Volt egyszer a világon egy nagy meseország s ennek egy királya.
Itt a király kimegyen az erdőre vadászni, de hogy, hogy nem, olyan nagy sűrűségbe vetődött, hogy abból sehogyse tudott kivergődni; próbálta jobbra is balra is, előre, hátra is, de csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb helyre jutott. Nincs menekülés, nincs szabadulás; nem tud a király lelke hová lenni. A mint ott legjavában évődik, s veszti a lelkét, egyszer honnan, honnan nem, egy emberforma vetődik elébe, ki azt találja a királynak mondani:
– Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, még pedig annyira, hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincsen.
A király aztán, csakhogy a nagy vadon erdőből szabadulhasson, hogy annak az emberformának adja azt a legkedveltebb jószágát, miről mitse tud, hogy van-e a világon vagy nincsen.
Az ördög aztán – mert más nem is lehetett – kivezette a királyt a sűrűségből s megmutatta neki az igaz útat; de mielőtt elvált volna tőle, azt mondja neki, szót szólván:
– No király, én már megtettem a magamét, kivezettelek a nagy vadon erdőből s megmutattam neked az igaz utat, de te is tedd meg majd az enyémet, mert most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon, vagy nincsen: a feleségedet teherbe hagytad, ki az alatt az idő alatt, mig te erdőről erdőre vadászni jártál, egy kis fiút hozott a világra. Ez az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon vagy nincsen. De nekem is van annyi emberségem, hogy a kis királyfit most mindjárt, nem veszem el, mert ezt is tehetném, ha akarnám, hanem 18 esztendő mulva elmegyek érte s elviszem magammal.
S ezzel az ördög ott hagyta a királyt az eperfánál, az pedig nagy szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé vette az útját.
No jól van, ez abba maradt. A király meg a felesége, mikor már közeledett a 18-ik esztendő, melyben kedves fiuktól meg kellene válniok, egyre sirtak, egyre rítak. A királyfinak pedig ez a szemébe tünt, hogy az ő szülői minden nap szomorubb szomorubbak lesznek s egyre hull két szemük könyei. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában, végre kitört belőle az igazság s kérdőre vonta az édes apját:
– Ugyan felséges király-atyám, nem felelnél egy kérdésemre?
– S mi lenne az kedves fiam?
– Az biz nem egyéb, mint az, hogy mi dolog az, hogy valahányszor én rám vetitek a tekintetöket, mindig megered a könyeitek?
– Hahó, kedves fiam, válaszolt a király nem ok nélkül ered az meg; de már csak megmondom neked is, hisz már benőtt a fejed lágya s maholnap emberkort érsz, mert ép a malom melletti két hétben kender áztatáskor léptél a 18-ik esztendőbe. Biz kedves fiam, nem folyik a mi két szemünk könyei egyébért, mint azért, hogy nem sokáig gyönyörködhetünk már a te nézésedben, mert mihelyest a 18 évet meghaladod s a 19-ikbe fordulsz: eljön érted az ördög s elvisz magával. Hogy mi oknál fogva visz el, annak egész históriája van: hát egyszer a mint erdőről erdőre vadásztam volna, olyan nagy sűrű erdőségbe jutottam, hogy se eget se földet nem láttam és sehogysem tudtam kivergődni belőle; próbáltam jobbra is balra is menni, próbáltam előre is hátra is, de csak azt nyertem vele, hogy annál sűrűbbe jutottam. A mint ott legjavában vesződtem volna, honnan, honnan nem, egy emberforma került elébem, ki azt találta nekem mondani, szót szólván: „Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, mint a karó közt a kutya; ugy-e hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.“ Én, jó bolond létemre, szavamat adtam, hogy neki adom azt a legkedvesebb jószágomat, miről mitse tudok, hogy van-e a világon vagy nincsen. Az pedig senki más nem volt, mint te, édes fiam. Ezért borul el a mi arczunk, hogyha rád vetjük a tekintetünket, s ezért omlik a mi két szemünk könye.
– Hahó királyi atyám, ha csak ez a bajuk, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél; mert majd elmegyek én a pokolba, majd megváltom én magamat az ördögtől s hamarább visszajövök, mintsem gondolnák.
Ugy is lett. – A királyfi nem várta be, hogy még az ördög jőjjön el érte, hanem ízibe fölkerekedett s maga ment el a pokolba.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl; egyszer egy ember-koponyára akadt, mely mellett mikor elment volna, megszólal a koponya:
– Hallod-e te jó királyfi, jer, áss nekem egy gödröt, temess el abba s kilencz misére való pénzt dobj a siromba.
A királyfi aztán a kardjával egy gödrőt ásott, melybe beletemetvén az ember-koponyát kilencz misére való pénzt a sirjába dobott.
– No királyfi, kiáltott ki a sirból a koponya, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, hogy hova igyekszel, ugy is tudom, de hogy dugába ne dőljön a fáradságod, itt meg itt van egy patak, hová minden estve eljárnak az ördögök királya leányai fördeni fekete daruképében, ilyes meg ilyes időtájban. Keresd föl azt a patakot s bujj el a partján valami bokorban. S majd mikor mind a három leány levetkezik s bemegyen a vizbe, lesd meg, hol vetkezik a legkisebb királykisasszony, lopd el a ruháját s mindaddig oda ne add neki, mig meg nem igéri, hogy a pokolból ki nem szabadit.
Ugy is lett. – A királyfi fölkereste azt a bizonyos patakot s elbújt a partján valami fűzfabokorban s a három királykisasszony érkeztére várt; de nem sokáig kellett neki várnia, mert ihun repül ám a három fekete daru, megrázkódnak s leánynyá váltak. Aztán ízibe levetették a ruhájukat s be a vizbe, a királyfi pedig csak azt leste, hogy a legkisebb királykisasszony hova vetkezik, majd előbujván a maga rejtekéből, felnyalábolta annak a ruháját s eldugta a fűben.
A királykisasszonyok csak förödnek, csak förödnek, annyira-annyira, hogy már az a bizonyos óra is elérkezett, a melyben fel is kellene öltözködni s haza is kellene már menni. Mondom, hogy elérkezett az a bizonyos óra, kijöttek a vizből s ki-ki a maga ruhájához szaladt, csak a legkisebbik nem találta a magáét. Sirva-ríva keresi, de nem találja, keresi a nagy fűben, de nem akadt rá, szaladgál le s fel a patak partján, de a ruha sehol sincsen, – a két nénje pedig már fel is öltözködött, s hogy im egy bizonyos időre otthon kellett lenniök, megrázkódnak s fekete daruképében elrepültek, a legkisebbiket pedig, minthogy ugy se vihették el magukkal, ott hagyták.
Mondom, mikor a két nagyobbik királykisasszony elrepült, a királyfi is előjött a rejtekhelyéből s kérdi a legkisebbiket:
– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen szép virágszál?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor drága patyolat-ruhám elveszett, s ezért nem mehetek a két néném után.
– S mit adnál te annak, a ki ugy szép szerével elő tudná adni drága patyolat-ruhádat?
– A mit kivánna, azt adnék.
– Nem kivánok hát én egyebet, mint válts ki a pokolból, édes apád körmei közül; mert az atyám még mikor a világra jöttem, az atyádnak igért.
– Ha csak ez a kivánságod, ugy kisebb gondod is, nagyobb legyen ennél, csak a ruhámat add elő.
– S merre menjek a pokolba?
– Ne, itt van ez a fekete rózsa, csak ezt ereszd a szélnek, csak ennek a repülése után jőjj, majd elvezet ez téged.
A királyfi aztán előadta a legkisebbik királykisasszony ruháját, melyeket az magára öltvén, megrázkódott, fekete daruvá változott s elszállt két nénje után.
A királyfi aztán szélnek eresztette a fekete rózsát s csak annak a repülése után ment. Ha ő megállt, a rózsa is megállott s ha ő útnak eredt, az is tovább szállt. Igy a fekete rózsa után menve, egyszer mégis elért a pokolba s fölkereste az ördögök királyát. Köszön neki.
– Adjon is jó napot fölségednek!
– Fogadj isten királyfi! hát már megérkeztél, pedig én még csak holnap akartam felülni a bak-kecskémre s érted menni.
– De nem azt mondom én neked ördögök királya, hanem azt: szabd ki megváltásom diját, mert ugyis tudhatod, hogy én nem vagyok még közibetek való.
– No királyfi, szólt az ördögök királya, három próbát szabok elédbe, s hogyha azokat megcselekszed, szabadon eresztlek s rádásul három leányom legszebbikét, vagy azt, a melyik legjobban tetszik, neked adom feleségül. Az első próba az lesz: amott van ni, az ólomhegy, itt van az udvaromon az ólomeke s ha te azt a hegyet ezzel az ekével felszántod, vasboronával megboronálod s ezt az egy szem rizskását elveted bele; s ha én annak a terméséből még holnap délre ehetek: jól van, nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.
Itt a királyfi csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki aludni menjen – mert, közbe légyen mondva, az ördögöknek világos nappal van éjszaka, éjjel pedig nappal – fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.
– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, mert igy hítták a legkisebb királykisasszonyt.
– Nagy itt a baj szivem szive, nagyobb tán mint gondolhatnád, mert az apád ezt mondta: Hogyha én még ez éjjel azt az ólomhegyet fel tudom szántani az ólomekével, vasboronával pedig megboronálni s hogyha én ezt az egy szem rizskását ugy el tudom abba vetni, hogy az egy nap alatt kikeljen, megnőjön, elvirágozzék s gyümölcsöt teremjen, hogy ő még annak a terméséből holnap délre ehessék: jól van, nem bánja, haza mehetek s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.
– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le bátran az én virágnyoszolyámba, pihend ki magad, a többit pedig bizd én rám, majd elvégzem én.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, a királykisasszony pedig levett a szegről egy ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony!
– Nem hiányzik közűletek senki sem?
– Senki sem hiányzik fölséges királykisasszony, csak a parancsszóra várunk.
– Hát azt parancsolom, hogy látjátok-e azt az ólomhegyet? No, ha látjátok, azt tüstént szántsátok fel az ólomekével, boronáljátok be vasboronával és ezt az egy szem rizskását vessétek el bele, de ugy, hogy az egy nap alatt kikeljen, kihajtson, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon, hogy annak a terméséből holnap délre az én királyi atyám ehessék is.
– Meglesz fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások, még azon éjszaka felszántották az ólomhegyet az ólomekével, vasboronával meg is boronálták s elvetették bele az egy szem rizskását s íme az, egy nap alatt kihajtott, kivirágzott s gyümölcsöt hozott; ugy, hogy másnap már ett is belőle az ördögök királya.
Itt ujra hivatják a királyfit s azt mondja neki az ördögök királya, szót szólván:
– No királyfi, egy próbát már kiállottál, de hátra van még kettő. Ha te azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtóm előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakas lábon forgó réztetejü várat épittetsz, melynek széles e világon keresve se lehessen párját találni: nem bánom, eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.
A királyfi megint csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki lepihenjen s tüstént fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.
– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, a legkisebbik s legszebbik királykisasszony.
– Nagy itt a baj, szivem szép szerelme, nagyobb mint gondolnók, mert az apád ezt mondta: Hogyha azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtótok előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakaslábon forgó réztetejü várat épittetek, melynek e széles világon keresve se lehessen párját találni: nem bánja, menjek haza s elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.
– Ha csak ez a bajod, szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le az én virágnyoszolyámba s pihend ki magad, én pedig azalatt majd elvégzem a te dolgodat, csak bizd rám.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, Ráró Rózsi pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.
– Nem hiányzik közűlötek senki sem?
– Senki sem hiányzik közülünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én egyebet, csak azt, hogy látjátok-e ezt a nagy sivár-kopasz hegyet, mely itt az ajtó előtt áll? No, ha látjátok, ugy annak kellős közepére állitsatok olyan kakaslábon forgó réztetejű várat, hogy annak párját széles e világon még keresve se lehessen találni.
– Meglesz, fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások mint azok, még azon éjszaka elfolyása alatt arra a sivár-kopasz hegy kellős közepére olyan kakaslábon forgó réztetejű várat állitottak, hogy annak párját széles e világon még keresve sem lehetett volna találni.
Ráró király aztán reggelre kelve csak elálmélkodott a szép vár láttára s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy küldjék be csak a királyfit.
A királyfi aztán mikor beállitott ördög ő felsége szine elébe, az azt találja neki mondani:
– No királyfi, két próbát már kiállottál, de hátra van még a harmadik. Ha te azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettél, az én palotáimmal aranyhiddal összekötöd: jól van, nem bánom, menj haza s akkor igazán elviheted legszebbik leányomat.
A királyfi megint csak arra várt, hogy mindenki lenyugodjék, s hogy ez bekövetkezett, ujra fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt s csak elkezdi:
– Hahó szivem szép szerelme, nagy itt a baj, nagyobb mint gondolnók; mert az apád azt mondta: ha én azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épittettem, az ő palotájával aranyhiddal összekötöm: jól van, nem bánja, menjek haza s akkor igazán elvihetem legszebbik leányát, már mint téged.
– Ha csak ez a bajod szivem szive, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le, pihend ki magad az én virágnyoszolyámon, mert majd elvégzem én az egész dolgot csak bizd rám.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, – Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.
– Nem hiányzik közűletek senki sem?
– Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal kössétek össze.
– Meglesz, fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy parancsolva volt.
Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett az ablakán, hát ott látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.
– No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.
Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa lett a nyertes.
Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván, beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.
Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához, megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.
– No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón akarlak bevitetni, a mint dukál.
– Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, mert ha meg talál valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt, hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.
– Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.
– No meglásd, hogy elfelejtesz.
– S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.
Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni, rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt megcsókolta.
S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.
Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a királyfi szivéből.
Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát s ott csaplároskodott.
Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen jó ivókát mérnek és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.
– Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék magától, egy pár csókot nyerni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsi, hanem majd ugy 10 óra felé.
– Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot kapni.
– Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél tizenegykor.
– Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától egy pár csókot kapni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsa, hanem 11 órakor.
No jól van, itt eljön a tiz óra. A gróf bemegyen a menyecskéhez.
– Itt vagy szivem szép szerelme?
– Itt vagyok, de elfelejtettem a kaput becsukni: azért kimegyek.
– Majd becsukom én.
S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.
Itt eljön a féltizenegy óra is, hát a herczeg is ehun kullog.
– Itt vagy szivem szép szerelme? kérdé Ráró Rózsától.
– Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de mindjárt visszajövök.
– Majd becsukom én, válaszolt a herczeg.
S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.
Itt eljön a 11 óra is, hát a királyfi is ehun kullog ám.
– Itt vagy szivem szép szerelme.
– Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek, de mindjárt visszatérek.
– Majd betakarom én szivem szép szerelme, csak te maradj az ágyban.
S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.
Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:
– Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.
A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével illette, jöhetett el a patkától.
Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival, nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.
De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg becsukta s még se zárta be; – a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint Ráró Rózsa megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba ezt a fura mulatságot.
Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba, hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.
Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot keresni.
Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd, ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.
A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:
– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a másikét s igy sorba.
A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak, bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett, mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb: azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.
Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a másodiktól ki azt monda neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.
Kért a negyediktől, az azt mondja neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.
Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.
S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha valamely testrészét le engedi vágni.
– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni, se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy megyen a tizenegy testvér.
Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt. Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment.
A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az egérfogó!
– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd meggyógyítom én!
S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér tomporát.
– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok az egerek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény ember.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az egyik szárnyam, már most nem repülhetek!
– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a csodavizzel.
– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.
– Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?
– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza, jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.
– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént segitségedre leszek.
A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik testvért is megfogadta.
A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.
– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24 óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi, csak akarja.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Menj, küld be az öcsédet.
Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe előtt, kérdvén:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled: leüttetem a fejedet.
S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.
Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.
Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja, mit az egérkirály adott neki.
Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta, hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam, kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és fel is szórjam?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.
Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.
Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni, mintha szemenkint szedték volna össze.
A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.
Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántódásom ne lenne.
– Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Nincs különben.
– Eredj, küld be a Miklóst.
Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön leüttetem a fejed gombját!
A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.
A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.
Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.
Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.
Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!
De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a királynak:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi, csak akarja.
Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta, hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya fenevadak.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Ugy, küld be az öcsédet.
Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a peczek s azt kérdi aztán tőle:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem a fejed gombját!
A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet, mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a ki a siralomházban van.
Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho, van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától kapott.
Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából és bele fújt.
Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt találja tőle kérdezni:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts, mert téged nem bántanak.
Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.
Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra, de azért egy se bántotta.
Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt találja mondani a mi Miklósunknak:
– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.
A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a királyi rezidenczia felé terelte.
Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát, tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.
– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy, csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt megesznek!
De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:
– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész rezidenczia udvarát elözönlötték.
– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt adok, csak a farkashajtással hagyj fel!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.
– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.
Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.
– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a farkasoktól szabadits meg!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta:
Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet ád!
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a rezidenczia szobáit is elözönlötték.
– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól szabadits meg!
A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a király szeme láttára diribről darabra tépték.
– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele annak a sípnak a kisebbik lyukába!
Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre megint hiányzik egy darab jószág.
Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.
A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a juhász előtt s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkódol számadójuhász olyan keservesen?
– Jobb ha nem is kérded more, mikor ugy se tudsz rajta segiteni!
– Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!
– Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem húnyom be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét odavan egy jószágom.
– Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak egy marok túrót adj.
A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.
Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a juhok pedig megugranak. Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem lát senkit sem, de azért felkiáltott:
– Azt a piros szerencséjét leteszed azt a juhot s jöszte velem birkózni!
Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a czigányhoz.
– Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.
– Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam, hogy mi légyen az?
– Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.
Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak adta, a másikát pedig magának tartotta meg.
– No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, – szólt az ördög s a követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált.
– No more, szólt ismét az ördög, ezt tedd meg.
– Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.
– No ezt tedd meg, hogyha legény vagy a talpadon! szólt a czigány.
De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból csak nem tudott vizet kifacsarni.
– No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy: azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.
Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.
A harminczharmadik szobában tövis ágyon, vasszegekkel töltött párnán hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a maga szemét.
– No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ, addig ő vizet is tudott facsarni belőle.
– Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja rakásra, – a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát s elkezdi vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!
– Jaj, csak hagyd abba, inkább kifizetem a juhok árát háromszorosan!
Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.
– Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre mind el akarta hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az ördögöt.
– Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol előtalált.
Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy elhagyta volna.
Az ördög aztán visszament az anyjához s azt mondja annak, szót szólván:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még azt se értem utól, nem hogy őt.
– Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s aztán felkiáltott:
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud hozni, az legyen a nyertes.
Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s hazaviszi, – a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.
– Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak hadd abba, mert megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a pokolban!
Igy megint a czigány lett a nyertes.
Aztán mindketten hazamentek s otthon csak elkezdi az ördög:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.
Ugy is lett. – A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s belefektették a vasnyoszolyába; de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a kulcslyukon.
Csak fülel, csak fülel, egyszer csak elkezdi ám a vén asszony:
– Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!
– Igaz biz az édes anyám, hisz ez eszembe se jutott.
A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.
Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az istennyila ütött volna bele.