehány strópha, a többi kiszakadt; különben mint a csonka levelek megmaradt részeiből következtetni lehet, eredetileg sem volt meg benne végig.

Ugyan e költeményből Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében is (akadémiai kézirattár) olvasható a következő kissé eltérő töredék: „Zöld erdők harmatját
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be tél;
A magas hegyeken
Kietlen bérczeken
Fujdogál a hideg szél.“
Horváth Ádám dallamát is följegyezé hangjegyekkel.

Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet kissé részletesebben.

Régiségét irályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére vagy a XVII. elejére utalnak, legjobban bizonyítja végstróphája, melyben a költő magát vadászsólyomhoz hasonlitja, a melyek régi idők várurai s urnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A „Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott“
sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök költőjére mutatnak.

Hogy e vers irója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett nép-, de inkább műköltő: azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá az egészen elömlő – hogy ugy mondjam – reflectáló szellem is bizonyítja.

E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném irni a szerző nevét, ki véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar költője, kinek művei 1806-ig 22 – ha nem több – kiadást értek: t. i. a bujdosó Balassa Bálint.

De hadd lássak ez állitásom bebizonyításához.

Azon versalakot, melyben e költemény irva van, ily tökélylyel legelőször Balassa használá; irtak ugyan kivüle – őt utánozva – Rimay és Beniczky is ez alakban: de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például fennmaradott költeményei közől az „Ének a Végekről“ vagy „Krisztushoz könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. cziműeket: versalakjuk, sőt irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök.

S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második stróphában nyilatkozik: önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára.

Találunk ugyan borongást azon korban több költőnél, például Rimaynál is: de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla borongása.

A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez, s mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat mégis annyira erőt vesz rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját búját, szenvedéseit vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, a hová ezuttal főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen jellemző.

Hasonlitsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott dalaiéhoz.

Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kinjait, ifjúsága béborultát, szomoru sorsát, könnyei hullását, örökös buját“ emlegeti, a harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza.

Ugyan ő egyéb műveiben igy szól: „Reménytelenségben ne hagyj elsüllyednem“

(Lelkem mint Nóé galambja stb. czimü verse.)

Tovább: „Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“

(Bucsúének.)

„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“

(Bujdosóknak való ének.)

„Éneklém ezeket megkeseredett szívvel.“

(Könyörgés.)

Ugyanott „Sürü könnyes szemeit“, „jajgatását“ is emlegeti, s a második versszakban igy szól: „Az én búsult lelkem nyavalyás testemben
Tétova bujdosik, mint madár szélvészben,
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Akar esni kétségben.“

Ime, mindenütt ugyanaz a bú, az az elkeseredés, az a fájdalom. S e mellett a testi szenvedésekről való panaszkodás is („nyavalyás testemben“) egyezik harmadik stróphánkkal. („Szenvedek én testemben.“)

Az ötödik és hatodik versszakokban gonosz irígyeit s gyalázó nyelvöket is emlegeti; ezzel egyezőleg olvassuk nála másutt: „Mert környül vett engem szörnyű veszedelem“
és „Ne gyalázzon engem kevély ellenségem.“

(Egy szép uj könyörgés.)

Továbbá: „… e világ útál, csufolván engemet,
Veszett életemet.“

Nemde mindenütt összhangzás?! Ily idézetet akármennyit szedhetnék össze kiadva levő műveiből.

Legbiztosabb jele azonban e költemény Balassától eredetiségének az ötödik és hatodik versszakokban van, a midőn a költő t. i. történelmileg bebizonyult külföldi bujdosását vázolja és indokolja. Más költő azon időben rajta kivül tudtunkra nem bujdosott idegen hazákba, már pedig hogy ő itt nem belföldi bujdosást ért, eléggé világosan megmagyarázzák sorai: „S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.“

A bujdosás indokai is ugyanazok e versében, mint a többiekben: szenvedései, búja, melyek irígyei-, s ellenségeinek fondorkodásaiból eredtek, s az ezek nyelvétől való szemérmes menekülési vágy: „Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“

Mindezek folytán erősen hiszem, hogy e költemény Balassáé, s annálinkább örvendek napfényre kerülésén, mivel ez valószinüleg egyike azoknak, melyek „Tűzben mind fejenként égtenek, vesztenek“
mivel nyomtatott művei között az akadémia s múzeum példányaiban mindhiában keresém. A krakkói kiadványt nem láttam, de abból is hiányoznia kell, mert abban vallási versek foglaltatnak.

Én Balassának egyéb kiadott verseit nem ismerek, miután a „Hazánk“-ban pár évvel ezelőtt a kékkői irattárból közrebocsátott nehány költemény nem a bujdosó, de a második Balassa Bálinté.

Véleményemhez képest a jelen verset Balassa midőn 1589-ben – ez volt kibujdosási éve – megirta, minden hihetőség szerint elküldé kedvesének is, a kitől benne elbucsuzék, és a szerető lélek megőrzé a szép költői kincset az utókor számára, hogy megmenekűljön az elhamvadás szomorú sorsától, a melyet a kegyetlen költő többi testvéreire mért vala.

Mily végtelen gyöngédség nyilatkozik e költemény három végszakában, s mily kedves, mily találó az utolsó strópha hasonlata, melyben a bujdosó költő a szerető karjairól, mint szeretett, hőn ápolgatott, gyöngyölt, s most elbocsátott sólyom, kél szárnyra.

S a szerető, gyöngéd szivű dalnok, midőn búja-bajának hosszu felsorolásával bujdosásának szükségességét már ugyis eléggé indokolá, s kedvesétől bocsánatot kért: még sem állhatja meg, hogy legvégül ismét azon kéréssel ne váljék el: „Reám ne haragudjál!“

Most már lássuk a második költeményt, melyet az előbbitől egészen különálló, szakadozott papirosú, régi névtelen csomagban találtam.

Itt az ódon dalgyüjteményből a következő levél ki van szakadva, s a költemény többi része, – fájdalom, hiányzik.

Hogy e vers az előbbivel egy eredetü: nyelve, hasonszerü mértéke, hangulata, s tárgya eléggé bizonyitják, de bizonyitja azon körülmény is, hogy első versszaka tökéletesen azonos az elébbi költemény második versszakának utolsó három sorával, s hogy a harmadik versszak is majdnem szóról szóra ugyanaz az elébbinél az ötödik versszak negyedik és ötödik sorával.

Az a körülmény, hogy a költő piros csizmát emleget, ugy itt, mint az első versben: szintén a régi korra utal, mint a midőn őseink rendesen szines: sárga, vagy piros csizmákat viselének.

E költemény is eléggé mutatja, miszerint a költő külföldre bujdosott: „ Hazámat itt hagyom.“

„Vezérlj messze földre:
Idegen nemzetre.“

Borongó kedélye, búja, irigyei elleni panaszkodása itt is az, mint az elébbi és egyéb költeményeiben. E sorokat pedig: „Isten vezérli dolgom“
és „Isten! én azt kérem
Utamban vezérem
Légy!“
csaknem szóról szóra megtalálhatni „Bujdosóknak való ének“ czimü költeményében: „Könyörgök: nékem is, hogy légy már vezérem:
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem!“

Mindezek után kérdem: nem irhatjuk-e bátran alá e két költeménynek Balassa Bálint nevét?

Lehet, hogy a kékkői levéltár szigora átkutatása ráütné a teljes bizonyosság pecsétjét állitásomra.

Legyen azonban a dolog bármiként: e költemények mindenesetre régiek és becsesek; szivemből örvendek tehát, midőn őket a feledség homályából kiragadhatom.

T. K.

Utólagos jegyzetek.

1. „Thúry György éneké“-hez (I. k. 31. l.) Hogy e vitézi ének nem 1648, hanem 1548-ban szereztetett, a már felhozott érveken kivül – melyek ugyan magokban is elég döntők – az is bizonyítja, miszerint a benne eléforduló török vitézek: Kortván bég és a „délczeg Mehemet“ (vagy Memhet) egykorú kutfők gyakor tanusága szerint a hires Thúryval egy időben, a XVI-ik század derekán s második felében, és nem a XVII-ik században éltek. Mehemet fia vala ama nevezetes Szokoli Memhet vezérbasának, és daliás nagy termetéről nevezteték „délczeg Mehemet“-nek. A XVI-ik század vége felé esett el Sz.-Fehérvár táján. (L. Illésházy István nádor naplóját.)

2. „Raby István éneké“-hez. (I. k. 236. l.) Idősb Raby István, az énekiró főember-atyja, kinek tekintélyét az ének többször emlegeti, mint a sághfai Sándor család levéltárában lévő egykorú adatokból látom, Soprony vármegye alispánja, majd nádori itélőmester vala.

3. Az „Ének a gazdagrul“-hoz. (I. k. 337. l.) A 10-ik versszakban eléforduló „egiez“ szó ha „egyes“-t jelent is, helyesen értelmezhető. „Gyönyörködnek igen az egyes italnak.“

A régi magyarok lakmározásaik alkalmával ugyanis – mint Apor Péter irja (Metamorphosis Transylvaniae) – egyesen is szoktak volt inni; felállott tudniillik egyikök, s egy serleg bort valakire reá köszönte, a kinek azt azután ki kelle innia, hanem fogá, ő viszont másra köszöné el a kupát, s igy tovább; ez vala az „egyes ital“, vagyis egyenkénti ivás.

T. K.